Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 12. szám

Schöpflin Aladár: Gyulai Pál posthumus könyve

Az a Gyulai Pál, akit mi ismertünk, a kilencvenes évek Gyulaija, egy bájos, peckes öreg úr, aki mint egy darab történelem járt közöttünk, történelmi nagy idők szemtanúja és részese, történelmi emberek barátja s küzdőtársa, egy hátrahagyott emléke a múltnak, amely nagy volt, szép volt, dicső volt és - múlt volt. Ami eszmét nem nagyon gazdag, de erőteljes agya termett, az már nem volt új számunkra, az előttünk járt nemzedék köztudatként hagyta ránk, amiért valaha küzdött, az már ki volt küzdve, és nemcsak Gyulaié volt, hanem az egész nemzeté, mindenkié. Már a gimnáziumból úgy jöttünk, hogy tudtuk mindazt, ami Gyulai tudásában lényeges volt, persze mi úgy tudtuk, hogy tankönyveink, tanáraink készen adták át nekünk, ő pedig úgy tudta, hogy egy életen át verekedett érette. Az egyetemen, az Akadémiában, a Kisfaludy-társaságban, ha előadást tartott, vagy jobban mondva felolvasott, akár előre tudhattuk, mit fog mondani, s vajmi ritkán is mondott már olyat, amit valamelyik régi munkájában megírva ne találtunk volna. Nekünk ő már történeti alak volt, csak testileg a jelenhez tartozó, lelkileg egy régebbi generáció maradéka, akinek a jelennel vajmi kevés kapcsolata van. Az új idők új nemzedékét nem értette, nem is igen akarta érteni, nem volt éppen ellensége, mint a mai, korra nála sokkal fiatalabb, lélekre összehasonlíthatatlanul öregebb öregek, csak éppen kívülről, kissé csodálkozva, kissé bosszankodva nézte, lelkileg egészen idegen volt tőle. Szellemileg, akkor még, nem volt megcsökkenve, az értékeset még az új dolgokon is meg tudta látni, de fejlődésében már régen megállott, különben sem elasztikus gondolkodása már nemcsak átalakulni, de bővülni sem tudott. Az ő gondolatainak világa, egész gondolkodásának köre és jelleme már kész volt a hatvanas években, azóta nem termett benne semmi új, s a haladó életkor csak egyre kiszélesítette az űrt, amely közte és a felnövekvő új generációk között meredezett. Negyven évvel élte túl az utolsó alakító benyomást, melyet az élettől, az irodalomtól és a tudománytól kapott, negyven éven át csak állott az idők sodrában, engedte magán keresztülfolyni hullámait. Hatással nem voltak rá, mint ahogy nincsenek hatással az ablaküvegre, melyen átömlenek, az egymás után kelő napok sugarai. Aközött a Gyulai között, aki a Vörösmarty életrajzát írta és aközött a Gyulai között, akivel a millennium ideje táján az egyetemen vitatkoztunk, nincs semmi különbség, legfeljebb némi quantitatív különbség, amely az öregségből magából folyt.

Példátlanul egységes lélek volt, hullámzás, átalakulások, belső válságok és ellentmondások nélküli ember. A tizenkilencedik századi ember szkepsziséből nem volt benne egy szikra sem, nem volt tehetsége a kételkedésre, amit egyszer kigondolt és igaznak ismert, az többé nem lehetett előtte vita tárgya. Valamit átgondolni nála annyit jelentett, mint örökre elintézni, úgy, hogy többet ne is kelljen, ne is lehessen róla gondolkodni. Nemcsak a tartalma nem változott nála az egyszer elgondolt gondolatnak, hanem a színe, a formája, a hangulata sem, mert nála a szín, forma és hangulat is szervesen hozzátartozott a gondolathoz, s csak ezzel együtt tudott változni. Ez a szilárd egységesség, amely egyúttal fejlődésre való képtelenséget is jelent, volt az ő lényének alapvonása, s ez határozta meg az élettel és az irodalommal szemben való helyzetét is.

Nem tartozott a nagy megértők közé, akik bele tudják magukat élni mindenbe, ami elébük kerül, a dolgokat minden oldalukról és minden vonatkozásukban meg akarják érteni, és hozzá tudnak alakulni mindenhez, amit átélnek vagy olvasnak. Mindig ő maga volt, semmihez és senkihez nem hasonuló. A költőkből csak annyit tudott magába fölvenni, amennyi vele vegyileg rokon volt, tulajdonképp csak önmagát olvasta ki mindenből. Vörösmartyból csak annyit látott meg, amennyi őbenne Vörösmartyval rokon volt. Az igazi Vörösmarty tízszerte gazdagabb és sokfélébb, mint az ő Vörösmartyja, ezt most kezdjük csak igazán észrevenni, amikor mindjobban szabadulunk az ő rendkívül szuggesztív egyéniségének szuggesztiója alól. Petőfit ő méltatta legelőször értékéhez méltóan, de csak az esztétikai értékeket tudta benne méltatni, egyéniségét, amely az övétől lényegesen különböző volt, soha nem tudta megérteni, sőt igazán rokonszenvezni sem tudott vele. Arany a legjobb barátja volt, az az ember, aki érzelmileg és szellemileg a legnagyobb hatással volt rá, de Arany tépelődése, önmagával való küszködése, kételyektől és belső válságoktól szaggatott lelke legfeljebb baráti szánalmat keltett benne, hogy Arany lényének ez volt a lényege, költői alkotásának igazi meghatározója, az talán soha az eszébe sem jutott.

Sajátságosan egocentrikus lélek volt, aki sohasem tudott kihelyezkedni magából, semmit sem tudott a saját szempontjából nézni, hanem mindent csak a maga egyéni szempontjából. A világ örökös, hullámzó változásában egyetlen fix pontja volt: önmaga, minden más a világon csak ehhez a fix ponthoz viszonyítva létezett.

Mindezért az ő egész gondolkodásában és kivált kritikájában nem a megértésen van a hangsúly, hanem az értékelésen. Megállapított magában bizonyos erkölcsi és esztétikai értékeket, amelyek tulajdonképpen az ő emberi jellemének és írói gyakorlatának értékfogalmakká való átfogalmazásai voltak, s ezekhez mért mindent. Ami ezeknek megfelelt, azt elfogadta, ami velük ellentétben állott, azt elvetette. Értékei tehát teljesen egyéni értékek voltak, de mivel egy jelentékeny, erős és hatalmas egyéniség fejeződött ki bennük, megvolt az általános érvényük is. Komolyság, emelkedett erkölcs, szilárd lelki és szellemi egyensúly, erős művészi ösztön, föltétlen emberi és művészi becsületesség, bizonyos merev, de nem inhumánus puritánság, eleven szimmetriaérzék, szinte csalhatatlan stílusérzék, jóravaló polgári realitás, ezek voltak az ő fő qualitásai, s ezeket kereste másokban is. Ami ezeken belül esett, azt meg tudta érteni és szeretni tudta. Ezek velejükben klasszikai, még pontosabban római qualitások, s az ő kritikai felfogása alapjában véve egy sajátságos, magyar talajba oltott klasszicizmus, a római kultúra emlőin nevelkedett generációk ízlésének leszűrődése. Ami a költészetben a klasszicizmussal ellentétben álló: a misztikus elmélyedés, a fantasztikus szertelenség, a vergődő meghasonlottság, kínzó kételkedés, az aszimmetria szépségei, a forradalmi szellem, a szabálytalanság heves lendületű tobzódása, az Gyulaitól annyira idegen volt, mintha egy más glóbuszról való volna. Heinét szerette, élvezte, lírájára - miután hamar levetkezte Petőfi hatását - Heine volt a legnagyobb hatással, de csak elmésségét, metszően éles elméjét, mély hangulatait értette és érezte át, meghasonlása, iróniája, önkínzása előtt idegenül állott. Ugyanígy állott Vörösmartyval és Petőfivel szemben s általában minden költővel szemben.

Azért tudta annyira megőrizni mindenkivel szemben a maga önállóságát. Nem is tud nem önálló lenni az olyan ember, mint ő, az olyan kerek, mindenfelől erős korlátokkal körülhatárolt egyéniség, mert nem tud semmi másba átolvadni, nem tud semmi máshoz hozzáhasonulni, minden centrifugális erőt kiközömbösít magából, csak a centripetális erőket engedi hatni magára. Ez az önállósága idővel az elszigeteltség egy nemévé alakult, élete utolsó szakában úgyszólván egymaga képviselte az ellenzéket az egész új irodalmi fejlődéssel, az ízlések, a tendenciák és a művészi formák egész átalakult világával szemben. Hogy ez elszigeteltségében is rendkívüli hatása volt, az nem mindig azt jelenti, hogy igaza volt, hanem sok esetben abból magyarázható, hogy vele szemben nem állott a másik, többségben levő párton egyetlen hozzá fogható nagyobb szabású egyéniség, a fejlődés ügye többnyire gyenge kezekbe volt letéve, s az az új ízlés, amely őt ellentmondásra sarkallta, nem tudott olyan remekművekben nyilvánulni, amelyeket cáfolatára lehetett volna felmutatni.

Méltó ellenfele csak az egy Jókai volt. Egész kritikai pályáján, melynek első felét közhelyeslés kísérte, mert ismert vagy legalább sejtett nemzeti értékeket mutatott fel - Petőfit, Vörösmartyt, Katonát stb. -, a legnagyobb ellentmondást Jókaira alkalmazott kritikája támasztotta. Jókairól való ítéletét együtt kapjuk 1861 és 1903 között írt bírálatainak most megjelent gyűjteményében. [*] Három cikk szól itt Jókairól, az 1869., 1873. és 1875. évekből, s még egy-két más cikkben is vannak rá hivatkozások vagy allúziók. Könnyű volna belőlük egy kis Jókai-essayt, a nagy regényíró összefoglaló képét összeállítani, úgy, ahogy ez a kép Gyulaiban tükröződött. S amit ez az essay mondana, annak tartalmával többnyire egyetértenénk mi is, akiket már nem téveszt meg a kortársi viszony, akik a múlt perspektívájában látjuk Jókait. És mégis, az a Jókai, aki bennünk ma él, más, mint akit Gyulai megrajzolt. Ha még annyira igaz is ennek a rajznak minden vonása, az egész kép lényegesen másképp alakul, mert az egyik vonáson túl erős, a másikon túl gyönge a hangsúly. Gyulai kitűnően meglátta Jókainak fogyatkozásait és erényeit egyaránt, de nem tudta megérteni Jókai egyéniségét. Másfajta volt, mint ő, tehát tőle idegen. Még rokonszenvezni sem tudott vele, kritikáján mindig keresztülérzik valami akaratlan ingerültség, amelyet a kritikusi tárgyilagosság csak elleplezni tud, elhallgattatni nem.

Jókai a modern író típusának első kifejezett jelentkezése irodalmunkban. Regényíró, akinek munkássága átvetette a magyar irodalmi termelés súlypontját a versről a prózai elbeszélésre. Az irodalom nemcsak művészete, áhítatos áldozásának tárgya, hanem kenyéradója is, ebből s csak ebből akar élni, sőt jól akar belőle élni. Ez magával hozza a közönséggel való kontaktus keresését, a népszerűség fontosságát, a tömeges, tehát gyors és kevéssé megfontolt termelést, munkája sikerének azokra a tulajdonságokra való támaszkodását, amelyek könnyen, bármikor a keze ügyében vannak, s elhanyagolását oly posztulátumoknak, amelyek a könnyű, gyors és népszerű munkának akadályára szolgálnak. Fő gondja az olvasó szórakoztatása, s ezért nincs szüksége elmélyedésre, sem a szerkesztés zárt, mindenfelől teljes harmóniával ható művészetére, elég neki a kellemes, hol vidám, hol megható előadás, az olvasó fantáziájának lángragyújtása s azok a fogások, amelyek a könnyen szuggerálható tömegben hamar felkeltik az illúziókat. Amit adni akar, az alig több az úgynevezett "unterhaltungslektür"-nél, s valóban Jókai ennek a sokat becsmérelt, de nélkülözhetetlen és soha ki nem irtható irodalmi fajtának egyik legkiválóbb képviselője a tizenkilencedik század egész irodalmában. Intellektuális színvonal dolgában nem több, nem is akar több lenni átlagos olvasójánál, csak írói tehetségével emelkedik ki belőle.

Gyulaiban az írónak egészen más ideálja élt. Már maga az is, hogy valaki anyagi exisztenciáját teljesen az irodalomra alapítja, visszás volt neki. Ő olyasforma világi pályát tartott méltónak az íróhoz, amilyen az övé vagy az Arany Jánosé: egy, ha nem is fényes, de tisztes megélhetést nyújtó közhivatal, mely bizonyos társadalmi dekórumot is nyújt, s amely mellett mintegy az áhítat óráiban, a közönség kegyétől függetlenül, legfeljebb a kevés kiválasztottak helyeslésére támaszkodva lehet dolgozni az irodalomért. Az ő erősen kifejlett morális hajlama valami immoralitást látott abban, hogy az író anyagilag és társadalmilag is függővé tegye magát az olvasók tömegeitől. Felfogásában volt valami abból a régi felfogásból, amely a költőben valami, az emberi gyarlóságoktól menteset, erkölcsileg is példaadót, igazi vatest akart látni. Az írók társadalmának mintegy kötelességéül érezte, hogy olyasféle társadalmi disztinkcióra törekedjék, mint amilyent a köztudat a bírák vagy a papok magasabb testületeinek tulajdonít. Valahogy az írói gentlemenlikebe ütközőnek érezte a szabad író helyzetét, aki függ a kiadótól, az olvasóktól, a közízléstől, s nagyon kevés dolgot tudott kevésbé megérteni, mint a bohémséget. Polgárias józansága előtt érthetetlen volt, hogy valaki, aki egy egész ország közfigyelmének tárgya, ne úgy rendezze be életét, hogy annak minden részlete köztiszteletet kelthessen. Bizonyos, hogyha a magyar író típusa a fejlődés során a Gyulai ideálja szerint alakul, az írók társadalmi kasztja ma sokkal előkelőbb, tiszteltebb és dekórumban gazdagabb sorban állna társadalmunk hierarchiájában, csak az a baj, hogy a Gyulai ideálja ellenkezik az író pszichológiai típusával és azzal a szereppel, melyet az író a társadalmi fejlődés rendje szerint mindenütt a világon betölt. S ha az írók társadalmi megbecsülésének talán nem használt, az irodalomnak mindenesetre használt az író típusának az a modern kifejlődése, melyet Gyulaival szemben Jókai képviselt, mert jelentékenyen kitágította az irodalmi alkotás lehetőségeinek körét, nem szorította az írókat egy bizonyos magasabb társadalmi osztályba, hogy éppen csak annak világnézetét és ízlését fejezzék ki, hanem kívül emelte az összes társadalmi osztályokon, s ezzel lehetővé tette, hogy az egész társadalom tükröződjék bennük, minden osztályával és minden árnyalatával.

Jókai zsurnaliszta is volt, éspedig született zsurnaliszta-temperamentum, akiben elsőül jelentkezik kifejezetten az irodalomnak a zsurnalizmussal való kapcsolata, sőt bizonyos tekintetben tőle való függése. Gyulai világnézetéből kifolyólag ellensége volt a zsurnalizmus modern formájának. Ő a hírlapíró foglalkozást is irodalmi mértékekkel mérte - abból a nemzedékből való volt, melyben a lapok újdondásza is irodalmi ambícióval írta a napi híreket. Egész életében harcban állott a sajtóval - soha nem tudta megérteni a szeme láttára kifejlődő modern hírlapírást, amely az értesülés gyorsaságára, percipiálás friss impulzivitására, a közönség pillanatnyi szükségleteinek kielégítésére van alapítva, s ezeknek érdekében háttérbe juttatja a tájékozódás alaposságát, az ítélet megfontoltságát, a közönség pedagogikus kezelését. Jókai impulzív, kissé könnyelmű és hangulatoknak készségesen engedő szelleme kiélezetten mutatta Gyulainak a modern zsurnaliszta fogyatékosságait, sőt megmutatta ezeknek az irodalmi termelés területébe való behatolását is - ez is nyomós ok volt, amiért túl élesen látta és fejtette ki Jókai hibáit, s nem bírta eléggé méltányolni nagyszerű művészi tulajdonságait. Féltette hatásától az irodalmat, ellenszenvvel nézte benne a zsurnaliszta-szellemnek irodalmi térfoglalását, mely csakugyan, ha bizonyos hasznokkal járt is, sokat ártott, s mely alól csak ma kezdi nagynehezen függetleníteni magát az irodalom - amely azonban az irodalmi fejlődésnek szükségszerű, kimaradhatatlan következménye volt.

Gyulai nem szerette a genialitást, már ti. abban az értelemben, ahogy ő ezt a szót használni szokta. Nagy tehetség, szertelenséggel, egyenetlenséggel párosulva, a genienek bizonyos középszerűségekkel való elegyedése, a fellobbanások és ellankadások közti váltakozás, egészben véve tökéletlen művek, melyek egyes vonásaikban vagy részleteikben nagyszerűek, másokban viszont eltörpülők - ezt nevezte ő genialitásnak. Ő a részletek szépségét csak a szép egészben tudta igazán élvezni, sohasem nézte a dolgokat részleteikben, csak egészükben. Jókaiban pedig óriási tökéletességek nagy, gyakran szinte naiv tökéletlenségekkel járnak együtt - s Gyulai, aki egyáltalán nem volt az esztétikai megbocsátások embere, nem tudta úgy élvezni Jókai regényeinek szépségeit, hogy tökéletlenségeik ne lettek folyton a tudatában.

Jókai lelke a magyar közvéleménynek érzékeny manométere volt, a közönség hangulataitól irányított finom készülék, amely reagál a közönség köréből jövő nyomás minden változására. Neki életeleme volt a népszerűség, ettől kapott minden impulzust munkájához. Gyulai ebben valami jellembeli fogyatkozást érzett, férfiatlan hajhászását a népszerűségnek - ő a férfi és különösen az író elsőrendű kötelességének tartotta, hogy justus actenax legyen, tudjon szembeszállni a közvéleménnyel az igazságért, amelynek az ő szemében csak egy arca volt. Szemmel látható, hogy esztétikai ellenvéleményein kívül Jókaival szemben őt bizonyos erkölcsi antagonizmus is tüzelte. A népszerűség különben is mindig gyanús volt neki, szatírát is írt ellene. Disputáló, ellentmondani szerető ember volt, akit sokszor ellentmondásra csábított már az is, hogy valami népszerű, a tömegek tetszésének megfelelő, s aki gyönyörködni tudott a maga népszerűtlenségében. Amit mi már csak mint öreguras zsörtölődést láttunk benne, az java erejében kemény, harcias szellem volt. Ezért Jókai népszerűsége már magában is bántotta, és arra vezette, hogy ellentmondjon neki.

Sokféle emberi, esztétikai és társadalmi incompatibilitás magyarázza meg Jókaival szemben elfoglalt álláspontját, de egyúttal figyelmeztet arra is, hogy az a kép, melyet Jókairól rajzol, ha nagy részben megfelel is a valóságnak, sok tekintetben korrektúrára szorul, s irodalmunk legnagyobb igazságtalanságainak egyike volna, ha legnagyobb regényírónk képe teljesen úgy menne át a hagyományba, ahogy Gyulai megrajzolta.,

Gyulai nem tartozott a sok szempontú írók közé. Azok a szempontok, amelyekből Jókaival szemben való állásfoglalását igyekeztem megmagyarázni, magyarázatát adják egyúttal más írókkal és irodalmi jelenségekkel szemben elfoglalt állásának is. Kritikáiról, de még inkább a Budapesti Szemle szelleméből, míg e folyóiratot ő szerkesztette, tudjuk, hogy egyáltalán ellenzéki állásban volt az egész körülötte folyó és fejlődő irodalommal. Vajda Jánosra nem volt egyetlen elismerő szava, Rákosi Jenővel, Dóczy Lajossal folytonos harcban állott, Kiss József ellen munkatársai kíméletlen polémiát folytattak, Mikszáthról egyetlen egyszer írt, akkor is egyik legkevésbé jelentékeny művéről, melyet azonban alkalmasnak talált arra, hogy bizonyos fogyatkozásait - melyek mintegy Jókai hasonló fogyatkozásainak továbbfejlesztései - pellengérre állítsa. Az ő kritikáinak gyűjteménye számra is nagyon kevés - negyvenkét évi időközben harminckilenc cikk s ezek között is néhány teljesen jelentéktelen felszólalás jelentéktelen ügyben, és egy lexikon-cikkszerű vázlatos életrajza Arany Jánosnak - s egyáltalán nem adja semmiféle képét irodalmunk 1861-1903 közé eső fejlődésének. A kor legnevezetesebb jelenségeiről sohasem írt, aki jelentékenyebb írót megkritizált, rendszerint kevésbé fontos és jellemző műveikkel foglalkozott. Hogy az akkori irodalmi közvéleményre mégis nagy hatása volt, az elsősorban személyiségének hatásából magyarázható: nézetei - mert azért mindig figyelte az irodalmi jelenségeket, s egész élete végső szakáig tájékozva volt mindenről - megíratlanul is elterjedtek, mintegy szájhagyomány útján, s ha nem hatottak is alakítólag az irodalmi termelésre, ha az írók úgy írtak az ő dacára is, ahogy írniuk adatott, az irodalomról való közvélemény alakulására mindig nagy hatása volt. Kritikánk nagy részben az ő szempontjai szerint igazodott, az akadémiai kritika voltaképpen csak az ő kritikájának visszhangja volt, a középiskola, az egyetemről a tanári székekbe került tanítványai révén, úgyszólván a maga egészében vette át az ő értékítéleteit irodalmunkra vonatkozóan.

Az a kritika, melyet ő űzött, lényegében véve ellenőrző polemikus kritika volt, nem az értékek felkutatása, megmagyarázása és elfogadtatása, hanem a hibák, fogyatkozások, az irodalomra esetleg ártalmas tulajdonságok kimutatása. A valóságos értéket fel tudta ismerni még a lényével ellentétes írókban is, de kritikájában mindig túlnyomó helyet foglal el a nyesegető munka, az íróval való vitatkozás olyan dolgokról, melyeket a műben helytelennek tartott.

Mint a fajtájabeli erős, zárt karakterű emberek, mindvégig megmaradt a maga nemzedéke s a maga írói köre ideáljai mellett, s ezért nem tudott az előtte felnövekvő új nemzedékek új törekvéseiért fölmelegedni. Egyes jelenségeket, egyes írókat, egyes műveket tudott méltányolni, de az egész fiatal irodalmi élet, amely lábánál felzsendült, mindig kissé idegenszerű maradt előtte. Fiatalkorából nagy szellemekkel, Petőfivel, Vörösmartyval, Arannyal, Kemény Zsigmoddal, Eötvössel való társalkodás emlékeit hozta magával, lelke a fiatalabb kortárs tiszteletével, vagy az egykorú jóbarát s azonos világszemléletű pályatárs benső érzéseivel fűződött hozzájuk. Értük tudott lelkesülni, róluk szeretettel, melegséggel, bámulattal tudott szólni. Az utána jövő nemzedékek nem vezettek elé hasonló nagyságokat, s ezért a valóságnál is törpébbeknek tűnhettek fel szemében, másféle ideáljaik, másféle törekvéseik, másféle ízlésük idegenek voltak a számára. Amit jól elismert bennük, azt megdicsérte, de alapjában véve mindig a zsörtölődő, öregségére pedánssá vált öregúr attitűdjében állott előttük. A lelki kontaktust mindinkább elvesztette velük. Hatása, mely egykor közvetlen és eleven volt, mind közvetettebbé vált, s az az irodalom, amely a század fordulója táján zsendült fel, már nem is az ő ellenére, hanem őnélküle fejlődött ki.

 

[*] Gyulai Pál: Bírálatok. 1861-1903. Budapest, Franklin-társulat.