Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 10. szám · / · Figyelő

Storfer Adolf József: Zakata †

A külföldön való magyar újságolvasásnak külön optikája van. A haddelhadd-modorban nagyokat mondó vezércikk cicerója mintha mikroszkopikus kicsinnyé válnék, a "jelenvoltak" s egyéb hasznos közlemények úgy elsiklanak szem elől, mint a Hirdetések s a Nyílttér betűoszlopai, ellenben itt-ott néhány borgis-sor, mintha valami titokzatos mesebeli csudafény övezné, úgy válik ki környezetéből.

...Olvasom: Richtzeit Artúr meghalt. Azaz dehogy is így olvasom. Ennek a névnek sajátságos helyesírása van. Úgy írják, hogy Richtzeit Artúr, de úgy olvassák, hogy: Zakata.

Ez a Lesart körülbelül úgy támadhatott, hogy Zakatának mindig volt zakatolni valója. Mert - nem tudom ugyan, minő foglalkozást mondott be hatósági kíváncsiság megnyilatkozásakor - igazában véve Zakata afféle magán-rezonőr volt. Jobban mondva hírlapíró volt, publicista, aki éppen csak hogy nem írt. Raffael festő lett volna akkor is, ha kéz nélkül jött volna a világra? Nos, Zakata magyar vidéki hírlapíró lett volna akkor is, ha soha írószerszámot nem fog kezébe. Különben is a nem-írás nem olyan szigorúan értetendő Zakatánál. Csakhogy az írás ritka és akkor is mellékes teendője volt. Fáklya címen egyszer hetilapot indított Kolozsvárt. Bizonyosan hírét hallotta Karl Krausnak. De hogyan eltorzult az ő kincses koldusvári agyában a megingathatatlan és valóságos etikus pátosszal küzdő, fényes tollú bécsi szatirikus példája! A Richtzeit Artúr Fáklyája revolverlap hírében állott. Nem tudom törvényszabta pontossággal megmondani, jogos volt-e az a sokat hangoztatott vád, annyi azonban való, hogy legkedvezőbb esetben szeszély és személyes érzelmek voltak a Fáklya irányítói. Mindenekelőtt túltengő svádája volt a lapocska gazdájának. Sok mindenhez értett, amihez érteni balkáni világban biológiai erény. Fényesen tudott korteskedni, párbajozni, segédkezni, színházban közbeszólni, mágnások kényes magánügyeiben rendet teremteni, mindennémű téren közvetíteni, heccelni és békíteni, elsőosztályú vasúti szabadjegyet szerezni, s főleg öltözködni, öltözködni, öltözködni a kicsapongásig. A Budapest és Bukarest közötti középosztályú férfiembernek - nyugaton kétes mosollyal fogadott - dendisége testesült meg benne. Aki a századfordulói Magyarország kultúrtörténetét megirandja, ne mulassza el Zakatának egy terjedelmes fejezetet szentelni. Mint az a kirakatbeli fából faragott nagy ló, amelyen valamennyi lóbetegség föltüntetve, úgy szolgálhat a Zakata jelensége is kényelmes és tanulságos paradigmaként.

A holtakról ne mondjunk rosszat, prédikálja az elavult áligazság. De Zakatáról nem is lehet rosszat mondani. Hibái nem az ő hibái. Ő talán csak őszintébb volt mint környezete, tüntetett azzal, amit mások rendszerint bujkálva rejtegettek. Azonfelül egy személyben egyesítette azt, amit a magyar köz- és magánélet rendszerint csak részletekben termel.

S mint embert igen rokonszenvesnek lehetett Zakatát találni. Rokonszenves lehetett annyiban, hogy bizonyos tragikum élt benne. Richtzeit Artúr azok közé tartozott, kik mindig tótziker új életet kezdenek. Mégpedig mindig a jövő héten. S milyen más volt nála mindig az a tervbe vett új élet. Zakata ambíciói zegzugosan jártak, egyszerre háromfelé is kancsalítottak. Egyszer aludttejre és református paplak nyugalmára irányult sóvárgása, máskor meg hirtelen diplomaszerzésre tökélte el magát halálos komolysággal. Ha Zakata azt hallotta, hogy van Wedekindnek egy darabja, melyben egy gimnazista a W. C.-ben szerelmeteskedik egy képpel, akkor a kávéházi asztalnak hivatalosan tudomására adatott, hogy Zakata a jövő héten darabot ír, amelynek valamennyi felvonása árnyékszéken játszik. És ha a törzsasztalnál beszélték valakiről, hogy Svájcban egy orosz forradalmárral ismerkedett meg, akkor Zakata rögtön elhatározta, hogy tekintet nélkül a jövő heti operettbemutatóra, Odesszába megy vagy Moszkvába, és belép a legfélelmetesebb anarchista szervezetbe. Mert ő a rekord embere volt. Terveiben legalább. Valóságban csak selyemharisnyái kalandos színeivel, szövetei vörös kockáival és lovagias ügyei számával ért el környezetében rekordot.

És minden nevetséges kicsinyessége mellett, milyen megható volt Zakatának az a rég átlátszóvá vált trükkje, hogy ha délben a kávéházban két tojást pohárban rendelt, mindig szódabikarbónát is hozatott magának: hadd higgyék, hogy elrontotta a gyomrát, s csak tojást ehetik, ne lássák, hogy Zakatának nincsen pénze ebédre. Mert a fényűzés hét kövér napját a pincérpumpolás hét sovány napja követte. (A magyar társadalmi gazdaságtan egy előkelő fejezete: hogy is tudhatnának a Zakaták a pénzzel ésszerűen bánni?) Hosszabb ideig rendes ellátása Zakatának csak akkor volt, ha bemenekült a fogházba, sajtópörei mindig biztosították számára a magyar hírlapírói szegénylegények ez ősi bujdosó-útját. Változatosság kedvéért néha önként befeküdt talán az állami elme- és ideggyógyintézetbe is.

Élete utolsó éveiben, hallom, Zakata csillaga lehanyatlott. A Királyhágón túli Alkibiadesz úgy letört, hogy összeszedte magát, fölkerült a fővárosba, és kenyérkereset után látott. És mikor végre, úgy látszik, foganatja lett az új életkezdés szándékának, akkor belehalt az ember. Ki nem gondol arra a régi anekdotára, melyben a pópa, miután soká tűrte maga körül a poloskát, mások unszolására egy este féregirtó port szórt az ágyába. Reggelre elpusztult valamennyi poloska. De a pópát is holtan találták ágyában. Aminek az az érteménye, hogy aki a poloskát megöli, megöli a pópát is.

Hogy Zakatának az utolsó években már nem adtak minden télen új városi bundát hitelbe, hogy nem párbajoztak vele mindannyiszor, ahányszor eljárt a nyelve, hogy talán a szódabikarbónás fikció is kiszolgált, az mind sajnálatos, igen sajnálatos szegény Zakatára nézve.

De másfelől igen örvendetes, ha egyéb jelekkel egyetemben szimptómája a magyar élet lassan készülő jobbrafordulásának. Avagy a Los von Balkan hangoztatása is csak amolyan heurisztikus princípium, mint Zakatának jövő héten meginduló új élete?