Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 10. szám
Külpolitikai problémák a mai fiatalabb nemzedéket alig izgatták és alig is érdekelték. Nagyon közel állott, éveken keresztül, a nagyképűség kényelmetlen és veszedelmes vádjához, aki azzal mert foglalkozni, mit csinál Németország és Anglia, Oroszország és Franciaország és mi történik a Balkánon. Az elmúlt nyár óta aztán külpolitikusok vagyunk mindnyájan. Ha nem értettük meg, miért kell törődnünk azzal, miféle új államok keletkeznek határainkon kívül, megértettük a magunk fegyveres készülődését, megértettük a háborúba menés fekete lehetőségét, tudomásul kellett vennünk, hogy mihelyt a szomszéd népek verekednek, tartalékos barátaink egymás után kapják a behívókat s mennek Zimony és Cattaro felé, aztán mennek Galíciába. Szemléltető oktatás történt itt a világpolitikáról. Van-e még, aki ne tudná az ábécét: a Balkán forrong, tehát készen kell állani a közbelépésre, készen is állanánk, közbe is lépnénk, ha nem tartana sakkban bennünket Oroszország, s minden attól függ, minden délre vonatkozó külső követelésünk teljesítése azon múlik, vajon ez az északi hatalom az ellen-közbelépést lehetségesnek vagy érdemesnek tartja-e?
Ha aztán Délről is hazabocsátják a tartalékosokat, ez az informáltság és ez az érdeklődés újra megszűnik. Természetszerűen. Magyarország nem helyezkedett belé a nagy válságba, nem tisztázta benne a maga érdekeit, egyszerűen elfogadta az adott helyzetet, szokott fatalizmusával. Lehet számunkra hasznos a balkáni előrenyomulás, lehet veszedelmes: még csak egy terjedelmesebb publicisztikai munka sem igyekezett az argumentumokat rendezni. A tiltakozás, mely minden expanzív kísérlet ellen elég sűrűen s a nagy tömegek hangulatára elég jellemzően hangzott el, ha nem is alapult a dolgok tökéletes ismeretén, legalább természetes volt: forrása a legközvetlenebb, legérthetőbb önzés, az életfenntartás ösztöne. Viszont a harci szózatok, az álsnejdigség vagy a köteles lojalitás megnyilatkozásai üresen kongottak és fülsértően hamisak voltak.
Soha külső bonyodalomban tájékozatlanabbul Magyarország nem állott. Aki ezekben a napokban forgatta Halász Imre újabb nagy könyvét, a Nyugat-ban tanulmányonkint megjelent, s most Bismarck és Andrássy címen könyvvé kiegészített nagy essayt, annak irigykedve kellett visszagondolnia arra az időre, mikor ugyancsak megváltozott a térkép, mégpedig a nyugati, a kultúra élén haladó világ térképe változott meg, s e felfordulás közepett nemcsak a vezető magyar politikusoknak, de magának a tömegnek is kialakult, megszilárdult ma is helyesnek ismert feltevéseken nyugvó véleménye volt. Akik például a porosz-francia háborúban magyar részről Ausztria közbelépését óhajtották, s e közbelépés nyomán inkább a vereséget, semmint a sikert: lehettek fantaszták, de fantáziájuk légvárait kiépítették. Éppily tisztán állott Andrássy a felelős, a kormányzó politikus előtt a semlegesség szüksége, oka és várható következménye. Mind a két tábor igyekezett a közvéleményt tájékoztatni. És ebben az információban a guvernementális politika nem maradt a monarchikus érdekeknek ma szokásos értelmetlen emlegetésénél, hanem volt bátorsága minden lehetőséget magyar beállításban megmutatni. A poroszokat esetleg megverhették volna. De arra az esetre, ha győznek a semlegességi politika magyar irányítói tisztázták a helyzetet, és úgy tudták, ahogyan bekövetkezett.
Külpolitikai informáltság? Nem. Még külpolitikai hangulatnak is alig találjuk nyomát. Nem áhítozunk ugyan a sörszagú kispolgári kardcsörtetés után, mely olykor Bécsből idehallatszik, de bizonyos, hogy kivált olyan bonyolult és nehéz kérdéseknél, amilyen ez az albán-olasz-montenegrói, valamilyen hangulat csak egy külügyi hivatal körül fejlődhet ki, ott, ahol legalább látni egyet-mást, szavakat lehet elfogni, elejtett megjegyzésekből mondatokat rekonstruálni, arcokról olvasni. Külpolitika nincs apró titkok, hazugságok, pletykák nélkül. S nálunk még külpolitikai pletykák sincsenek.
A különbség a Bismarck-Andrássy-idők s a mostaniak között nem utolsó sorban az, hogy a külügyminiszter, ki nem csupán egyszerűen magyar volt - gróf Berchtold is magyar -, hanem a budai miniszterelnöki palotából ment fel a Ballplatzra, megtartotta érintkezését államférfiakkal, politikusokkal, sőt sajtóval és publicistákkal is, viszont még miniszterelnök korában úgyszólván közvetítője volt híreknek és információknak, céljai voltak, az eredmények nem voltak tisztázva, tehát dolgoznia kellett, tehát rákényszerült a körülötte lévő politikus és publicista nemzedék tájékoztatására.
E tájékozottságnak késői, de éppen mai bizonytalanságunk mellett annál becsesebb eredménye Halász Imre könyve. Politikai tanulmányainak megelőző gyűjteménye a szegényes magyar memoire-irodalmat erősítette meg egyszerre. Most, még organikusabb művével, egyszerre nagy perspektívát nyit előttünk, akik többnyire egy politikai kicsinyességgel megcsinált kulisszát szoktunk az orrunk előtt találni. Bismarck és Andrássy: ezek letűnt és meghalt emberek, s jelentőségüket már-már hajlandók vagyunk az általuk elfoglalt pozíció díszével egyenlőnek tartani. Halász megmutatja, milyen tudatos volt e két államférfiú kombinálása, összetalálkozása, viselkedése, s eltekintve attól, mennyire voltak nagyok, mindenesetre végtelenül érdekesek, külön-külön is, még inkább - a mi szempontunkból - együtt, amint egyformán vették észre Ausztria bizonyos gyöngítésének szükségét, német birodalmi pozíciójában - s aztán konszolidálásának fontos voltát, hogy kívánatos legyen szövetségesnek és hasznos a dualizmus fenntartásában.
A dolgok természetes rendje folytán nemcsak érdekes és tanulságos, de egyúttal szinte izgatóan aktuális mindaz, amit Halász Imre e könyvében a két közép-európai vezérpolitikusról s vezéreszméikről elmond. Hiszen mindaz, amit átéltünk néhány hónap alatt, s aminek aktáit még távolról sem zárhatjuk le, Bismarckban leli egyik forrását, a vajúdó Poroszország ama nem túlságosan hatalmas miniszterében, ki Kelet felé szeretné tolni Ausztriát - milyen komikusan hangozhatott szájából ez a tanács - s a berlini kongresszus Andrássy-jában, ki mint hű segítőtárs, a Keletre tolást végrehajtotta. Frankfurt, Königgrätz, Sedan és Berlin előzményei Skutarinak. S ha ebben a feszült regényhelyzetekkel teli, amellett pedig tudós megbízhatóságú könyvben utána lapozunk: milyen változó erejű, de félre nem ismerhető jelentőségű villámcikázások előzték meg már évek során át az osztrák-porosz és aztán a francia-porosz égiháborút, akkor a legközelebbi évek elé nem sok örömmel nézhetünk. Halász könyve helyenként szinte félelmes analógiákkal szolgál, s a konzekvencia az, hogy két szemben álló hatalom között a leszámolás alig marad el, s a döntő, a véres küzdelem mindig a tömérdek, önmagában egészen mellékes ürügy egyikén múlik.
Oroszország és Ausztria-Magyarország között évek óta tart már ez a farkasszem-nézés. Ezzel szemben álláspontunk annyi, hogy félünk a háborútól, mégpedig többé-kevésbé személyes érdekeltségünk mértékében. Szinte azt lehet mondani, hogy Andrássyval letűnt az idő, amelyben Magyarország mint kalkuláló s érdekeit pártállások szerint tisztán látó fél állott a bonyodalmakban. Már az okkupáció, Andrássy művének egyik befejező részlete, nem talált olyan megértő védelemre vagy támadásra, mint az előző évtized eseményei - s azóta egyre megismétlődik az a kételkedéstől kísért muszáj-elhatározás, mely a boszniai hadjáratot jellemezte. Bismarck és Andrássy most örvendethetne: a bécsi német meleg barátsággal üdvözli a magyart, s ha a magyar politikai állapotok nem állanák útját, most osztrák-német-magyar barátkozás kiáltásától volna hangos a két ország. Örüljünk neki? Ausztriának soha nagyobb szüksége nem volt szlávjaira, mint ma, tehát maga ellen bőszíti őket. Nagyon okosan és nagyon kíméletlenül kellene a helyzetet kihasználnunk, hogy ne történhessék bajunk, ha majd fordul a kocka. Igen nagy szükségünk volna Andrássyakra, kik tudnak a dolgokról és Halász Imrékre, kik a jelenre vonatkozóan sem haboznak informálni bennünket.