Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 10. szám · / · Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium

Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium
Regény
XXII.

Patachich már pár perce ura előtt állt és várta a választ.

Zrínyi tehetetlen borongással érezte, hogyan fagy ólmos némaságba lelkében a szót utáló gondolat. Mintha a világ legfontosabb dolgát mívelné, úgy nézte Patachich dolmányán az egyik szakadásnak fityegő pitykét... A katonái! az ő katonái, előretörésének társai és eszközei!! Egy szó fogja elhagyni ajkát, s ez a buborék is szétpattan, mint a másik. Szép buborékok voltak: domborún elnyúló, szivárványszínű mesefolyók kanyarogtak rajtuk a fényben. Csak egy szót fog szólni s elpattan ez is... Lesz majd ő is szomorú nagyságos úr, aki pecérei között növeszti szakállát ősei, királya, hazája, religiója nagyobb dicsőségére, s majd ha nyolcvanéves korában leesik az álla s szeme kifordul, ménkű nagy címerrel vésett márványlapot támasztanak rája a remete pálosok Szent Ilona kolostorában... Taedium vitae... S a törököt majd űzi más, magyar vagy velencés, akivel most úgyis háborúban áll... Ó nem! de azért sem! Valami rettenetesen erős fényességű kép ötlött fejébe...:

- Patachich uram, az hadi népet helyheztesse téli szállásokban, kegyelmed penég Légrádon ülve várakozzék.

Kiszakítjuk a fát gyökerestül - gomolygott föl sötét rohanással Zrínyi lelkéből a gondolat, mint a zára pattant bűvös edényből a szellemmé növő füstsáv -, más földbe plántáljuk, kell, hogy virágozzék! Mi lehet itt belőled? Nagy főgenerál? Német, francia, olasz, spanyol elibéd áll... Palatinus, aki javait csökkenti a pompáskodásban, míg bele nem hal a méregbe, emésztődésbe?... De ezért megintlen a magyarok esznek meg, hogy lehetsz éppen te palatinus, mikor ilyen meg ilyen nagy urak, grófok vannak még érdemesbek a hazában! El innen, el erről a földről, erről a rohadt, Pozsonytól Váradig pocsétás, komisz magyar világból!...

Térdére könyökölve megtámasztotta az arcát öklével, úgy gondolkozott sokáig. Aztán nekidűlt az írásnak, az ideges, erélyes, nagy vonalú betűk fölött szinte rángott a keze a papiroson. Mikor elkészült, magához vette az írást, kocsijáért kurjantott, amelybe az ámuló Migliani karon markolva tuszkolta be maga előtt.

Zúzmarás erdőn, sáron, avaron keresztül döcögött, rugóin himbálódzva, délnek a nagy landkocsi. Zrínyi szótlanul ült napokon át, Migliani kövér ajka susogva mozgott, s csettenve hullott az egyik olvasószem a másik után.

A hegy oldalában meglapuló kis udvarház tornácán hebegve fogadta nagy vendégét, soha nem látott urát a tiszttartó, akit mindjárt másnap magával vitt a páter a környékre felülvizsgálás ürügyével, hogy Zrínyi nyugodt egyedülségben értekezhessék a titokban odarendelt franciskánus baráttal.

Zrínyi a búbos kemence padkáján ült, a barát előtte állt, szikár alakja szinte az alacsony mennyezetig magasodott, amint mellére emelt kezeit csuhája széles nyílású ujjaiba süllyesztve, figyelmesen hallgatta.

- Ihon az a levél, kiben megírtam vala az respublica szolgálatjában állásomnak conditióit azon szavakkal, kikkel előbeszéllém az imént kegyelmednek ez causát. In portu regio tengerre száll kegyelmed valamint zarándok, bizonnyal találand kegyelmed az kikötő helyen alkalmatos kereskedő gályát. Visszajüvet azon út, ki menet! Csáktornyára csak úgy bévetődik, Isten nevében kéregetvén! Esküdjék kegyelmed!

A barát letérdelt s tompa hangon mondta Zrínyi után az esküt, hogy lutheránusok szórják ki sírjából hamvait rövid élet után, pokol tüzére szálljon maga, pusztuljon ki a franciskánus rend a világból, ha bárkinek is, a velencei respublika dux-át és főbb tanácsosit kivévén, szóval, írásban, jellel vagy titkos ördögi mesterséggel elárulja azt, amit tegnap estétől Csáktornyára való visszaérkezéséig hallott, látott, beszélt, cselekedett, hallani, látni, beszélni, cselekedni fog Zrínyi Miklós ügyében és érdekében.

Valami férfihang dörmögött az ablak alatt, amelynek lantornája meg-megreccsent a fölkerekedő széltől. A barát égre nyújtott két kézzel, lehajtott fejjel imádkozott. Zrínyi mogorván szántogatta csizmája sarkával a szoba földjét.

Otthon aztán, amikor behúzta maga után könyvesháza ajtaját, felsajgott benne valami. Elmegy, el fog menni, itthagyja ezt a komoly, meleg szobát, a török vértől foltos sok régi fegyver-lomot, komor bika öccsét, a vidám, élénk arcú Batthyányt, a keserű Nádasdyt, a panasz-zsák Vitnyédyt, a hízelgő szavú, megnyerő asszony-férfit, Wesselényit, tetves jobbágyait, azt az ördögszállta leányt... mindent! Pénzért fogja verni a törököt, irtatlan, idegen erdőben fog új utat vágni magának! A puha, bujaságba merült velencések között az ő virtusa úgy fog tündökleni, mint a kárbunkulus. Ó, igen, Zrínyiből lesz valaki, nagy valaki, akiről bámuló, ijedt pofával fognak suttogni a bécsi udvar sima folyosóin csúszkáló grófi, hercegi szemetek! Itthagyja ezt a ganéjdombot... ó nagy Isten!... amelyen eldődei vére csorgott... De mit siránkozik itt nyavalyás szóval? Úgy lenne talán méltó a Szigetben halt Zrínyihez, ha hátrakönyököznék őt, a büszkén járót, továbbra is a császár körül tolongó, bolondságokat csergető cifra szarkák? S a família?... De mért? Ez nem akadály! Megtette eddig, amit tehetett. Most elszakítja a pórázat... Az a Zrínyi, akinek a török császár volt az ellensége, mégis jól járt. Meghalt és száz tallér volt a díszes mente zsebében.

Hirtelen fölállt, elővette Istvánffi magyar históriáját, föllapozta benne a szigeti veszedelemről szóló részt, és nekikönyökölt az olvasásnak...

- Mérthogy éppen te lennél az legnagyobb famíliádban? Az bűnökben süllyedt nemzetet mérthogy éppen te akarnád megváltanod? Epigon vagy te csak, groff Zrini Miklós! Amaz néhai való jó Zrini Miklós bán az hegynek teteji, te magad az lankáján éppen hogy valamely kicsinded dudorodás... Esmérd meg és szállj magadban! Csudálatos üdők, csudálatos vitéz nagy jó emberséges ember!

Érdeklődése szinte lázas magasságra hágott, mindent el akart olvasni, ami őse kirohanására vonatkozott. Istvánffi után Zsámbokit vette elő, olasz és horvát krónikákban lapozott, majd a Budina-féle Historia Szigethi, Reusner Miklós Memorabilia-i, Forgách Ferenc Kommentárjai, Leunclavius János könyve, Karnarutic horvát költeménye került a keze alá... Hogyan, mi ez? Mind ismeri, olvasta, emlékszik a szavakra is, s most mégis olyan hihetetlen élő domborúsággal emelkedik ki előtte ez az esemény, mint eddig soha... Hiába volt olyan kicsi Sziget, hiába egy ember Zrínyi, ott nemcsak egy nyomorult földtúrásról volt szó, nemcsak egy török császár halt meg falai alatt... Nagy Isten, várjunk csak, ott nagy dolog történt... talán... a legnagyobb!!

Alig evett, alig aludt, csak olvasott, és éjjelenként pajzskoccanásnak hallotta a szíve verését. Újra Istvánffit vette elő: hallotta a leomló fal robaját, érezte a savanyú puskaporszagot, fülében csengett a bán finoman fordulatos latin szónoklata, s ha megállt egy-egy helyen, gyuladozó képzelettel vítta tovább magában a papíron félremaradt harcot. Aztán a könyvbe nézett, s ott más volt egy kissé a folytatás...

Kint, a vékony jégpikkelyeket csillogtató téli mezőn gomolygó köd tolult, ritkult. A mély sárba vágódott keréknyomok fagyottan meredeztek alatta, mintha halálos görcs húzott volna össze fát, bokrot.

- Nagyságos uram, én magam siettem - nyitott a könyvéből, százéves múltból föltekintő Zrínyire Migliani november utolján -, itten vagyon az fráter! Mely igen elnyavalyásodott állapatban, nagyságos uram, ki nem is mondhatom, orcája elhegyösödött, miként az réti tavaszé, szinte hogy mélyföldekre elejében hallszik csontinak zörgések s valamint az nadrág végiben varrott kapca, bőre éppen...

- Jühet! - szólt zordonan közbe Zrínyi.

Migliani megneheztelt, és szó nélkül eltűnt.

- In nomine Domini! - hangzott színtelen-halkan a belépő barát szava.

- Nehéz volt az út? - kérdezte érdeklődve Zrínyi a kézcsókkal hozzá hajlótól.

- Minden földi út egy és azon!

- Akadék avagy baj? - faggatódzott tovább az úr.

- Semmi! - volt a szenvtelen válasz.

- S az respublika?

- Kész szűvel látná nagyságodat hadában háromezer hajdújával, de az ezer katonával nincsen mit kezdjen.

Zrínyi hátrébb tolta a székét, és szemét kereste a hideg barátnak, nem gúnyolódik-e vajon a csuhás fickó:

- A Zrini-huszárok...

- Az lovas hadi nép haszon nélkül való nékiek, mondá az dux véle szemben lételem korán.

Hát ezek is komédiázni mernek egy Zrínyivel? - s nyekkenve hasadt szét kezében a fölkapott lúdtoll. - Az egész világ? Hát ki ő? Conditiókat szab elejbe az a gyapjúbűzű kalmár csorda is? - A vaskos Istvánffi-kötet koppanva zuhant odébb az asztalon.

- Igazat szólasz? - rivallt föl Zrínyi.

A barát már komor esküre emelte kezét lassú mozdulattal, de Zrínyi kézlegyintése megállította:

- Ejh! Nem megyek!

A barát leeresztette kezét, s állt szótalan, mozdulatlan.

- Menj és várakozzál!

A mély meghajlásban meglebbent a franciskánus kurta hajkoszorúja, kezet csókolt s tompa dörmögéssel köszönt:

- Laudetur!

Zrínyi nem felelt, akkor már föl s alá járkált, összeszorított ajakkal, ököllel nyomva vissza magába az indulatot, de mikor a barát lépéseinek nesze is elhalt a folyosó kongó kövein, fennhangon tört ki:

- Büzhödött, púposkodó kalmár-királ, te nyirbálnád meg az conditiót, kit én proponáltam, Zrini Miklós? Az hajdúkat igen, az katonát nem? Ebnek köll büdös kamora-szék Velencéd... Ki légyek én?

Elhallgatott, mint aki fél saját igazságosztó egyenességétől, mert amint dobbanó két könyökkel újra asztala mellé dűlt, mintha messze lüktetéssel zümmögött volna fülébe a szó: epigon... epigon...

Most már kínozta ez a gondolat, amelyben megnyugodva borongott őse történetén, míg a barátot Velencében tudta. Visszhangos, magas boltú barlang az agya, indulatok széles deltája a szíve, nyűge-szakított csikók hajszolódnak a vérében... és Eusébia bamba sírásba süllyedve fordul el tőle, Ferdinánd fölkefélt bajuszát békét ígérő mosoly kunkorítja barátságosan Rákóczi felé, a török csak tyúkokat lop és birkák gyapjában nyisziteli a kardját, és azok a vízi patkány velencések... De ő mégis Zrínyi, amilyen csak egy van, akit nem lehet a szemétre vetni, mint egy csámpult sarkú csizmát! A török mégis Budán ül! Eusébia mégis a mátkája!

Maga elé húzta a könyvet, s míg indulata csapkodva kavarta szárnyával a jövő homályát, gondolata lázas gyönyörűséggel merült el a nagy múltban...

A könyv becsukódott, s keserű, harcias zsongás-bongással zúgott benne minden. Tollat fogott, izmos karja remegve feküdt az előtte fehérlő árkuspapíron.

- Én, az ki elhittem, hogy kellő közepe lészek ez hamis magyar világnak... én, az ki Violám kegyetlenségével küzkedtem mind szóval, mind írással, ültön ülök s az goromba Fátum sarka nyakamon. Futottam, fáradtam, kaptam ez világon, véltem, hogy állandó boldogságot adjon s ihon az szerencse tövébül szakadott markomban, s kis édesért száz ürmet adott... Mint Hektor Trójának, úgy te Szigetvárnak erős őrzője voltál, mennyek országában örvendező nagy eldődöm!... Igen, bűneinkért sujtol bennünket az Isten, panaszinkra nem hajtotta fülét, nyavalyánkra nem tette szemét... Az ottomán hold nagy fényösségére te vontad, Szigeti Zrini, elsőben az legnagyobb homályosságot, azulta gyöngül az török... Megírom!... Megírom Sziget históriáját! Igen! - kiáltott föl hangos örömben - pennámmal keresem híremet, s honnan Scythiábul kijütt az magyar, merre vitézségét látta az világ, azokrul helyekrül minden szem reám fog nézni hírrel, böcsülettel, valamig világ lész!!

Puhán koppant a kalamáris fenekén a toll, s a papíron elgördültek a finom, kerek betűk, amelyekből büszke kanyarintások szakadtak ki itt-ott:

- Én, az ki az előt iffiu elméuel
Jácottam szerelemnek édes uerséuel,
Kűszkettem Viola kegyetlenségéuel,
Mastan immár Mársnak hangassab uerséuel
Fegyuert s Uitészt éneklek, Török hatalmát...

A későn kelő téli nap már asztalánál lelte, s még este is, egy-egy versszak után pontot téve, sokszor koppantotta el a lobogósra nyúlt lángú gyertya hamvát.

...Isten egy szemfordulásban megnézte a világot, de leginkább a magyarokat vette észben, hogy nem járnak az úton, kit fia rendelt, az ő szent nevének nincsen tiszteleti,

De sok feslett erkölcs és nehéz káromlás,
Irigység, gyűlölség és hamis tanácslás,
Fertelmes fajtalanság és rágalmazás,
Lopás, emberölés és örök tobzódás...

Szinte látta, mint ereszti Michael arkangyal sugár szárnyait az égnek, hogy röpül a poklok fenekére Alecto fúriáért, aki a nagy Szelim formájában férkezik Szulimán házában... A nagy szultán dühös haragra gyulladt, s már futnak a csauzok fejér patyolatban, hirdetik a hadat. Széles halmon lovas főtörökök, köztük Szulimán biztatja őket, hogy Allah nekik szánta magyar birodalmát. Arszlán budai vezér levele is győzödelmet ígér, mert

Az magyarok leghenyélőbb népek,
Egyik az másikát gyűlölik, mint ebek,
Nincs köztük hadtudó, ha volna is, ezek
Az tisztviselőnek soha nem engednek.

Jönnek az ottomán hold vitézei, szerecsen Amirassen, Demirhám, akinek ökle elefántot ver agyon, a szerelmes ifjú Delimán, az ő múltakból kikelő bánatos árnyéka, sok haragszavú dob tombolva robban, ellepi a had a földet, mint széles mezőben a sok kalangya, nyíl és szablya villámik mindenütt.

...Nyughatatlan elméjű, áfiumevő Arszlán tábora megbomlik Palota alatt a magyarok éjjeli kicsapása mián. Maga másnap, a szép piros hajnal eljövetele korán maszlagtul, bortul részegen szidja a bástya alatt a vár kapitányát... Félve, rettegve siet el onnan gyorsan fölszedett sátraival az ura kegyelmét oktalanul kereső részeges nagyszájú... Megindul a had Konstantinápolybul. Száraz fejű, göndör üstökű, véres nagy szemű, vékony lábú ló, magasan költ nyakán feje alá hajlik, körme, száraz ina, valamint szarvasé, és rajta

Ül vala mereven nagy császár nyeregben,
Fejér vékony patyolat vagyon fejében,
Két csoport kócsagtoll alá áll széltében,
Szakálla merő ősz, halvány személyében.

Kopja-erdő, ágyúk, halmozott szekerek, teve, bivaly, elefánt, szerszám, szerszám, golyóbis és por... Jön a had!

Erővel, színesen zeng benne a felbolygatott múlt, s mire a türelmetlen kéz papírra kerekíti, elfakul sokszor a szín, de erő hömpölygeti tovább és tovább a búgássá nőtt zengést.

A feszület már háromszor lehajlott az Isten előtt esedező szigeti bánhoz, Siklós alatt már rajt ütött Zrínyi a törökön, a habozó szultán már Sziget ellen fordult, a mézben kevert beszédű Halul s az ijesztő Demirhám már megjárták Szigetet, már szétvált a leszálló sötétben Demirhám és Deli Vid, abbanhagyva a párviadalt, mint két erdei kegyetlen fene bika, kik szarvokkal egymásnak nem árthatának - mikor égve ütött ki újra szerelme sebén a fájdalom Violáért, kiért hiában bocsátott sűrű felhők közé szélnek annyi sok óhajtást. Mennyiszer könnyével ezt a sebes Drávát árasztotta s nevelte haragos árját, mind érette s mind hiába! Hiába énekel ő Márst haragos fegyverrel, hogy kínzó szerelmét felejtse... Utoljára ír néki szép verset! Hallja meg Eusébia most Theseus hitetlenségét, hallja meg Ariannának siralmas versét, s nagyobbnak vélje háládatlan életét.

Migliani már komolyan aggódott ura miatt: ír, ír, nagyokat eszik, nagyokat alszik, s mintha sohase lett volna Trakostyánon, annál jobban megörült, hogy ihon, történik valami, mikor ablakán kinézve palotás inast látott az istállók felé szaladni, akinek nyomában szolga lépett ki a hópocsétás udvarra, kantárszíjánál vonva maga után a felnyergelt paripát. A legény fölnézett az égre, szemébe húzta báránybőr süvegét, karjára fűzte a kantárszíjat és úgy várt a hosszú palota előtt. A komornyik újra megjelent az udvaron, kezében írás. Átadja a lovasnak, akinek mosolyba vigyorul sárga bajsza, míg a másik magyarázgatva dugja az orra alá bütykös hüvelykét. Né, már lóra is pattan! A páter hamar fölrántja az ablakot és lekiált:

- Hé, Estván, vagy ki vagy!

A legény föltekint és sarkantyúba kapja a lovát.

- Hová mensz, te? - kiált le hangosan a távolodó után.

A legény vissza se néz, úgy süvölti szinte a kaputól:

- Trakostyán!

Migliani örvendező arccal néz körül kopasz falú szobájában, s nyomban elhatározza, hogy hálaadó tíz Miatyánkot és tíz Hiszekegyet fog most rögtön elimádkozni a kápolnában, s aztán bemegy a várnagyhoz egy kis kártyára.

(Folyt. köv.)