Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 10. szám · / · Kádár Endre: Márciusi álom

Kádár Endre: Márciusi álom
3.

Húszezernél több fej szorong már a nyugati környékén, köztük a legfegyelmezettebb és legnagyobb csoport, a fémmunkások. A főkapitányságról megy a parancs, széjjel kell oszlatni őket. Valamelyik kaszárnyából bandaszóval vonul ki az ezred, a banda szava idehallatszik, s motívumai menetelésre ingerlik a tömeget. Egyet-kettőt topogva az ütemre, megmozdul a tenger, s szorul a Váci út irányába. A rendőrség gátul áll elébe. Lejjebb, százméternyivel újabb erős rendőr- és katonacsapat áll és vigyáz, mert érzi, hogy valami készülődik. A nyugatinál majd előre, majd egy lépést hátravetődik a lovas rendőr falanx. Ott valami lesz. Ott már idegesebbek.

Az Angyalföld felől vagy ezer fémmunkás jön, és fel akar hatolni a Váci útra. A rendőrök elállják az utukat.

- Nem lehet! Vissza! Vissza! Nekilovagolnak a sornak.

- Csak csendesebben! - szólt egy nyugodt, intelligens szemű munkás, a menet vezetője.

- Kuss! - ordít rá a vezető őrmester.

Uratlan kiáltozás, félelmes lárma. Az embereknek minden második pillanatuk tiszta és öntudatos. A munkásvezér dühödten felel vissza:

- Kuss magának!

- Nesze! - ront rá az őrmester s arcul üti, körötte ötven gyalogos, akik egyszerre védelemre és támadásra készen körülfogják. - Majd megtanítlak én!

A megtámadott ember hátrahanyatlik, szemét elfutja a harag, a gyűlölet, a szégyen árnyéka, torkában ott az a hang, az a szó, mely ha feljajdul, megőrjíti körötte valamennyit, érzi, hogy uralkodik a tömeg felett, megtalálta mindannyiukhoz az összeköttetést, és kedve lenne elszabadítani haragjuk gyilkos masináját, de eszébe jut, hogy neki vezérkednie kell, higgadtságot, önmegtagadást kell mutatnia, lenyeli hangját, legyömöszöli magába és ordítva kiált:

- Megállani, elvtársak! Nyugalom!

Kezét kifeszítve magasra tartja, és ebben a kézmozdulatban van annyi energia, hogy a mögötte levő tömeget visszatartja vele.

- Megállani, elvtársak! - szakad föl belőle.

Hajlandó megverten, megbántottan elvonulni. De nem úgy az őrmester, aki már benne a pofozkodásban, a dühöngésben:

- Te paraszt! Te büdös paraszt! Majd adok én neked! Hogy hívnak? - áll embere elébe, készen arra, hogy újra rátámadjon.

- Monostory István! Monostory István! - kiált az ember, a mellére üt, az arcára önérzet, büszkeség, gőg telepedik ki, egészen megváltozik, elfeledkezik, miről van szó, mi történik, mi történhetik körülötte, csak azt tudja, hogy egyszeriben felibe kerekedett a másiknak, aki megbántotta. Neki mondja, hogy paraszt! Ez a paraszt!

- Monostory István! Nemes Monostory István! Te paraszt! Te büdös, aljas paraszt! - Ordít, a hangja vijjogó. A keze fölemelkedik, és az előtte álló rendőrőrmester arcába csap. Most már nem törődik semmivel. Jöjjön, ami jön...

- Fogjátok le! Üssétek! - ordít az őrmester, mire a vezényszónál is hamarabb ötven rendőr furakodik a tömegbe, mely szintoly elkeseredetten tartja Monostoryt. A rendőrök öklükkel igyekszenek utat törni maguknak, ám a munkások se hagyják magukat. Egymásba kapaszkodva, rúgva, harapva, zúzva egymást, mindjobban megvadulva a köröttük tomboló izomtömegektől, marják, tépik egymást. Nem megy! Nem megy! A rendőrök nem bírnak ellenfeleikkel. Futva jön a vezénylő rendőrtiszt, s nyomában a lovasrendőrök. Attak! A trombitás kürtjébe fúj, és erre kihúzott karddal harminc lovasrendőr vágtat neki a tömegnek. Még oda sem érnek a gomolygó tömeghez, mikor egy csomó revolverlövés éri őket. Újra meg újra dördülnek a revolverek, míg a hat lyuk adja. Néhány rendőr lefordul a lováról, a többiek annál nagyobb, veszett dühvel rohannak előre. Kardjuk odavág, hol legsűrűbb az ember, a lovukkal nyomják maguk előtt az embersort, mint a libapásztor a baromfit, és ütemesen vagdalkoznak beléjük.

Őrjítő szagú lárma, kürtszó, revolverdörrenés, húsz-harmincezer ember ájult lihegése, csörömpölő lámpák hirtelen kialvása, házak ijedt lármája, gyorsan csukódó ajtók és ablakrolók.

A Nyugatinál is megmozdul a tömeg. Hajrá! Hajrá! Mindegyikük szíve az ég felé dobódik, hajrá, hajrá, bele kell dobni magukat valami kegyetlen, őrjítő mozgásba. Húsz revolverlövés. A következő percben száz, aztán ezer. Ötven katona áll a tér közelében, a rendőrtiszt hozzárohan, vezényszó hallatszik, a katonák felemelik a fegyvereiket. A levegőbe lőnek. A tömeg félreismeri a mozdulatukat és feléjük fordul. Száz revolvergolyó éri őket. Aki épen marad, azt közrefogják, megadja magát. Az emberek holttesten, véren taposnak, és ettől mintha oltást kaptak volna belőle, egyszerre másokká lesznek, minden gondolatuk, érzésük, minden komplikáltságuk, minden ravaszságuk, mintha valami fertelmes szag uralná érzékeiket, viszi a pusztítás felé.

Felnézni az ablakokra és belőni, elmenekülni a mellékutcákba és ott pusztítani, törni, zúzni, gyújtani, felébreszteni a várost, a fegyverekhez hívni, egy pillanat dolga volt! Hogy történt, pár perc alatt ezer meg ezer fegyveres munkás menetelt a Nyugatitól a körút felé! Alighanem valami kaszárnyát leptek meg és fosztottak ki.

Elvágták a villamosok vezetékeit, ami borzasztó hanggal járt. Amint a drótok belesuhintottak a levegőbe, kegyetlen baljóslatú szél és zaj szaladt végig az utcákon, mely eljutott Budára és a nyaralókba is. A város több helyen lángolt, fények ugrottak az égnek, ijedelmek és izgalmak zajával volt füstös a levegő.

Az egész pesti rész félóra alatt benne volt a forradalomban. Minden ablakban égett a láng, s minden ablak tele volt emberfejekkel. Már nem félt senki. Az egész város, melyben mindenkihez egyformán ért a katonabandával, Marseillaise-el szövegezett pokoli zene, hatása alatt állott valami nagy, kimondhatatlanul lekötő, teljes és egységes nagy érzésnek. Mint egy nagy színház publikuma, egyazon izgalommal várta a zenével bejelentett menetet, amelynek a színfalak mögül kellett elővonulni. Már nem félt senki. Őrjöngők futották be az utcákat, kísérve a nagy muzsikától.

- Éljen a forradalom! Éljen a haza!

...ellenünk zsarnokink uralma, vé-éres lobogót e-e-mele...

- Énekelni! - kiabáltak az ablakok felé. Kapuk csörögtek, lámpák, ablakok hulltak alá, revolverlövések dörrentek és szólt távolról a katonabanda, meg a szocialisták zenekara...

- ...véres lobogót emele...

Nálam csukva volt az ablak, és minthogy altatót vettem be, mélyen aludtam. A New York elé érkezett már az ötvenezerre szaporodott tömeg, mikor felébredhettem. Az ezerhangú támadás nyomta az ablak üvegeit, és mikor odafutottam és föltártam az ablakom, iszonyú és mégis jóleső hangjával, óriási színeivel betódult a szobámba.

Lenn emberek táncoltak. Az ablakokban asszonyok álltak, éjjeli ruháikban tapsoltak, hajlongtak oly részeg önfeledtséggel, mintha a karnevál vonult volna feléjük, az egész csodálatos, részegítő kép.

Kinéztem az ablakomon. Ott láttam, alig kétszáz méterre a forradalmi hadsereg tengernyi hadát. Állt. Beszéltek hozzá. Azután az ellenkező irányba néztem. Onnan több ezer katonaszuronyt láttam csillanni. Jönnek erre fel a körúton, és körülbelül előttem fognak találkozni. Hogy szól a katonazenekar, nem is egy, talán három is fújja! A zajára az én tömegem is mozogni kezd, s amint a muzsika mind jobban és jobban fölhallatszik, kevesebb lesz itt is a szó, taktusra lépnek, előre, csak előre! A katonabanda elhagyja, s most emitt kezdi rá a zenekar: a Marseillaise. Látom a katonákat, a forradalmi induló hangja felrázza őket, keményebben lépnek, tömegük, érzésük egységesebbé, eggyé lesz. Egyik oldalon se tudják, mi viszi őket előre, nincs isten, nincs haza, nincs ember, nincs rokon, két melódia van s menni kell utána, előre, előre.

Néhány darab ruhát dobok magamra és browningomért nyúlok. A szomszéd szoba felnyílik és kijön a barátom, nyugodt, bölcs és filozofikus természet, most is, mint mindig, könyvei felett ült.

- Te itt ülsz? - szólok rá csodálkozva.

- Majd elmondom holnap, mit gondoltam ki, milyen történelmi összehasonlításokat csináltam és milyen eredménnyel - mondta változatlan száraz nyugalmával. - Mit akarsz? - szólt aztán, látva, hogy le akarok futni. - Minek? Olyan olcsó az életed? Miért? Minek?

- Minek? Miért? - kiáltom. - Hát élni érdemes? Az biztos? - szónoklom vissza. S gyorsan mondom azt, aminek magva termett most bennem. - Mire élünk? Érdemes olvasni és vakarózni? Ezeréves gyerekjátékainkat összeírni és azt mondani: ez történelem. Vagy életesdit játszani, rubrikát tölteni, valamit kigondolni, aztán azt komolyan venni, arra esküdni. Nem érzed... az egész milyen komikus! Megpróbálom, a másik talán különb.

Hangok, színek, tömegek csudálatos tüze égett mindenütt, most könnyű menni, sietek, mert az isteni mámor ragyogása elmúlhatik minden pillanatban, és még visszatántorodom az életbe.

Szonett azokhoz, akik még húsz évesek