Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 9. szám · / · Figyelő
Halvány, szomorú, kedves öcsémnek, Tóth Árpádnak a verseiről akartam írni sokat és szeretőt, de nem írok: írjanak önzetlenebb mások. "Magam vagyok. Nagyon. Kicsordul a könnyem. Hagyom." S én a fájdalomnak e finom, ifjú lantosát nem tudnám elszakítani fájdalmaimtól kritikás szavakkal. Kötetének egyik példányán beírom a margókat, össze akarom sírni öreg könnyeimet az ő fiatal, forró könnyeivel, s ezt a kötetet majd elküldöm egy Asszonynak. Ez az Asszony most az én szomorúságom és örömem együtt és Tóth Árpád versei a kölcsön-könnyek, mert a magaméival már nem bírom. "Úrnőm alázatos már s szenvedő e nemrég gőgős és izgága szerelem. Én szánom őt, beteg királyt s megfojtom még e hajnalon..." Nem, nem fojtom meg, de itatom a könnyeimmel, s mikor az enyém nem elég, szemembe folytatom a Tóth Árpád verseit, hátha Úrnőm szíve megindul hozzám, de a Tóth Árpád verseiről nem írok.
*
De, hogy visszatérít a hetyke fiatalság szerelméhez azonban ifjabb Bókay János verseskönyve, a "Bohóc-sapka". Büszke, gyönge érzések fognak el, mint pénzszerző, darabos apát, kinek a fia szalonok kegyeltje, s úgy szórja a pénzt, mint szívtelen, szerző apjára szórják a szitkot. Már azért is érdemes volt sírni, élni, hogy a fájdalmainkat, durva sebeinket fehér, finom nőnyakakon lássuk gyöngyfüzérben. Kedves, finom és elegáns poémák a Bókay-versek, írójuk szeretnivaló ifjú, s én boldogan nézem, hogy dalosan, jókedvűen susogja el francia parkban azokat a fájdalmakat, amelyekért az én időmben a magyar pokolba kellett járnunk.
*
Szegő Ferenc, a "Szárnybontás" költője aranyosan, egészen fiatal lehet, ki "tizenhét évével így érzi, hogy férfi". De ön van ezért az ajánlás, a könyörű volt tanárjához, a jeles dr. Pintér Jenőhöz, és sejthetjük, hogy öcséink és fiaink tanárjaikban is szerencsésebbek, mint mi voltunk. Talán nemsokára szabad lehet nemcsak kedveseket írnunk ez ifjú poétáról, aki irigyli a "Nyugat felé repülőket". "S bár küzdve, űzve szárnyalok felétek, de utolérlek", s ha mosolygás gyanúja nélkül írhatom le, ideírom: ámen.