Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 9. szám · / · Figyelő

Schöpflin Aladár: Földi Mihály novellái
(Péterke, Szeppi meg a többiek.)

Az a fiatal ember, aki ezeket a novellákat írta, a legkülönösebb és legritkább jelenségek egyike. Nevetségesen fiatal ember, talán még húsz éves sincs, és máris mint kész író pattan elénk, éretten, eszközeiben, kifejezése módjában olyan biztonsággal, amilyet mindenki más csak hosszas keserves küszködéssel tud elérni. Nemcsak hogy megfigyelése gazdag és eleven, nemcsak hogy úgy tudja, egymástól elkülönítve, egymással szemlélhető kapcsolatokba hozva, kellő perspektívába helyezve, odaállítani alakjait, nemcsak hogy úgy tudja megfogni és kifejleszteni történeteit, mint egy önmagával és lehetőségeivel teljesen tisztába jutott író, hanem mindezt be tudja fogni sajátságos levegővel - olyan meghatározott viszonyba tud lépni azzal, amit ír, mint akinek kiforrott, kész világnézete van.

Színhely: a Ferencvárosnak az a része, ahol a vásárcsarnok van. Egész különös, minden mástól különböző népélet folyik itt, az ócska bérházak szoba-konyhás udvari lakásaiban. Csarnoki hordárok, kofák, mészáros legények, zöldségárusok, apró korcsmárosok, rendőrök, efféle más nyomorúságosok élete forog itt a főváros táplálkozásának szolgálatában. A mindenütt tenyésző, örök nyomorúság itt külön színt kap - úgy találta meg ezt Földi, mint mikor más írók felfedezik a szegedi vagy a palóc népet. (Egy kicsit magam is ismerem ezt a népet, azért is érdekel jobban, mint talán mást.) Pompás, új típusokat is talál köztük, mint Peterzilka bácsi, az öreg szomorú zsidó hordár, vagy a Duna-parton üldögélő rovott, bőbeszédű, pletykázó tolvaj kofák, Szeppi, a cseh mészároslegény. S a couleur localet is egészen biztos kézzel tudja megadni, a zöldségszagú levegőt, a házak fülledt udvarait, közepükön a poroló állvánnyal, az emberek apró s nekik mégis tragikus gondjait a hiányzó öt forint körül, szegényemberi kapzsiságukat, a füstös levegőjű kurta korcsmákat - ez igazán annak a néhány, a főváros nagy forgalmából kieső utcának a levegője.

A legkülönösebb - ismét visszatérek az író fiatalságára - az az érett fölény, az emberi nyomorúságoknak az a filozofikus megértése, amivel Földi minderről szól. Minden alakján és minden jelenetén megérzik a szemlélet közvetlensége - ezeket az alakokat csakugyan látta, ismeri, gondolatban átélte sorsukat, de teljes objektív hűséggel beszél róluk, lázadás nélkül, magától értetődőn, ellágyulás nélkül. A realisztikus megfigyelés és részletrajz a módszere, csak ritkán lép ki a realista impersonalitásból, és ami a legfeltűnőbb, mert legritkább: humor van benne, mellyel fölébe kerül mondanivalóinak, és mélyebb, de rejtettebb és emberibb közösséget teremt önmaga és alakjai közt.

Realista író, de csak ma az. Nem az először kissé affektált fogadkozásából veszem ki, hanem magukból a novellákból: a realizmus csak egy fok nála, amelyen át fog lépni, talán nagyon hamar, valami másba, újba, ami egészen belőle való lesz. Mert nem kell azt hinni, hogy Földi afféle csodagyerek, akinek meglepő készségén kelletlenül érezzük, hogy idő előtti vége egy fejlődésnek, hogy hirtelen kalászba szökkent, de magát érlelni nem tudta - minden novellájában vannak vonások, melyekből nagy fejlődés lehetőségére lehet következtetni.

Kíváncsisággal és érdeklődéssel kell várni, mi lesz ebből a nagyon fiatal íróból.