Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 9. szám
A művészet dilettánsai és parazitái buzgalommal táplálják azt a tévhitet, hogy a művészi alkotás az emberi szellem véletlen terméke. Nincs ennél naivabb félrevezetés. A műnek is, mint az emberi szellem valamennyi lényeges megnyilatkozásának, megvannak a maga törvényei, és megjő a maga jelentkezési órája. Az egyes felviruló korszakok sajátos körülményei nem lepik meg az egyént, ki az összefüggéseket áttekinti, meglepő csupán a periódusok kisebb-nagyobb kvalitatív értéke lehet.
Így válik bensőleg logikus és kora törekvéseinek megfelelő jelenséggé, hogy a freskó falfestés uralma után az önálló kép művészete kerekedik felül. A firenzei Carmine templomban Masacció és Lippi al fresco művei tisztára mutatják a törekvést a kép felszabadulása felé, ezek a nagyméretű festmények már csak elenyésző arányban alkalmaznak dekoratív elemeket. S ugyancsak a XV. században már nagy szépségű képek és portrék készülnek egyház és nemesség számára, noha az e korbeli festők technikája és felfogása még a régi: a freskói kifejeződési módnak hódol.
Egyrészt szociális megváltozásokkal járt, hogy a művészek nem fogták fel többet a freskót dekoratív mivoltában, másrészt magának a piktori szellemnek benső fejlődése teremtette meg a képet. A kép új szempontokat hoz magával, új feladatokat állít és új lehetőségeket tár fel. Könnyebben tudja itt a festő a fény és az árnyék játékát kifejezni, mint az ornamentális síkban. A plaszticitás és a távlat az árnyalatok gazdagabb sorozatát engedi meg. A clair-obscur útján, melyet már Lionardo megérzett, a forma elnyeri a maga körülburkolt és egésszé olvadó megjelenését, mely a megsejtetést is magával hozza a vászonra, míg az olajfesték misztikus sugárzásai az anyag nagyobb gazdagságát és kiélvezését teremtik meg. (Velencei iskola.)
A festészetnek ez a felfogása négy századon keresztül uralkodott, és igen nagy festők szolgálták tehetségük vagy lángeszük képességei szerint. A múlt század végén azonban a festői érzékenység szűknek találta ezeket a megöregedett formákat, melyek immár rosszul szolgálták szándékát. Az impresszionizmus volt kétségbevonhatatlanul az első legfontosabb újítása a keresések egész sorozatának, mely manapság a kép tökéletesen új felfogásához vezetett el. Cézanne kezdeményező szerepe az volt, hogy az impresszionizmus színtörekvéseihez hozzászerezte a kompozíció és konstrukció sokkalta fontosabb törekvéseit. Saját bevallása szerint arról álmodott, hogy az új művészetből megcsinálja a múzeális értékű, minden időkre szóló művészetet. Cézanne-t sajátosan francia szelleme bírta rá, hogy nagyobb alaposság kedvéért rögtön rendszeresítse és összesűrítse ezt az újonnan felbukkant érzékenységet, mely kortársainál még kaotikus állapotban volt meg.
A piktori felfogás múlt századvégi elváltozásait egyrészt filozofikus irányadás, másrészt tisztára külvilági szemléletek teremtették meg. A milieu befolyását minden korszakban ki lehet mutatni. Az utazás megkönnyítése nemzetközi jelleget kölcsönzött a városoknak, ahol alkalmunk van a legkülönbözőbb emberfajtákat összehasonlítani. A gyors közlekedési eszközök, amiért rövid időn belül sokféle vidéke varázsolnak szemeink elé, a természet egyszerűsítőbb: szintetikusabb látásához vezettek el. A tudomány tökéletesedése ez ideig nem ismert tárgyi formákat nyújt szemlélődésünknek. A gépek, a motor, a villamosság elváltoztatták az erőről és a mozgásról eddig szerzett fogalmainkat. Az ipar élete feldúlta a községek képét, váratlan perspektívákat, vakmerő építkezést, csodálatos disszonanciákat teremtve.
Jelenségekről táplált alapvető fogalmaink íme elmozdultak. A kemény szögletű gép a mozgásnak olyan erőteljes és matematikus képét adja, melyet ezelőtt az ember járása vagy az állat iramodása még csak sejtetni sem tudott. Ez a mindennapi látóhatár elmélkedő érdeklődésre ragadja a művészt, ki nem elégül ki, ha szó szerint kifejezi vagyis lemásolja a modern életet, hanem arra törekszik, hogy plasztikus egyenértékét adja. Mindazonáltal, ha a modern mozgás képét akarja adni, nem szorult rá, hogy az automobilt 15 kerékkel ábrázolja, s ha az utca összevisszaságát akarja impresszióban kifejezni, nem szükséges, hogy a plakátok erőszakos színeihez nyúljon kizárólag!
Ez túl könnyű felfogása volna a festői hivatásnak, mely ezzel a gyermekded és modoros megoldással igyekeznék kijátszani a mindenkori pikturális feladatnak nehézségeit. A problémának épp ezen a súlypontján érvényesüljön a művész teremtő és alakító ereje. Agyveleje új formákat, új vonalakat, új színeket, új ritmust fogad be. Egy új szépség elemeit fejti ki belőlük, hogy új nyelvet teremtsen magának, melyet használ akkor is, ha egészen más jelenségekről beszél, mint az utca, a gyárak és a mechanika. Nem a művész feladata, hogy rendszerbe foglalja az új felfogásnak vívmányait, ő csupán arra szorítkozik, hogy annak a korszaknak, melyben él: legsajátosabb kifejeződési módját megtalálja, eléggé emberit és hatalmasat, hogy az örökkévalóságnak szóljon.
A törvényeket, melyekre a régi kép konstrukciója támaszkodott: íme túlhaladtuk. A modern felfogás megunta a mindig látott egyensúlyokat. A kép hagyományos felszíne váratlan megszakításokkal élénkül, kifejezésre juttatván ezzel a konceptusok gyorsaságait és sokféleségét.
A séma - nevezzük bár a kép arabeszkjének vagy elvont vonalának - nem keresi többé a közvetlen, geometriai szembeötlést, hanem a térfogatok, a formák és a színfoltok viszonyulásának lesz az eredménye.
A művész, hajtva a vágytól, hogy a tárgyról teljes fogalmat szerezzen, nem elégszik meg többé elődeinek tudós megmintázásával és távlatával, de megfigyeli a módosulásokat, melyeket a tárgy térbeli elhelyeződés eközben szenvedett, és megkeresi azok legjellemzőbb vonásait, melyek az ábrázolás erejét a leghathatósabban képesek felfokozni.
A keletiek és bármely idő primitívjei nem ismerik az egyetlen egységes forrásból való fényvezetést, mely forrás a szemlélő és a kép között helyeződik el, és mely a fény és az árnyék legfinomabb játékát rezegteti, olyan clair-obscur megvilágítást támasztva, melyben a valóságból ellesett minden elmosódás kifejeződik, ahogy azt Rembrandt művészete oly zseniálisan adja nekünk. A modern felfogás, miközben belefáradt a pleinairizmus egyhangúságába, visszanyúl ismét a clair-obscur megvilágításhoz, de enyhíti szigorúságát, és szabadabb játékot enged fénynek és árnynak, hogy ezzel több életet és változatosságot kölcsönözzön az ábrázoltnak.
Hasonló módosulást tapasztalunk a színezésben. Meghagyjuk a régieknek, hogy nagyrészt intuíció alapján dolgoztak, mégis meg kell állapítanunk: minden törekvésük abban merült ki, hogy a színek lényeges karakterét, ellenértékeiket és igaz voltukat vezessék keresztül a fény, az árnyék és a félvilágítás eshetőségein. Olyan harmónia szűrődött le ebből, melyet a mi mássá lett érzékenységünk visszautasít és megtör azzal a vággyal, hogy a színes felületbe sokszorozottabb és erélyesebb életet leheljen. A színek kevesebb kímélettel helyezkednek átmenetiségekre, mélységek, kiesések akarva váltakoznak és finom fátyolszerűségek szövődnek, mikor az összecsengést közeli akkordok váltják ki. A disszonanciák és összecsengések e kontrasztjából hatalmasabb lesz a színek élete.
Nem szabad elhanyagolnunk az előnyöket, melyeket az olajfestés a freskóval szemben nyújt. Mert ez előnyök, az új szerep szolgálatában, a legerőteljesebb kifejezési eszközökké válhatnak. A vékony, zsíros, folyós, áttetsző vagy neutrális, világító vagy tompa fényű anyag megválaszthatása: az eszközök egész gazdag sorozatát biztosítja a művésznek, hogy emócióját megszólaltassa és formává kristályosítsa. Mert immár nem az fő törekvés, hogy a színes felület a dolgok lényeges karakterét feltüntesse, az a realisták feladata, nem is az, hogy futó benyomásukat szögezze le, ami impresszionista felfogás, hanem az, hogy a festészetnek csodálatosan szuggesztív ereje és benső élete, mely benne lakozik sugárzásában, misztikus áttetszőségében vagy mélységes ragyogásában: az alkotó erő lehetőségeinek korlátlan szolgálatába állíttassék.
Igazabb, mint bármikor, hogy a tárgy csak ürügy a festésre. A tárgyi fontosság csak modoros és dekadens iskolákban fordult elő. Ismét csak modorosság volna a tárgy teljes elnyomása a kiterjedések és színfoltok puszta játékáért. Ha a művész beszüntetné azt a szenvedélyes harcot, mely a pszichikus létezése és a külvilági jelenségek közt szüntelenül folyik, akkor a festészetnek olyan lelkiállapotához érkeznénk el, mely elvesztette a plaszticitás érdekességét.
Valóban, sok efféle szemlélődés akadna, amiket hosszabban kellene megtárgyalnunk, mint ahogy az ilyen futólagos átpillantás keretében lehetséges, hogy könnyű ellenvetéseknek ezáltal elébe kerüljünk. Felületes elmék, többek között, azzal igyekezték kereséseinket megcsonkítani, hogy "elveknek" bélyegezték. Az igazi művész sohasem lehet teoretikus a szó szoros értelmében, és nem lehet elveknek nevezni a problémáknak azt a szüntelenül továbbkapcsolódó láncát, amelyek oly igen fontosak a mű megteremtésében. A teoretikus kívül marad annak a megértésén, hogy az öntudatlanunkban fogamzott és biztos logikával fegyelmezett konceptusok egész sorozat amilyen dús eszközöket hoz magával a kifejeződés pillanatában. Mert a teoretikus gyűlöli az ihletet, és az általánosításra való tehetetlensége abban nyilatkozik meg, hogy a kifejeződésnek csak egyetlen, mániákus tényezőjét alkalmazza. Erre az egyetlen tényezőre, mely képtelen erővel és teljességgel felruházni a művészi alkotást, építi rá a teoretikus ezer apró szisztémáját, melyek többé-kevésbé találékonyságra vallók, de mindig nagyon modorosak. Minden korszaknak megvoltak a maga teoretikusai. Armand Point velejárt a neoklasszicizmussal. Emile Bernard a piktori szimbolizmussal és a "rózsakereszteseket" Séon vezette. Miért csodálkozni azon, ha a mai kornak is kijut belőlük?
A teória (de nem a módszer) szemernyi igazságával és temérdek hol metafizikai, hol irodalmi eltévelyedésével: mindenkor visszariasztja a művészt. A módszerek, melyek arra valók, hogy logikus és a művészi felfogás színvonalán álló kifejeződési formákat teremtsenek, nem tudnak megállani önmagukban, intuíció, e belső tűz nélkül, mely a konceptusokat átjárja és általánosítja, s amely magának a művésznek az előrelátásait is felforgatja, hogy szokatlan fanyarsággal és szenvedélyességgel törjön felszínre utat magának - a teoretikusok és a "jóízlésű"-nek nevezett közönség kétségbeesésére.
Bár a nehéz mozgású elmék számára a képnek ez az új felfogása a váratlan felfordulás zavarával hat, ez a felfogás mégis rá fogja magát korunkra kényszeríteni, mert az ő sajátos érzékenységének nyelvén beszél. A fejlettebb intelligenciák végül is meg fogják különböztetni és mind jobban fogják értékelni a kvalitatív különbségeket, melyek erőteljességben, bájban, finomságokban stb. nyilatkoznak meg, és melyek alacsonyabb elmék számára egy forrásból látszanak fakadni művészietlen felfogásokkal. Ez lesz a felelet azok számára, akiket elijeszt, hogy felszaporodnak a "művészek" (?), akik minden lelkiismeret és a tehetség minden árnyéka nélkül haladnak a modern művészet nevében oly csapáson, ahová nem hívta őket a saját előzetes, őszinte keresésük. És még fogunk látni tegnapi "pleinairistákat", akik ma már mai jeligékkel haladnak, és akik mindig, újra meg újra, a legújabb művészetet fogják magukénak vallani.
Azok a fiatal festők, kik saját lassú és elmélyedt evolúciójukat követik, ne zavartassák magukat e feltorlódó nem-egyének által.
A művészi alkotás önmagában bírja azt a sajátos erőt, mely eloszlatja a kételyt, felvértezi a nemértők kacagása ellen, és amely előbb-utóbb diadalra segíti.
Akár alkotás, akár megítélés munkájánál: az értékes lelkek megtalálják a maguk helyét, kicsinyes megérinthetések körén kívül.
Le Fauconnier, Párizs
Fordította: Dénes Zsófia
[+]