Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 9. szám · / · Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium

Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium
Regény
XVII.

Gyönge kopogás zaja hangzott a nehéz, vasalt tölgyfa ajtón.

Zrínyi annyira belemerült olasz szerzőjével a Lancaster és York-ház hatalmas küzdelmének véres eseményeibe, hogy csak pillanatok múlva hallotta meg.

Az ajtónyíláson Cosimo páter kémlelt be ijedt kíváncsisággal:

- Néminemű megjelenteni valók volnának, nagyságos uram!

Zrínyi intett, hogy csak jöjjön be. A páter belépett, de az ajtó nem csukódott be utána, mert most Forstall fogta meg a kilincset, hogy Patachich Péternek adja át.

Kint új erőre kapott májusi nap melegített, s a nyitott ablakon keresztül behallatszott a kis, hímes boltú szobába a kert, az erdő tavaszi zsongása.

- Laudetur! - morogták az érkezők.

- In aeternum! - mosolyogta lenézéssel az úr, hogy íme, most csakugyan az események keresik fel őt, mert történni kellett valaminek, hogy ez a három ember önként kopogtat barlangja, a könyvesház ajtaján. Megjelölte körmével, ahol elhagyta az olvasást, és a csöndben álldogálók felé fordította székét.

- Hírek futamnak széjjel az országokban - kezdte fontoskodó arccal Migliani -, Rákóczi új hadának új győzödelmirül. Kiindula Zsigmond úrfi Erdélybül, készen az cselekedetre, miként egy török s nagy vigyázással forgatja szablyáját ellenünk, miként egy spanyor. Puchaim generál futamik ám, de nem az harcba, hanem az harcbul, Szendrő felé nyomakodik vissza nagy sok bajlódással, kapkodásokkal, tollaskodó nímöt vitézin megszorula az plundra. Vagyon dolga az poroszlómesternek, merthogy morgolódnak, szökdösnek az nímötök, miként taval Rákóczi hajdúi, az mezei borbély is nem nyugotja kezét ölben, mert telve táborunk sebesekkel. Mast tetszik ki, mely igaz az török példaszó, hogy ha az te ellenséged ollyan is, mint az elefánt, annyira tartsad, mint az legyet, ne félj tüle, ha ollyan is, mint az légy, úgy se vesd meg, hanem oltalmazd tüle magadat, mint az elefánttul! Ihon elefánt lén az légybül, ki Puchaim füle környül zummogott! Más felül Torstenson kapott Gallas nímötjeiben mezei derék haddal, kiket meg is vere s mastan siet hadait componálni az úrfiéival.

Zrínyi gondolkozva hallgatta a páter szapora szavát: most jó lenne megint Zrínyi, aki kidobja a pénzt az ablakon iratos vitézek fogadására, s ott ágál ő fölségéhöz való hűségével az elsők sorában! Titkos megelégedéssel szólt:

- Baj biz a!

- Bizonnyal az, nagyságos uram! Személy szerént való insurrectiót hirdete ű fölsége az dunai két districtusnak, de nincsen bennek körösztény indulat és magyar vér, elhúzzák magokat az hadakozástul.

Nem is bolondultak meg, hogy fölüljenek - gondolta Zrínyi. Gúnyosan ötlött a fejébe, hogy most gyűlést tartanak Varasdon Horvát- és Szlavonországok urai.

- Mit mívelnek az tekéntetes Karok és Rendek Varasdon? - kérdezte hangosan.

Cosimo páter összekulcsolta hasán a kezét, s fejét félrehajtva hallgatott: sajnos, ezt nem ő tudja, más fog beszélni s ő hallgathat.

Forstall elsimította talárja mellén a ráncokat és megszólalt:

- Királ urunk ű fölsége - győzödelem koszorúzza szent fejét! - ezer lovast sollicitála országi védelmére Rákóczi ellen, ki utolsó veszedelmet készít hazánknak. Az tekéntetes Karok és Rendek - mint írják - vitam et sanguinem készek áldozni, sed Croatia et Sclavonia, quae erant olim repletae militibus, hadi nép nélkül szűkölködnek, s lehetetlen immár bennek az legnagyobb solddal is ezer lovast toborzani. Itt volnának, az igaz, az végbeli vitézek, de az török az szomszédságban leselkedik, kiért is az ország határai pusztán nem maradhassanak nemcsak az mi, de az haereditaria provinciák épségben megtartásoknak okáért is.

Kis ravaszok - gondolta Zrínyi -, az örökös tartományokat tolják mindjárt előtérbe, hogy a király megfélemedvén legkedvesebb s drágább országrésze elvesztésének gondolatától, a végbeli vitézeket meghagyja helyükön.

- No, Patachich uram - kérdezte hamiskás szájvonással Zrínyi -, hát osztán csakugyan komolyformán rözgölődik az török?

- Mán akár tudták, akár nem az tekéntetes Karok és Rendek, nem csalták alá az királt, mert való, hogy az török császár hada Bosznában győlekezik. Azt beszélli az végbeli fáma, hogy horvát földön vagyon szándoka általtörni az velencések ellen. Nem lészen kárunkra az figyelmezés, főkapitány uram.

- Hejh, pater Marce, be feledékeny kegyelmed - kiáltott Migliani örülve, hogy a szót ismét magához kaparíthatta. - Esének egyéb történetek is az varasdi gyűlésen!

Forstall bosszankodva vonta végig nyelvét ajkán: hogy is felejthette el, no igen, Patachich szólt közbe, csak azért nem mondhatta. Finom, udvarias mozdulattal adta át a szót Miglianinak.

- Hát az történt, mint az provincialis atyaságátul értém, hogy az gyűlés színe előtt - s vaskos ujjain kezdte számlálni - Mikulich Tamás, Erdődy Farkas, Pethő István uraimék s tudja az nagy mufti, kicsuda, Jankovich Péter uramné és Laczkovich István uramné asszonyaim képében hangos panaszra fakadának Zrini Péter uram ellen, hogy néminemű földjüket, jószágokat az Dráva szigetein, nemkülönben Oszaly alatt s az Muraközön erő-hatalommal elfoglalta és magának tartotta.

Zrínyiben, aki a végig felezett családi birtok ügyeiben sokszor összekoccant ugyan öccsével, most feltámadt a vére pártolása mégis:

- No lám, az maszlagban megzabállottak mind frigyet vetének egy az mással ellenünk! És az croatiai statusok?

- Kiküldék Petretich zágrábi prépost és Zakmárdy ítélőmester uraimékat Péter grófhoz az ország leveleivel, hogy jussát az törvény útján keresse s az erőszakosság cselekedetitül magát megtartóztassa.

- Köszönöm kegyelmeteknek! - bocsátotta el kurtán embereit Zrínyi.

A három férfi elköszönt és vonult a várnagy lakása felé a harminckét levelű bibliához s a mázos korsókhoz.

Zrínyi egyedül maradva elgondolkozott. Baj és baj, mindenütt baj! Vitéz kéne ő fölségének! A vármegyék vonakodnak, a horvát rendek hímeznek-hámoznak... Most megint itt lenne az alkalom megmutatni, hogy Zrínyi tántoríthatatlan királya oldaláról, ha kell, utolsó sustákját is ő fölsége kezeihez bocsátja... Török had Boszniában? Rajtuk ütni valami hihetetlen vitézi vállalattal, milyen szép lenne!... Vagy elbánni ezekkel a hegyes fogú mezei egerekkel, akik Péter csűrje körül cincognak...! De minek? Mit csörtessen ő ebben a piszkos mocsárban valami távoli vetés reményében, mint egy koszos vadkan?! Nem érdemel meg a német egy olyan életet, mint az övé... s megérdemelné-é egymást fölfaló fajtája, hogy a török ellen való hadakozásban eméssze? Érdemes-e ezen a romlott magyar világon valamit kezdeni? Kinevette magát a "megváltás" eszméjéért, ami nem is olyan régen úgy felcsigázta minden képességét... Minek a mozdulat? Kár érte. A szobrok se mozdulnak s mégis szépek... Igaza van a töröknek, nagyon igaza: jobb ülni, mint állni, feküdni, mint ülni, de fekvésnél is jobb a holtan terülés!

- Lássuk tovább, mi módon űzték, öldösték egy az mást amaz bolond angliusok hitván csörgős játékok bírásokért - szólt hangosan, azzal robbanva kanyarította vissza székét szembe az asztallal s nekikönyökölt Biondi könyvének.

Jöhettek aztán hozzá jelenteni akármit: Rákóczi... a király... Mikulich itt, a svédek ott - dacos elfordulással minden cselekvéstől, minden tépelődéstől csak távoli árnyékokat mozgató olvasmányának és dohogó sétáinak élt.

Ilyen lelkiállapotban találta a királyi meghagyás, hogy a birodalmi sereg segítségeül ezer könnyű lovast fogadjon és siessen a császári táborba. Gúnyosan nevetett föl:

- Ihon, jünnek az események csőstül! Nosza Herr Graf von Serin, ragadj mastan szablyához, toborozzál hadi népet, hiszem te vagy az, az kinek ugrálva, nem sóhajtva megyen ki az arany erszényébül! Kelj mezőben vitézid élén, derék leventa, merthogy talám mast lészen az üdeje, hogy hullat öledben egyetmást az földi jók fölséges asztalnok-mestere. Nélküled bizony egy szaró-széket sem tudnak megvenni nímöt generál uraimék!... Nem, nem megyek - zúgott benne tombolva az elkeseredett ellenkezés.

Az éjjel alig aludt valamit. Forgott az agyában a sok terv, búgott a szívében a sok indulat, s nem tudott megállapodni egyiknél sem. Mint valami nyomorult, kormánya vesztett, vitorlája pusztult hajóteknőt, hajtotta, himbálta, kavarta az örvénylő ár, öntudatának égve maradt kis mécsese is makacson, dacosan nézte a homályos háborgást. Fülében pillanatonként megújuló távoli ágyúdübörgés zúgott s érezte, hogy halántékában kopogva lüktet a vér. Akarata, mint a fejbe kólintott ember, elalélva hallgatta az indulatok boszorkányszombatjának belülről kihangzó tompa zaját.

Vérben úszó szemekkel ébredt, vállát verő göndör haja összegubancolódva fogta körül sápadt arcát. Lomhán állott talpra, de mikor az ablak felé fordulva szembetalálta a reggeli nap friss ragyogása, nagy elhatározás születésének nyers örömével szegte föl a fejét, mint aki a szerencse ellen ágaskodva egy kártyára teszi föl az ősi domínium utolsó ezer holdját.

- Vuk öcsém tehát Varasdon fújja az kígyóküvet Péter ellen? Jó! Megyek az lányhoz és megkérdem... Megkérdem!!!

Nyergeltetett. Lóra ülve megtapintotta az aranyhímes kápa pisztolyait, s emberei nagy bámuldozására, egy szál lovas szolgával vágtatott ki a várból.