Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 8. szám

Ignotus: A politika mögül

Moskovitz Geyza drága barátunk koporsójára innen is kerüljön egy cipruság. Érett fővel már keveseket szeret meg az ember, s én már érett fővel kevés embert szerettem annyira, mint az Andrássy-Magyar Hírlap csoportnak e ritka okos, páratlanul lelkes s elragadóan kellemes emberét, kivel csak néhány év előtt ismerkedtünk össze. Addig csak hírből ismertem s látásból s a gúnyos mosolyokból, melyekkel az én erősen tiszaista gyermekkori környezetemben beszéltek volt róla, mint nemzeti pártiról, mérsékelt ellenzékiről, apponyistáról... Aki valaha a magyar tragikumok történetét meg fogja írni, külön fejezetet írhat a hatvanhetes ellenzékiség tragédiájáról. Még azt sem mondhatni, hogy gironde, mert hiszen sosem volt benne forradalmiság. Azt sem mondhatni, hogy vendée, mert sosem volt benne mozdulni nem akarás. Ha jól megfontolom, a hatvanhetes ellenzékiségnek az volt a tragikuma, hogy elvnek és programnak írta papirosra azt, aminek csak cselekvés után szabad gyakorlati eredménynek lenni. Valamit ebből, már hajlottabb korban, megérzett Apponyi Albert, mikor elvben végre bátran átlépett a negyvennyolcra, hogy ha sora kerül, gyakorlatban nemzeti hatvanhetes lehessen. Valami ilyet gondolhatott fénykorában Széll Kálmán, mikor, mint miniszterelnök, elvben az orthodox hatvanhétre állt, hogy gyakorlatban engedhessen ebből a hatvanhétből. Akik nem így tettek s nem így tesznek, azok elől hol egyik, hol másik véglet veszi el a cselekvés lehetőségét. Az andrássyzmust, melynek elődje a mérsékelt ellenzéki, majd nemzeti párti apponyizmus volt, legutóbb hol Justh Gyula marasztalta idealizmusban, hol Tisza István. Pedig úgy dualista rendületlenségében, mint nemzeti érzékenységében ez a politika nem kisebb ősre hivatkozhatott, mint idősb Andrássy Gyulára, ki minden inkább volt, mint felhőben járó, sőt nagy kortársaival, Bismarckkal s Beaconsfielddel együtt típusa volt a gyakorlati politikusnak. De éppen ez a különbség: ő abban a szerencsés helyzetben volt, hogy csinálhatta a nemzeti politikát, s nem kellett beszélnie róla. Ő mindenekelőtt kormányra került, aztán, már hatalommal a kezében, úgy vitte az ügyeket, hogy a hatvanhétnek az életbe való átültetődése ne járjon nemzeti veszteséggel. Ő abban a szerencsés helyzetben volt, hogy a nemzeti föltételeket, melyeknek alapján kormányt vállaljon, nem neki magának kellett átláttatnia az uralkodóval, hanem ott volt Königgrätz s ott volt a revanche pour Sadova gondolata, a magyar nemzeti követelések szószólójául. Königgrätz... ezzel le lehetett verni a konzervatívokat, kik jobb felől fenekedtek az andrássyzmus ellen. És Világos... ezzel le lehetett verni a függetlenségieket vagy balközépieket, kik bal felől kezdették ki az andrássyzmust. A mai Andrássynak s a mai andrássyzmusnak nincsenek ilyen segítségei, s ezzel a legtermészetesebb magyar politika: az, mely komolyan veszi az Ausztriához való tartozandóságot, de komolyan veszi az önálló államiságot is: nem tud cselekvéshez jutni Bécs miatt, mely kevesli az orthodoxiáját, s a negyvennyolc miatt, mely kevesli az intranszigenciáját.

S talán még valami miatt. Ez a politika bizonyos tekintetben s nem a maga hibájából: anakronisztikus. Nem mintha igaza nem volna, nem mintha a viszonyok szerint megokolt és szükséges nem volna. Az a baja, hogy most, 1913-ban, azt a harcot kell megvívnia, melynek már 1867-ben kellett volna eldőlnie, végképp. Ez nem az ő hibája, hanem az előttünk járt nemzedékeké, melyek a maguk feladatát nem oldották meg, a maguk dolgát nem végezték el, s az Ausztriától véletlenül kicsikart hatvanhétre nem tudtak olyan erős, szoros és súlyos Magyarországot építeni, mely alól aztán ezt a hatvanhetes gyékényt ne lehessen többé kihúzni - viszont erején megtörjék a negyvennyolcas ostrom. Nem tették meg, s most, negyven-negyvenöt évvel később mi hiába akarjuk utólag megcsinálni, amit ők elmulasztottak. Nekünk szükségünk volna rá, de az időknek már nincs. Ezeknek ma már egészen mások a problémái, mint a mi nemzeti szükségeink. E monarchiának is már egészen mások a problémái, mint a magyar probléma. A magyar húzza meg magát s várja meg, mi történik vele. Ha nem: úgy félrelökik, és ez az, ami történik vele.

Ez az egyik nagy baja a nemzeti hatvanhét ébrentartott hagyományának. Erről azonban nem tehet - s ez a tragikuma. Ám van olyan baja is, amelyről tehet, olyan végzet, mely a maga hibájából nehezedik most rá.

Hosszú volna apróra megmagyarázni, hogy ez miben áll, s a hibát s a mulasztást hol követte el. Egy kis eset, melyet elmondok, jobban megérteti, mintegy érzékelhetőbben:

Boldogult barátom, Szemere Attila beszélte el nekem, hogy ők egyszer (nyilván Bánffy idejében) frondera készültek a szabadelvű pártban, s az elégedetlenek közt ott volt Tisza István is. Szemere volt a fronde spiritus rectora, s az akciót azzal kezdte, hogy fasori lakására tanácsba hítta a frondeuröket, s a született vezért, Tisza Istvánt kérte meg, hogy tegyen előterjesztést. Tisza István föl is kelt s megtette előterjesztését. Igen, menjünk ellenzékbe, szólott. S állapítsuk meg ellenzéki programunkat. E program első pontja legyen: a házszabályok szigorításával az obstrukció lehetetlenné való tétele... Szemere Attila nevetve mesélte el ezt a kis esetet... gondold el: ellenzéki pártalakulás, mely azon kezdené, hogy maga dobja el a fegyverét... gondolhatod, hogy a dologból nem lett semmi, és miért nem lett semmi... Mikor Szemere ezt a kis esetet elmondta, magam is vele nevettem - de ma már nem nevetek. Félek, hogy Tisza Istvánnak akkor igaza volt. Tisza István tavaly egy csomó rettentő, de némely részében nem egészen felesleges dolgot követtetett el a többséggel, azért, hogy legalább magyar emberek tegyék meg, mit különben az osztrák tett volna meg. Ha jól meggondolom, az a szerencsétlenségünk, hogy Tisza Istvánnak kellett és lehetett még mindezeket elkövetnie. Úgy kezdem érezni, hogy az ellenzéknek kellett volna őt megelőznie - az ellenzéknek kellett volna, mikor kormányon volt, megfékeznie önmagát, s meggyógyítania a beteg parlamentot, nehogy Tisza Istvánnak legyen aztán erre kifogása. Hibája az ellenzéknek, hogy erre nem volt elég ereje és elszántsága, s hogy nem volt az a bizonyos legerősebb, aki önmagát győzi le. Ebbe ment volt tönkre a koalíció, s ebben laborál ma a nemzeti politika. Nem hivatkozhatik arra, hogy ő vetette meg a rendnek ágyát, tehát joga van belefeküdni. Ha orthodoxia kell: ott van Tisza István: az úgy csinálja, hogy nem lehet vele versenyezni. S ha komoly nemzeti politikát akarunk csinálni, s evégett levettetné a komoly emberekkel a negyvennyolcaskodás komédiás ruháját: menten akad komédiás, aki felveszi, s ezzel megvan az intranzigens konkurencia.

Nemzeti és önállósági politika ma már csak egy lehetséges: a termelő és munkálkodó rendeket érdekeltetni a nemzeti államban, az alkotmányban, az önállóságban. Ehhez azonban szakítani kellene a nemzeti politikához négy évtized során hozzátapadt járulékos politikákkal - szinte forradalmi módon szakítani, s társadalmi és gazdasági hagyományokat olyan számban kéne letenni az önálló magyar haza oltárára, hogy nem Tisza István volna az egyetlen magyar úr, ki azt tartaná, hogy ilyen magyar hazában nem érdemes élni. Viszont valami nagy választás magyar hazánkban eddig sem volt - ezentúl pedig, amilyen idők járnak, még kisebb lesz.