Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 8. szám · / · Lengyel Géza: Kis házak között

Lengyel Géza: Kis házak között
Regény
XVI.

Az első pillanatban, amikor a levelet elolvasta, szinte megnyugodott. Hiszen ezt akarta, világosságot akart. Világosság, az pedig van most. Ezt a két sort akárhogy forgatja, ebben nincs egyéb, mint rideg és határozott visszautasítás. Nincs egy homályos szó, egy betű, egy elvétett írásjel, amely még reménységet adhatna. Ez elintézett dolog, ezzel le kell számolnia. Csak az a kérdés, most mi következik? Elmosolyodott. Ó, nem fog semmi bolondot csinálni. Ennyire még nincs. Nehéz lesz, de ki fogja heverni, elmegy innen, megfeledkezik róla. És aztán? Újra eszébe jutott a vörös szalon, amelyről rég tudta, hogy a kapitány birodalma lett. Hát vannak még asszonyi szalonok a világon, vörösek, kékek, átlátszóan lilák. Legényesen, hetykén keresett vigasztaló gondolatokat, de ez a művelet nagyon rosszul végződött. Egy bizonyos, mondotta: azzal a leánnyal nem szabad törődnöm többé. És akaratlanul, újra visszatértek hozzá a gondolatai. Mi történt tulajdonképpen? Visszaemlékezett az őszre, az elmúlt hónapokra. Az a lány, az a kislány akkor úgy nézett reá mindig, azzal a pillantással, amely azt jelentette: haragszom, mert nem akarsz észrevenni, mert kicsinek, jelentéktelennek vélsz. Igen, de így tekintettek reá csaknem mind a lányok, az öntudatlanul számítók, akik az asszonyok kedvencét látták benne. Ez a tekintet, egy-egy zavart pirulás volt minden, ami biztathatta. Ez azonban régen volt, közben... igaz, közben volt a Gyurácz-eset, és azóta, mintha kicserélték volna a leányt. Kétségbeesésében azt igyekezett elhitetni önmagával, hogy el se vehetné, hiszen valaki már megcsókolta -, és ki tudja, olyan ártatlan, olyan viszonzatlan volt-e ez a csók?

Kinevette magát, hiszen pontosan tudott mindent, Gyurácz nem hazudik, neki semmi esetre sem. Hogy valaki mást szeret, nem tudta elhinni. Szinte senki sem volt a leány közelében, egészen visszahúzódott, hacsak valami titok, valami rejtett ideál, valami zavaros leánykaland nem kötötte le. De ez már nem változtat a dolgon. Őt visszautasították, kidobták, vége.

Keserves napok, álmatlan éjszakák után szinte vadul vetette magát a munkába. Örömtelenül, siváran, de annál dühösebb erőfeszítéssel dolgozott. És a napok szörnyű lassan múltak, és szemei előtt ott lebegett egy lányosan karcsú és asszonyosan telt, csábító és elérhetetlen nőalak.

Május elmúlt, a nyár közeledett. Már volt néhány tikkasztóan forró nap, a szűk utcákon a por kavargott, kietlen, pihenést nem nyújtó, enyhülést nem adó idők ígérkeztek. Császi lassanként elmaradozott a révparti társaság megszokott találkozóhelyeiről. A Bárány kopott kávéházát, hajdan második otthonát, napokig nem látta, a cukrászdának feléje se nézett, begubózott a rajzasztalok, számítások, költségvetések között. Azt tervezte, hogy mihelyt megérkezik a végleges jóváhagyás, barakkot építtet a Nagyér mellé, oda telepíti ki az irodát, a lakást, és teljesen remeteéletet él. Türelmetlenül várta már ezt az időt, és bármilyen fásult volt, bármennyire kerülte az embereket, egy napon mégis rászánta magát, felment a megyeházára utánanézni a megrekedt aktákat. Az alispánnak bizottsági ülése volt, várnia kellett. Néhány percig ülhetett az üres szobában, amikor Gábriel Dénes lépett be. Valami fájdalmas és félénk szorongást érzett a szíve táján, amikor megpillantotta. És mikor Gábriel hangos, őszinte örömmel szorított vele kezet, mikor megkérdezte, hová lett, miért nem mutatkozott annyi ideig náluk se, akkor úgy ellágyult, hogy szeretett volna ráborulni az öreg emberre, és elsírni neki bánatát, kérni, segítsen rajta, segítsen apai hatalmánál fogva, vagy akárhogyan, csak segítsen.

Gábriel leült az íróasztal mellé egy ócska, alacsony fauteuilbe, és mint aki egészen otthon érzi magát, szivarra gyújtott.

- Valami szállításom van nekem itt - mondotta, nem várva kérdést -, de amilyen lassan megy minden ezen a vármegyén, hát ez borzasztó. Pedig szeretnék végére járni, mert ki tudja, mikor érek rá megint. Most elkísérem az asszonyokat, és egy kicsit magam is elmaradok.

Császi úgy érezte, hogy arcából eltűnik a vér.

- Hát elutaznak? - kérdezte halkan, inkább önmagától.

- El bizony, de mennyire el. Őszig nem akarnak visszajönni. Most elmegyünk a tengerre, ezt a lányom nagyon szereti, onnan én visszajövök, de ők, mire melegebb lesz, Tirolba akarnak menni: ezt meg a feleségemnek rendelték az orvosok. Igaz, nem nagyon jól érzi magát szegény mostanában. Nekem persze nem lesz jó egyedül lenni. Nagyon megszoktam őket. De hát az egészség... Aztán - folytatta nagyot fújva a füstből - van itt más is. Ez az Aranka olyan furcsán lézeng egy idő óta. A barátnőihez nem megy, hozzá se jönnek, tudja, mit mondanak ilyenkor az asszonyok?

Császi csak a fejét emelte feljebb.

- Azt mondják: férjhez kell adni. Ez az orvosságuk mindenre. Aztán a régi babona. Hogy el kell vinni világot látni, emberek közé. Én nem szeretem. Olyan sürgős az? Most múlt tizenkilenc éves... De nem ellenkezem velük. Hagyom. Most is az asszony egész nap vásárol, de még előbb Bécsbe is fel akar menni. Aranka meg otthon csomagol, készülődik, nem szól, de úgy látom, nincs elragadtatva az egésztől...

Császi lélegzetét elfojtva hallgatott. Elmennek, hosszú időre, s talán visszajönnek valakivel, valami úton felszedett lovaggal... Most, most lesz vége mindennek... És Arankának nincs kedve hozzá...

Előbb végigfutott rajta a hideg, aztán melege lett. Kiszáradt torkával levegő után sóhajtott, kiegyenesedett és azt mondotta magának: ezt pedig nem lehet. Mit nem lehet, miért nem lehet? Nem tudott volna felelni rá, csak azt tudta, hogy ez a döntő pillanat, és neki cselekednie kell. Szorongva nézett az ajtóra. Ha most belépne az alispán, mindennek vége volna. Kivette az óráját, nyugalmat erőltetett magára, fakó hangon mondta:

- Ez a közigazgatás! Csakugyan nem lehet kivárni. Én bizony el is megyek. Majd később... talán ebéd után visszanézek.

Most még attól félt, hogy Gábriel is csatlakozik hozzá. Az öreg úr azonban nem mozdult kényelmes ülőhelyéről.

- Én csak maradok - mondotta -, ha már itt vagyok.

A visszhangos folyosón már rohant, mintha puskából lőtték volna, a kikopott, széles lépcsőn hármat ugrott egyszerre, és néhány perc múlva már lihegve, komoran leszegezett fővel, dobogó szívvel, de kemény elhatározással ott állott a lánnyal szemben.

Aranka halavány volt és megdöbbent. Amikor Császi belépett, úgy nézett körül, mintha segítséget keresett volna. Csakugyan, arra gondolt egy pillanatig, hogy elfut, elzárkózik a találkozás elől, amely ijedelemmel töltötte el. Aztán visszatért a nyugalma, néhány udvarias szava is volt, amíg bevezette Császit a szalonba. A bútorokat már szürke vászonhuzat takarta, az ablak függönytelenül meredt rájuk, a csupasz parketten hangosan koppantak lépteik. Leültek. Császi első gondolata az volt, hogy neki most nem kellene szólani semmit. Eljött: szükséges-e ehhez magyarázat? Eljött, hogy még egy próbát tegyen, még egyszer feladja a kérdést. Minek beszélni? Hiszen nem jöhetett semmi egyébért, és azzal, hogy egymással szemben ülnek, tettetett, nehezen erőszakolt nyugalommal, azzal a leánynak már mindent tudnia kell.

- Csudálkozik? - kérdezte lassan tagolva a szót. - A levele után...

Aranka kétségbeesve és egészen reménytelenül próbálta elterelni a beszélgetést.

- A levelem... azt hittem, rég megfeledkezett róla.

- Nem feledkeztem meg, Aranka, és ne mondja, hogy ezt nem tudta. Mindig arra gondolok, és most eljöttem, hogy megkérdezzem, amit elfelejtett, vagy nem akart megírni.

- Nagyon világosan megírtam.

- Nem írta meg, hogy miért. És most, amikor talán nem találkozunk többé, tudni szeretném, tudni akarom...

Aranka felvetette a fejét, száját összeszorította.

- Úgy látszik - mondotta azután -, tökéletesen igazam volt. Maga nagyon... önérzetes...

- Ha volna még bennem önérzet - felelte csendesen Császi -, akkor most nem ülnék itt... Én - ezt nem akartam elmondani - nagyon sokat szenvedek... nagyon rút napokon mentem át, és ez jogosít fel a kérdésre, egyedül ez, nem az önhittség, amire maga gondol. Ez az utolsó alkalom...

- Óh, ne olyan tragikusan!

- Kérem, ne értsen félre. Nem úgy... nem volt szándékom fenyegetni. Maguk most elutaznak hosszú időre, én is elmegyek...

Aranka közbevágott:

- És elfelejti szépen az egészet.

Egy szemrehányó, panaszos pillantás volt a felelet.

- Sohasem felejtem el. Soha. Én... én már egyszer elengedtem magát, egyszer már hallgattam, amikor nem kellett volna, és nagyon keservesen megbántam. Kérem, könyörgök, ne küldjön el így. Mondja meg... az okát...

- Tehát mégiscsak, nem tudja elképzelni... nem tudja elképzelni, hogy valaki visszautasíthatja...

- Aranka, hallgasson meg. Nagyon komolyan kérem. Én szeretem magát, és meg vagyok alázva, amennyire csak egy szerető és szenvedő ember lehet. Én bizonyosan nem is beszélek elég világosan, és én meg akarok érteni mindent. Én azt is értem, ha maga most töpreng és fél, és húzódozik azok után, amik magával történtek...

Elvörösödve, haragosan vágott közbe a lány:

- Óh! hát ezt is tudja! És persze hajlandó nagylelkűen napirendre térni fölötte. Megbocsátani. Látja, ezt vártam és ez megerősít... teljesen megerősít elhatározásomban. Köszönöm, én nem kérek ebből a kegyből.

Császi fájdalmasan mosolygott.

- Aranka, magának nincs szüksége senki nagylelkűségére. Én tudom, ami történt, de úgy tudom, ahogyan történt. Nem erről van szó... nem is tudom már, mit beszélek. Igen: én régen, nagyon régen szeretem magát, és ezt meg akartam mondani, jelezni, mutatni akartam még akkor, amikor semmi nem zavarta meg, hogy nyugodtan és teljes elfogulatlansággal gondolkozzék róla. Valami csekélység megakadályozott benne... egy véletlen... milyen a gyenge emberek sorsát intézi... nem találtam itthon... ennyi az egész. Aztán megtörtént az, ami úgy látszott, örökre megsemmisíti minden reményemet. Én hallgattam és hallgattam volna mindig, soha, senkinek nem árultam volna el, mi fáj, mi rágódik rajtam. Maga azonban felszabadította magát, és ekkor én nem tudtam tovább hallgatni. Visszautasított. Jó. De én nem tudtam megérteni ezt a rideg, ezt a végleges nemet, amelyet helyettesíthetett volna egy talán, egy később. Én azt gondoltam, itt megint a vak sors játszik, egy nagyon is gyorsan kimondott szó akar az élet ura lenni. És én nem vagyok fatalista, én most szembeszállok apró incidensekkel, és újra megkérdezem, hogy miért... mert... mert valamikor, azelőtt én... ez nagyon vakmerően hangzik, pedig nem az... az volt az impresszióm, hogy nem így válaszolna, ha komoly és nagy szóval közelednék felé.

Aranka erőtlenül támaszkodott hátra. Olyan gyengének érezte magát, és úgy lázadozott. Fejében felelevenedtek az utolsó hónapok emlékei. Csendesen felelte:

- Nem mondom vakmerőnek. Igaza lehet. Volt idő, amikor én másképp válaszoltam volna, amikor azt mondtam volna, hogy: lehetséges. Akkor én más ember voltam. Akkor azt hittem, azt is mondtam, hogy ez a mi sorsunk: kinyújtja utánunk valaki a kezét és megyünk. Ez így volt - régen. Most már nem. Én most már nem akarok játék lenni, kirakati tárgy lenni. Nem akarok...

Felállott, mert ülve nem tudta volna tovább rejteni növekvő izgalmát. Egy sötét arcból fenyegető szempár villogott reá és égette, perzselte, szinte fájdalmat okozott neki.

Császi is felállt. Kétségbeesés és harag szorongatta, és energiája végső megfeszítésével parancsolt nyugalmat magának.

- Higgye el, Aranka... higgyen nekem, ezek csak szavak... Milyen furcsa... én is mondtam ilyeneket... kinyújtják utánunk a kezüket... éppen így... Hát nézze: történjen már egyszer másképpen. - Egy ötlet, egy lelkesítő fordulat kapta el. - Nyújtsuk ki mind a ketten a kezünket. Nyújtsuk ki egymás felé...

Két erős kar emelkedett bízva, remélve, könyörögve. A lány halványan és mozdulatlanul állt. Lecsüggő karjait megmerevítette, mintha attól félne, hogy maguktól fognak felemelkedni. Szemhéjai ólmos súllyal nehezedtek szemére, és láthatatlanul megteltek könnyel. Fogait azonban összeszorította, és elhalón, reszketve, de alig hallhatóan kimondta:

- Nem.

Fehér volt, halavány volt, pillái átnedvesedtek, de ajka tüzelt és vonaglott, testén átfutott egy rándulás, reszketés. Azt mondotta, hogy nem, és Császi mégis azt érezte, hogy közelebb kell lépnie hozzá. Most megmozdultak a karok, félve, védekezően:

Menjen, menjen...

Erőtlenül, halkan hangzott a szó, inkább könyörögve, mint parancsolóan. És most Császi mondotta dacosan, keményen:

- Nem.

Forró lélegzetük egymás arcába csapott. Nem lehetett tovább várni, kérni, beszélni. Az ablaküvegen át lángolva tódult be a napsugár, a szoba szinte égett a világosságtól. Egy pillanatig nem tartott, amíg némán szemben állottak. Két erős kar minden gyöngédség nélkül fogta át a lányt. Megkínzott belsejéből hangos zokogás tört elő, de erőszakos ajkak tapadtak ajkaira és lezárták - láng ömlött róluk -, és nem tágítottak, amíg vergődése meg nem szűnt, amíg bágyadtan és ernyedten, erejétől megfosztottan nem támaszkodott az izmos karokra. Végtelen másodpercek múltak, és kábult boldogságában Császi úgy érezte, hogy az előbb ellenkező, vergődő ajkak most engedelmesen tapadnak az övéhez.

Aztán megújult a zokogás, Császi reszkető kézzel simogatta a sötét, dús hajtömeget, és egy nagy, hálás és megkönnyebbült sóhajtással mondta:

- Igen... igen... így, sírja ki magát, hajtsa ide a fejét és zokogjon, drágám, aranyom, egyetlenem.