Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 8. szám · / · Lengyel Géza: Kis házak között
Lakását megtartotta a szállodában, irodának azonban kivettek egy nagy, ócska házat, amely lassanként kezdett benépesedni mérnökökkel, rajzolókkal, gépírónőkkel. Most csinálták csak az igazi, végleges terveket, erre használták fel a jóváhagyásig hátralévő időt. Császi benne volt az egyenletes, de gyors tempójú munkában. A töprengésre kevés ideje maradt, az a kevés azonban annál jobban megkínozta. Elégedetlen volt, türelmetlen volt. Százszor is megállapította, hogy semmi hajlandósága nincs a boldogtalan szerelemre, és százszor határozta el, hogy vagy kiirtja magából ezt az ábrándozást, vagy egy határozott attakkal eldönti a csatát. A lelki operációt azonban nem tudta végrehajtani, a rohamra nem volt alkalma, mert nem keresett erőszakosan, és azért nem keresett, mert nem tudott energiát gyűjteni hozzá. Egy nyugodt és öntudatos leánnyal állott szemben, aki már nem pirult el forró pillantások hatása alatt, aki kutatóan és némi bizalmatlansággal nézett szét a világba.
Császi szeretett volna örömet lelni a munkában, de nem tudott. Valami hiányzott, valami, amit nem tudott megszerezni. Az éjszakái rosszak voltak, a nappalai zaklatottak. És egy éjjel, amikor már két óra óta hangosan fogadkozott, hogy dűlőre viszi az egészet, beszélni fog - nem is a lánnyal fog beszélni, hanem az öregekkel, megkéri a kezét, és ha kell, magához erőszakolja -, képtelen és a következő pillanatban már hóbortosnak tetsző ideák után egyszerre felpattant. Az ötlettel, amely most támadt a fejében, annyira meg volt elégedve, hogy csaknem táncolni kezdett örömében. Megtalálta az egyetlen lehetséges utat. Levelet írt. Úgy örült ennek, mintha ő lett volna az első ember a világon, aki szerelmes érzéseit papírra akarja vetni. Igen, mert eddig szó sem lehetett levélről, eddig megvetéssel fordult volna el e gyáva és végképp diákos eszköztől. A helyzet azonban alaposan megváltozott. A lány okvetlenül észrevette már, hogy ő, Császi, követi, mint az árnyék. Valamikor, talán öntudatlanul is, jó szívvel volt hozzá, ez bizonyos, erre nézve kétségbevonhatatlan jelek voltak. Azóta azonban csalódáson ment át, és most visszahúzódik házacskájába, most nincs egy bátorító pillantása, most csupa gyanakvás. Beszélni is éppen ezért nem lehet vele. Egy szó, amely nincs a maga helyén, elronthat mindent. De hát erre való az írás. A levelet meg lehet őrizni, át lehet olvasni újra, ha nem is gyújt rögtön lángoló érzelmeket, józanul lehet gondolkodni rajta. És ő most, egyelőre, beéri egy hűvös igennel, akármivel, csak vége legyen a bizonytalanságnak. A többit majd azután. Ahogy az ágyból felkelt, úgy odaült az íróasztalához.
"Kisasszony - írta -, szeretném másképp, alázatosabban és melegebben megszólítani, de e pillanatban nincs hozzá jogom. De szeretném, ha jogom volna, oly forrón, oly ellenállhatatlanul vágyom ezután, hogy íme, most, vakmerően, magamra véve minden felelősséget, ami ezért érhet, mert meg merek szólalni, és így merek megszólalni - arra kérem: legyen a feleségem."
"Ne mondja, hogy brutális vagyok, hogy megrohanom, hogy rátámadok. Nem mondhatja igaz szívvel, őszintén, hogy nem látta, hogyan igyekszem a közelében lenni, mennyire szerettem volna elkapni egy melegebb pillantását. Nem mondom, hogy sikerült, de ha nem gyűlöl egyenesen - és erre mi oka lehetne? -, akkor most gondolkodnia kell róla, hogy egy ember, egy férfi hónapok óta egyetlen gondolattal jár és ez a gondolat: maga. Hónapok óta jár a gondolattal, de azelőtt is, régen, öntudatlanul ott szunnyadt a szívében. Ezt el kell hinnie annak, aki most erre a kockázatos lépésre szánta el magát. Én nem szóltam, mert nem engedte, hogy szóljak. Most azonban nem tudok tovább várni, most lehajolok és könyörgök."
"Nagyon kishitű lettem, de e pillanatban mégis azt kell feltennem, hogy nem fog ridegen és végképp visszautasítani. Én nem akarok nagy szavakkal dobálózni, nem beszélek - pedig beszélhetnék - forró és emésztő nagy szerelemről. Én egyszerűen azt kérem, legyen a feleségem, és megelégszem azzal, ha nem utasít vissza, és kitartóan, állhatatosan fogok igyekezni, várni, míg enyém lesz a szíve is, míg maga fogja mondani, hogy most már vigyen, akarom."
"Bocsánatot is kellene kérnem, de azt hiszem, nincs miért. Nem bánthattam meg. Amit írtam, az nem sértheti önt, hiszen el kellett készülve lennie a hódolatra, amely itt becsületesen és tiszta szándékkal nyilvánul meg. Kérem, ne hagyjon kétségek között, de ne is ítéljen, ne döntsön könnyelműen. Én önnel szemben most nagyon gyáva vagyok, annyira azonban nem, hogy fenyegetném. De azt meg kell mondanom, hogy nem tudom másképp elképzelni az életet, mint maga mellett, és ha visszautasít, nem tudom elhinni, hogy valaha ezen a világon még öröm érhetne. Pedig én tudnék örülni és szeretnék örülni, magáért is, akinek a szívét kérem és felajánlom cserébe egy hűséges ember egész lényét, egész életét."
...Csak perceket, csak félórákat aludt ezen az éjjelen. Hét órakor reggel már talpon volt, nyolc órakor becsengette a szállodai szolgát, aztán újra elzavarta, felöltözött, elment az irodába, de dolgozni nem tudott, és valamivel tíz óra előtt, nagy elhatározással, elküldte a levelet.
Aranka csudálkozva forgatta az ismeretlen címzést. Feltépte és megnézte először is az aláírását. Az ebédlőajtóban álltak, Gábrielné az asztal mellett egy hímzésen dolgozott.
- Ki írt? - kérdezte kíváncsian.
Aranka elvörösödött és csak ennyit mondott:
- Az... az a bolondos Manci.
Belenézett a levélbe, és a betűk összefutottak szemei előtt. Nem tudott itt olvasni. Csendesen bement a szobájába, lassan tekintve vissza, nem gyanakszik-e az anyja. Gábrielné nyugodtan dolgozott. Aranka magára zárta az ajtót - milyen hamar tanulja meg az asszony az óvatosságot -, egy kis támlátlan székre ült, a levelet kiterítette a toalettasztalra, és elolvasta, aztán újra elolvasta. Hát ez is? Egy kis büszkeséget érzett előbb. Néhány hónapja csak és már a második. Most a tükörbe pillantott. Vérvörös volt az arca, és érezte is, hogyan tüzel a füle... Hát Császi... Milyen önhitt ember! Hogy nem volt, nem lehetett meglepetés számára? De az volt, meglepő, és nyugalmát teljesen megzavaró, hízelgő és egyúttal bántó. Reszketést és félelmet érzett, megmagyarázhatatlan szorongást. Bevallotta magának, hogy mikor megcsókolták... az a másik... százszor higgadtabb maradt. Összehasonlította a két férfit. Császi az erősebb, csinosabb is volt, de az arca mostanában fekete, mint a cigányé, szinte ijesztő, de okos és most - az utóbbi időben - már nem is olyan kötekedő. A lányok nagyon sokat emlegetik. Karcsú, magas férfi... Haragosan szorította össze a kis öklét. Hát már méterrel méri az embereket? Óh, bizonyosan gonosz, elvetemedett lány lett. Hisz ez azt jelentené, hogy ma igent mond neki, holnap jön valaki, aki még szebb nyakkendőket visel, még egy fél fejjel nagyobb, és annak a nyakába borul. Nem, ennyire még nincsen. Nem szereti, nem akar tudni róla. Igen, ez egy önhitt legény, aki azt gondolja, csak rá kell nézni egy leányra... hogy is mondtam valamikor... csak ki kell nyújtani felé a kezét. Önhitt és pöffeszkedő. Most felkapaszkodott, pénze van, mindenki körülötte kering.
- Hát én - fejezte be a haragos elmélkedést - majd megmutatom neki, hogy nem vagyok olyan... nem vagyok.
Itt már a könnyei peregtek. A levelet harmadszor is elolvasta, és ekkor lágynak, könyörgő hangúnak találta. Végül kipécézte az egyes szavait, ismét megállapította, hogy túlteng benne az önérzet. Leült és röviden, udvariasan, hűvösen, két sorban megírta, hogy nem. A levelet dugva küldte a postára, és még mindig reszketve, egészen felindulva csak azért imádkozott, hogy Császi maga ne jöjjön el a válaszért. Mert akkor, úgy gondolta, egy szót, egy árva hangot se tudna mondani neki.