Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 8. szám · / · Réti Ödön: A vér
- Ma nagyon szép volt - motyogta Blau, mikor hazajött.
- Pulykák is voltak, két pulykák. Mérgesek voltak nagyon, ho-hó... csőrükkel vagdalóztak, de a sakter nyakoncsípte, és nyissz-nyissz... többet nem haragudtak, nem szóltak semmit, csak lógtak a szegen.
- Bánom is én - kiáltott rá haraggal a felesége -, jobb volna, ha a boltra gondolnál, ha arra gondolnál, mi lesz velünk... Mi lesz velünk, Istenem, Istenem?!
Blau vállát vonogatta.
- Mit jajgatsz? A boltot átveszi a Paskusz, én pedig samesz (templomszolga) leszek, a Lutvák nekem kicsinálja. A Lutvák az egy jó ember, nagyon finom ember.
- Tudom - felelt rá Blauné önmagával küszködve -, nagyon finom ember, míg te elcsavarogsz, idejön engem bántani...
- Mit?
- Azt mondja: engem akar... a testemet, azt akarja, hogy a szeretője legyek.
Blau, mintha kővé meredt volna, viaszsárgán, mozdulatlanul állt.
- Én egy jó asszony vagyok - sírdogált Blauné. - Becsületes asszony vagyok... és ő idejön a boltomba, hogy menjek hozzá főzni, legyek részeg... legyek a szeretője.
Blau felordított, s felemelt ököllel a feleségére rohant.
- Te, te...
Az asszony eléje toppant, megragadta a csuklóját, s fogcsikorgató erőfeszítéssel rázta, rángatta.
- Te hitvány, te gyáva, engem bántasz?
- Engedj el, Fáni - kérlelte Blau meghunyászkodva.
- Megölöm, megölöm! - zihálta elfulladtan, mikor a felesége elengedte.
- Megölöm! - csúnya vonás jelent meg arcán.
Hirtelen felütötte fejét, hallgatódzott, szimatolt, egyetlen szökkenéssel a bolt másik oldalára ugrott, s lecsapott a szalámivágó késre.
- Tedd le! - kiáltott rá Blauné.
Blau letette a kést s az utcára rohant. A felesége utána. Látja, hogy az ura az út közepén áll, felnéz a magasba, beszél, öklével fenyegetődzik. Ő is felnéz. Különös, szomorú, siránkozó panaszhangokat hall, homályosan látja, hogy a Vlegyásza gerince mentén madarak húznak. Ősz van. Repülnek a madarak, szebb hazába, jobb világba...
Blauné visszament a boltba, s leborult a pultra sírni.
Éjféltájban Blau felült az ágyában. Libagágogást hallott, tyúkok lármás kodácsolását. Néz, néz: látja, hogy az udvar tele van baromfival, kácsák tipegnek: háp-háp-háp, - kikeriki - rikácsolja rekedten egy fiatal kakas, a kerítésre felröppen a Tóthék öreg kakasa: kökörökőőő... de odaugrik egy kanpulyka, feléje vág a csőrével... a kakas elrepül: kökörökőő, a pulyka most a kácsákat kergeti, háp-háp-háp - szaladnak a kácsák, két fiatal jérce összeverekszik: szembefordulnak, felugrálnak, csípik, vagdalják egymás taraját...
Blau előrenyújtott nyakkal, nesztelenül felkelt, kinyitotta a konyhára nyíló ajtót. A konyhaasztalon edények, poharak, evőeszközök hevertek, kiválasztott egy kést, s az udvarra szaladt.
Hűvös éjjel volt, a hold nappali fénnyel vonta be az udvart.
Nyugtalanítóan mély csend feküdte meg a Vlegyásza karjai között pihenő falut.
Blau csalódottan nézett körül. Hova lettek, hova bújtak? Elbújtak. Meghúzódott egy sötétebb sarokban és várt...
Hirtelen összerezzent. Alig hallható gyenge nesz ütközött fülébe. Közel hozzá a felesége egy libája álmában megrebbentette és a lécajtóhoz verdeste szárnyait. Odarohant, elvágta a nyakát.
Tovább várt, keresgélt, a vágyakozása, hogy vért onthasson, végsőkig fokozódott. Némi gondolkozás után a deszkakerítésen keresztül átmászott Tóthék udvarába.
Ismert ott minden zegzugot. Egyenesen a baromfiketrechez ment. Tyúkok aludtak egy rúdon, felágaskodott, kinyitotta az ajtót. Az elsővel pillanat alatt végzett, a többiek felriadtak, s eszeveszett repdeséssel igyekeztek előle menekülni. Blau kacagott, s mohó sietséggel bánt el velük. Az utolsóért dugta be karját: shss... hangos kárálással kirepült a feje fölött.
Éles hang felelt a vésztjelző kárálásra: kökörökőőő... az öreg kakas az eperfáról...
Blau felnézett, aztán a tyúk után vetette magát, mely zihálva, teljes erejét megfeszítve futott végig az udvaron, Blau mindenütt a nyomában, inai acélrugóként lökték előre... a tyúk elfulladt, megállt, megadással lelapult a földre.
Villant a kés... kökörökőő... Blau az eperfa alá futott. Magas ágon állt a kakas, körülötte néhány jérce nyújtózkodott nyugtalanul.
- Gyertek le kis tyúkok, gyere kis kakas - hívogatta őket -, gyertek le szépen a Blau bácsihoz, a Blau bácsi szeret benneteket, a Blau bácsi majd szépen elvágja a torkotokat, gyertek, gyertek.
Mivel pedig a tyúkok nem hallgattak erre a barátságos hívásra, fenyegetődzött, toporzékolt mérgében:
- Kutyák, cudar kutyák.
Felkapott egy tégladarabot, s feléjük hajította, rázni próbálta a vastag fát, felugrott, elkapott egy ágat... levéleső hullott a fejére. Rugdosta, köpdöste a fát.
A kakas vésztjósló hangon megismételte: kökörökőő, a szomszédból visszafelelt egy álmos hang: kukorikúú, ráfelelt egy másik, arra megint másik, Tóthék kakasa is újra kezdte, s egy perc alatt kukorékolástól zengett a falu.
Kutyák is kezdtek ugatni mindenfelé. Blau megszeppenve osont vissza.
Mikor reggel Blauné meglátta alvó urának vérrel befecskendett ingét, a párnára nyugtatott véres kezeit, a rémület paroxizmusával szökött fel ágyából. Ölt az ura... gyilkos... emlékezett, félálomban látta őt a szobába visszajönni... fagyos borzongás futott végig testén: ölt az ura... megölte...
Lázongó lelkiismerete irtózatos képekben varázsolta eléje a halott Lutvákot... Semmi kétség: megölte.
Megállt, gondolkozni akart, de csak újabb meg újabb félelemhullám csapott keresztül agyán. Lelkendezve átrohant a szomszédba.
A csizmadiáné elébe futott:
- A tyúkjaim...
- A tyúkjai? - gondolta Blauné megkönnyebbülve -, hisz akkor... - ott lebegett ajkán a kérdés: - nem öltek meg valakit az éjjel?
- A libám, az én libám is - panaszkodott erőltetett siránkozással.
- Az uram, jaj ki hitte volna... csak valahogy meg ne tudják a népek...
Déltájban híre futott, hogy Blau le akarta gyilkolni a jegyzőéket. Bár e hírből csak az volt igaz, hogy a jegyzőné éppen abban a pillanatban lépett ki a folyosóra, mikor kedvenc fekete rigójának Blau elvágta a nyakát, két csendőr indult a keresésére.
Hamar megtalálták, ott ült a Meszes patak partján, nyugodtan köszörülve kését egy darab kövön.
Elvitték. Hetek múltak el, míg hír jött felőle. Hivatalos írás: "gyógyíthatatlan".
Blauné rászánta magát, hogy eladja a boltot. Az ura esete után pár napig jöttek még vevők - kíváncsiak. - Hogy történt, mi történt? De azóta senki a szomszédékon kívül. Ők pedig útrakészen állnak... A csizmadiáné az előbb vásárolt be utoljára: paprikát húszért, most már csak búcsúzkodni jön be. Utoljára... ki tudja, látják-e egymást többé.
Erre a gondolatra keserves könnyeket hullat Blauné, sír, nem tehet róla, az urát nem tudta így siratni...
Nyílik az ajtó, Lutvák lép be.
Nem csudálkozik, tudja jól: a bolt miatt jött, eleget üzengetett... legyen meg végre az öröme...
Kevés szóval túl vannak az ügyön: állványok, kopott pult, üres fiókok. Hamar megegyeznek. Rendben van. De Lutvák még nem megy, áll és nézi az asszonyt. Szenvedélytől égő, tüzes nézéssel nézi... hirtelen derékon kapja, s durva erővel magához öleli.
Blauné hangtalanul küzd vele.
A boltajtó üvegtáblája előtt áll Tóthné, keze a kilincsen, elképedve néz be.
Blauné meglátja, sikolt:
- Tóthné!
Tóthné belöki az ajtót, berohan, felkapja a pulton heverő kést...
- Kutya!
Lutvák falfehér arccal hátrál.
- Szomszédasszony! - sikolt Blauné.
Tóthnénak megrándul a magasra emelt karja...
- Szűz Mária, fogd meg a kezemet, hogy meg ne öljem ezt az ördögöt...
Körülnéz, a karja lehanyatlik...
Lutvák összerokkanva kihúzódott a boltból.
*
Hideg szél fú, aprószemű éles hószilánkoktól sűrű a levegő. Blauné fázósan tipeg az udvaron, egy régifajta vásáros láda előtt, melyben összes holmija benne van. Egy ember kínlódik a ládával: Kiss Pál, aki most fuvaros, a kocsija egy reszkető inú, kócos szürke gebével a ház előtt áll.
Nem emelkedik a láda, muszáj valaki segítség után nézni. Nemigen jár erre valaki, mindenki megbúvik a vackában.
Csak a gojgój király jár föl-le az utcán. Be-benéz, látja Kiss Pált a ládával küszködni. Egyszer csak befordul az udvarra, egyenesen oda a ládához, máshova nem néz...
- Így már igen - mondja Kiss Pál elégedetten.
Felteszik a ládát. Blauné lépegetni kezd...
Lutvák elébe áll.
- Fánika - kezdi alázatosan -, bocsáss meg nekem, ne menj el haraggal.
Az asszony fásult egykedvűséggel néz maga elé.
- Hát elmész? Ebbe a hidegbe, ebbe a hófúvásba? Az én szobámban jó meleg van... jöjj oda, jó dolgod lesz... mondd, hogy jössz.
Az asszony hallgat.
Lutváknak kigyullad a tekintete. Kemény léptekkel kimegy az utcára, elővesz két fényes koronást, s Kiss Pál kezébe adja.
- Forduljon, a ténsasszony ládáját az én házamba viszi.
Kiss Pál megforgatja markában a pénzt, vállat von, felül a kocsijára, s végighúz a szürkén. - Gyí!
Blauné hallja, mi történik ott künn. Megdöbben.
Lutvák visszajön, megfogja az asszony vastag kesztyűbe bújtatott kezét.
- Fánika, a ládát már viszik... mondd, hogy jössz... könyörgöm...
Meleg fény csillant meg Blauné szemében.
- Megyek - suttogta -, de azt előre is megmondom... bort, azt nem iszom.