Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 7. szám · / · Figyelő
Bródy Sándor tulajdonképpen mindig lírát művelt, még pályakezdésének abban a harcos naturalizmusában is, mellyel nálunk elsőnek hirdette a tárgyi dokumentumok mindenekfölött való értékét. Már az első novelláskönyv is - a Nyomor - tele van lírával, és mindjárt elárulja a fiatal apostolt, hogy a Zola hideg keze nem övé. És ebbe könnyen beletörődhettünk. A dokumentumokból, mint végső értékekből, régen kiábrándultunk azóta, de a Bródy Sándor lírája egyre csak zengőbbé, gazdagabbá teljesült. E líra nélkül bizonyos, hogy egészen másképp írnók ma a magyar prózát, de még a verset is.
A "Rembrandt" című dráma pedig Bródy valamennyi alkotása közül a leglíraibb. Önportré, a szónak rembrandti jelentőségében. Hidegen leíró, s emellett leleplezően pszichológiai. Az utolsó Rembrandt-portréra, annak delíriumos, gúnyos zsenialitására emlékeztet. A nagy önportré-festő ábrázata itt egy íróművész önportréjához szolgált modellül. És, persze, nem abban értékes, amiben Bródy Sándor közöttünk járó alakjára emlékeztet, hanem abban, aminek meleg líraiságát okvetlenül megéreztük volna akkor is, ha az író személyét nem ismertük volna sohasem.
Nagyon, szinte nem is arisztokratikusan megindító az öreg Rembrandt gavallér-mártírioma, de nincs ebben mégsem egy csepp bágyadt szentimentalizmus sem. A megérett ősz magakínáló, megadó, zamatos édessége ez. Édes őszi vérbőség. Ahogy az öreg Rembrandt a maga életének érett gabonáját betakarítja, útból eltakarítja, az olyan mosolygóan természetes, hogy nem is lehet tragikus.
Egyáltalában, ez az író már ott tart, amikor nem írunk többé robajos tragédiákat. Vérrel - Blut ist ein ganz besondrer Saft! Tőle már csak ilyen mélységesen vidám tragédiákat várhatunk. És nemcsak a megbékélt emberlátása, hanem a művészete is ilyen őszi, édes, bőséges művészet. Közel a bizonyíték: vessük össze csak a ciklus első darabjának, a tizenkét évvel ezelőtt írt Fejedelemnek, fanyar, keményveretű - a maga nemében nem kevésbé pompás - nyelvét e Rembrandt nyelvének bőséges könnyűségével. Köztük egy művészi világnézet egész biológiája. Azért, mellesleg, ne mondja senki ez író művészetét örökké forrongónak és befejezetlennek. Minden külső megtévesztő jelek ellenére is, már kezdjük meglátni a Bródy Sándor pályájának igazi konstrukcióját. Az idők távolságában, mint minden igazán jó és nemes épület, csak tisztulni és szépülni fog ez a konstrukció...
Végül, hogy a Rembrandt, mely a szomorú, szegény, embernyi és mégis királyi Királyok ciklusát emígy beteljesítette, hogy ez a Rembrandt jó dráma-e, azt igazán elfelejtettem megfigyelni. Annyi dermesztően jó magyar drámánál unatkoztunk az utóbbi időben, hogy jólesett végre egy előkelő, gazdag írásmű sokféle érdekességének örülni. És újra örültünk a két régi miniatűrnek is, különösen a Fejedelemről bizonyos, hogy még sokszor fog feltámadni.
Az előadásból csak Kürti József gyönyörű férfiasságát kellett nagyon észrevenni. És Gombaszögi Fridát, aki viszont mint nő is, sokkal jelentékenyebb, hogysem észre nem venni lehessen. Különösen a Rembrandt néma jeleneteiben volt kitűnő, általában, olyan sokat ígérően, olyan jelentékenyen tud hallgatni, hogy szinte csak csalódást okozhat, amikor megszólal.
A Márkus László színpada, mint újabban legtöbbször, szép volt, csak a modern iparművészeti kiállítást sokallottuk a Bethlen Gábor rezidenciájában.