Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 7. szám · / · Figyelő
Hajó Sándor darabjaiból kielemezhető az az irigyelni való írói érték, amihez sok író haláláig sem tud eljutni, függetlenül ugyan attól, hogy más egyéb nagyobbrendű értékek már a világrajöttekor vele voltak - s ez: az ökonómia. Látszik, hogy tisztában van lehetőségeivel, témáival, szavaival, fölötte tudatos, azért nem fordul elő nála az a rakétázás, mely oly jellemző egyes magyar tehetségekre és darabokra. Nálunk még ma is sokan dolgoznak úgy, hogy a kidolgozásra fektetik a kisebbik gondot, és azt tekintik az írás kritériumának (hogy képpel hamarább fejezzük ki magunkat), azokat a drágaköveket, amelyeket köszörületlenül adnak dolgaikban. Hajó Sándor másfajta író, azok közé a kevesek közé tartozik, kik munkás gonddal termelnek ki dolgaikból minden lehetőséget. Itt van például a Lakájok, az egész alig több, mint egy ötlet, cselekmény, az, amit használatban cselekmény alatt értünk, úgyszólván alig van ebben a darabban. S ha az író franciás az előadás kedves közvetlenségében és természetességében, nem él a franciáknak azzal a hasznos és könnyebb fogásával, hogy szituációt szituációra halmozna. Az egész egy ötlet: hogy fogadnának egy igazi hercegnőt a lakájok, ha a hercegnő maga is lakájsorban levőnek adja ki magát. Van min mulatnia a publikumnak, mert Hajó három fölvonáson keresztül egyforma kedvvel s szellemességgel és finomsággal beszél. Ez a kisebb dolog. Hogy azonban abból a vékonynak látszó ötletből, amiről beszéltünk, hogy fejleszt nagy perspektívájú tragikomédiát, az már imponáló. Mert abban, hogy a főlakáj, a darab szimbolizmusának hordozója, úgy vigyáz a neki kijáró tiszteletre, úgy érzi hercegi gazdájának isteni megkülönböztetését és különös jogait, mint ahogy a herceg nem tudhatja érezni - abban, hogy szerelmes egy álombéli hercegnőbe, de nem kell neki egy gyönyörű hercegnő, aki komornának adja ki magát: abban nemcsak találó gúnyolódás, hanem egyéb, általánosabb, nagyobb érték is van. Hacsak egy szerencsésen kigondolt, eredeti figura volna a főlakáj, mint ahogy az is, és nem akarna több lenni, akkor nem kellene semmi emberi közösséget érezni vele. De így egyszerre azon vesszük észre magunkat, hogy mosolyainkon túl belső megindultság fogott el bennünket. Ez a főlakáj, saját édes mi magunk, a mi pozőr, felfelé hangtalan, lefelé idegessége privilegizáló, hercegnőről álmodó, valódi hercegnőben csalatkozó, szegény alakunk. Attól, hogy olyanok legyünk, amilyenek szeretnénk lenni - az élet gyönyörű és boldog hercegei, a legkevesebb választ el. De ezt, ezt a kicsiséget, éppen akkor, amikor fognánk, nem tudjuk elérni. E tragikus motívum, mely mindvégig hangzik, zengőbbé és becsesebbé teszi a különben is nemes vígjátékot. Azt, hogy második felében kissé kusza az események egymásutánja, azt csak a kritika igazáért kell megmondani, mert a publikum nem fogja megállapítani.