Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 7. szám
Kívül-belül szomorú csárda ez a Kutyakaparó. Mohács, devalvációi adminisztrátorok, Königgrätz - mint az egész ökör a liebiges köcsögbe, úgy szorul össze, megismétlődve, a magyarságnak s a habsburgságnak minden újkori szerencsétlensége az utóbbi háromnegyed esztendőbe. Befelé odáig vittük, hogy most már nemcsak a kormány s a kormánypárt, de az ellenzék és mindenki Bécs felé néz, a császárhoz vagy a trónörököshöz, hogy meddig akarnak bennünket szégyenünkben vergődni hagyni. Kifelé pedig ott tartunk, hogy ötvenmillióan nézünk Cetinje és Skutari felé, hogy a vén utalvány-tolvaj királynak méltóztatik-e nyíltan nem fütyülni a mi hatalmas birodalmunkra? A töröknek megvan a maga Ázsiája, ahová egyelőre még visszavonulhat, ha Európában megamputálták. De nekünk: nincs a lelkünknek hová lennie. Mi lettünk Európának beteg embere, s ahogy a mostani kölcsön dolga alakul: bizonyos, hogy az ezután következendőnél már le kell kötnünk a dohányunk vagy a sómonopóliumunk jövedelmét a hitelezőknek, kik nemzetközi ellenőrzéssel vigyáznak majd, hogy kamataikat megkapják. (Legfeljebb a pártkasszának juttatnak belőle sápot.)
Mikor az adriai kikötő dolgával Európa protekciója s ezzel az orosznak packázása alá vetettük magunkat: az ember azt hihette volna, hogy most már csak vége van a megalázkodások s a felsülések sorozatának, melybe a szerencsétlen Ballplatz ezt a százszor szerencsétlen monarchiát belesodorta. Ám csak a tehetségnek van határa, a tehetetlenségnek nincs. Berchtoldék értenek hozzá, hogy még a győzelemből is megaláztatást szorítsanak ki. Persze: ez a győzelem is csak színre volt a mi győzelmünk. S hogy a szerbet az Adria partjáról visszaszorítottuk, s Albániának önálló létet szorítottunk ki, azt nem magunknak csináltuk, hanem pour le voi d'Italie. Tőlünk az olasz nem félti az ő albán érdekeit - a húsz év, mióta a mi pénzünkön s a mi katolikus propagandánkkal az albánokat olaszokká neveltük át, megtanította derék szövetségeseinket, hogy tőlünk ott ne féljenek, mert mi ott is éppúgy az ő eljövendő hatalmuk számára dolgozunk, mint ahogy Lombardia és a Veneta ma is azokból a befektetésekből él, amikkel az osztrák elnyomás trágyázta volt meg földjét. Ha ellenben az albán partok akárcsak montenegrói kézre kerülnének is, ott többé nemcsak az osztráknak, de az olasznak sem volna keresnivalója. Így történt, hogy a londoni konferenciákon az olaszokat megkaparintani kívánó hármas entente belement a mi adriai és albán propozíciónkba - s a rettenetes vereségek után, amik november óta napról napra érték e monarchiát, ez az eredmény még győzelemnek is tetszhetett. Ám az olasznak csak a partvidéken vannak albán érdekei - a hinterlandban már nincsenek. Ott már mindegy neki, hogy az albán föld albán-e vagy szerb vagy csernagorc - sőt szívesen lekötelezi e kis népeket azzal, hogy juttat nekik is abból, ami neki nem árt. Így történt, hogy a mi monarchiánk, mely a londoni konferenciákon való albán "győzelmét" azért erőltette, hogy a szerb aspirációknak gátat vessen. Albániának éppen csak partjain érte el, amit akart - abban ellenben teljesen magára hagyatva vergődik (s elsősorban a német szövetségestől hagyatva cserben), hogy Albániának mik legyenek szárazföldi határai. Janinát elszedték a görögök, Gyakovát, a tiszta albán várost, oda kellett sajnálnunk ugyanannak a szerbnek, akinek terjeszkedése ellen eszeltük ki az egész albán önállóságot. A hatalmas szerbbel nem merünk ujjat húzni, csakis Montenegróval - azzal a hatalommal, amely csakugyan van akkora, mint Ugocsa vármegye. Nem igaz, hogy a nevetség öl, mert az osztrák-magyar monarchia máris lekerült volna Európa térképéről.
S mindez a nevetség, ez a szégyen s ez a nyomorúság (betű szerint nyomorúság, mert háború nélkül is hadi készenlétünk annyiba kerül, mint egy vesztett háború), mindez azért szakadt ránk, mert nyár végén elkezdtünk hencegni azzal a téli háborúval, melyet aztán, mikor álltunk elébe, nem mertünk megindítani. Lehet, hogy nem az volt a hiba, hogy nem mertünk - de akkor még rettenetesebb hiba volt, hogy hencegtünk. Lehet, sőt bizonyos, hogy azért nem mertünk, mert a német cserben hagyott bennünket - de akkor még példátlanabb ostobaság volt a hencegésünk, mielőtt megbizonyosodtunk róla, hogy letett-e már a német a bismarcki hekuba-elméletről. Pedig a vak is láthatta, hogy nem tett le - aki odanézett Potsdamba és Baltisportba, annak látnia kellett -, s Berchtold Lipót gróf odanézett, egyebet sem tett, mint hogy úgy nézett oda, mint ahogy a ripacs néz a karzatra, mikor hősi pózokba vágja magát. Ez a tragikomikum: azokat az oktalanságokat, amik főképp azért oktalanságok, mert a német nem tartott bennük velünk, azért követtük el, hogy megmutassuk a németnek, hogy mi is a világon vagyunk!
Befelé pedig? Az országban rohamosan terjed az ellenzéki közvélemény - s ez az ellenzéki közvélemény a tudata küszöbe alatt azt vallja, hogy e hazában csak egy egész ember van: Tisza István. Kész őrültség s már elkészült veszedelem, amit csinál - de egészen megcsinálja.
Az ellenzék nem szabadulhat attól, hogy ebbe az emberbe szerelmes ne legyen. S méltán, mert voltaképp azt a politikát csinálja, amit legtöbb magyarjainknak jól esnék csinálniok, feltéve, hogy ők csinálnák, s nem egy másik magyar. S ezért kilátástalan is a régi tartalmú ellenzékiség. Régi divatú: Tisza István jobban és teljesebben tud lenni akárkinél. A politikában is még mindig a nagybátyjának, gróf Tisza Lajosnak a nadrágjaiban jár. Ezzel a nadrágos politikával szemben csak egy politika lehetne foganatos: a nadrágtalan. Erre pedig magyar ellenzéket nem kapni. Ezért ura az országnak Tisza István, s ezért marad is ura - mentül inkább megbukik Lukács László, annál inkább. Tisza István olyan ágyat vettetett Lukács Lászlóval, amibe csak ő maga fekhetik bele.