Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 7. szám
"Odakint a mérföldes csizmával haladó új zene távol területek virágát aratja, benn a zeneszerzési osztályokban quint-párhuzamok elkerülésén törik a fejüket" - így szól a panasz. A fiatal, álmodozó növendék nem érti, mért kell neki elavult teóriákat tanulni, és elképzelhetetlen fájdalom, mikor a hangversenyterem lázából a tanterem szürkeségébe csöppenve, föltörekvő szárnyait a maradiság harapófogójába érzi szorítva. Hiába mondjuk neki, hogy az élet sokféleségére csak edzeni akar az iskola, hogy minél szigorúbb a szabály, annál könnyebb lesz a mozgás: nem érti meg, nem látja be a nagy áthidalhatatlanság célját, mely teória és praxis között elémered. A tanár föladata azonban nehezebb, mint gondolnók. Hogyan közvetítse azt a rengeteg anyagot? Az élő zene útvesztőibe vigye a növendéket, még mielőtt annak alapjaival megismertette? Melyik stílust válassza ez esetben a sok közül? Vagy a régi zenéből kapjon ki egy stílust, és annak elemeit feszegesse? Mi lesz a legcélszerűbb? Minden a tanártól függ, minden kérdés az ő kérdése, őt kell vizsgálódás tárgyává tennünk.
Kétféle tanára van a zeneszerzésnek. Az egyikben a teoretikus jutott túlsúlyra, a másik inkább zeneszerző, az első inkább búvárkodik, és keveset komponál, a második az élő zenét műveli. Mindkettő fiatal korában szerezte be tudásának legjavát, tehát annál távolabb áll a mai állásponttól, minél öregebb. Minthogy pedig öreg koráig tanít, számítani kell rá, hogy idővel elavul az élet szempontjából. A teoretikus is, a zeneszerző is annál különb, minél erősebben bír egy, és csakis egy stílust. Ennek magyarázata az, hogy egy stíluson belül oly végtelenül sok finom szál, aprólékos tudnivaló van (miknek ismerete nélkül a tudás féltudás), hogy a tanár egész fiatal energiájára szükség volt, ha csak egy ilyen stílust emésztett is meg. Ha tehát megöregszik is, ha a künn lüktető élet már új evangéliumokkal ékeskedik is, ő erős vára, oszlopa maradhat egy stílusnak, annak, amelyhez tanuló korában leginkább vonzódott. Mindkét tanárral szemben, úgy a teoretikussal, mint a zeneszerzővel, az az első követelésünk, hogy egy stílusban teljesen otthonos legyen, hogy egy stíluson belül mindig a legmesszebbmenő oktatást tudja nyújtani.
A teoretikus - könnyű átlátni - invenció nélküli zeneszerző. A zeneszerző stílusát invenciójának milyensége dönti el, tehát vagy egyéni vagy pedig egy iskolához, egy nagyobb komponistának köréhez tartozik. Mindkettő alapossága azon dől meg, mennyire képes egyoldalú lenni, mennyire tud ragaszkodni egy stílushoz, hogy aztán abban igazán sokra vigye. A teoretikus választása, minthogy invenciója nincs és így nem köti idő, bármelyik régi vagy új stílusra eshetik. A tapasztalat úgy mutatja, hogy a közelmúlt legkimagaslóbb iskolájára esik a legtöbb választás. A legtöbb zenetanár, kinek fiatalsága a Wagner-aerába esik, a német klasszikusok (Haydn stb.) stílusát bírja leginkább. Haszonnal tehát csakis azt taníthatja.
A komponista-tanár kérdése is egyszerű. Ő azt a stílust fogja legalaposabban ismerni, melyben zenéjét írja, ezt is kell hogy tanítsa. Vagy egyéni zenéjét fogják utánozni a növendékek, vagy pedig egy iskoláét, melybe tartozik. Mert alapos tanulás csak egy irány teljes kipallérozása lehet. Ha akad is esetleg olyan sokoldalú, nagytehetségű tanár, ki több stílusban is otthonos, ugyanazt az osztályt csak egyre oktassa egy időben, mert a stílusok egymásnak ellentmondanak, és a tanulás egyenes vonalát zavarni nem célszerű.
S vajon hiba-e, kár-e, hogy a növendéket a tanár világára kell utalni? Nem baj-e, hogy az elavult stílus elemeit kényszerítjük rá, mialatt ő az új zenéről álmodozik? Fog-e tudni alkalmazkodni az élethez az iskola szorítóvasa után? A felelet kedvező, mihelyt a módszert megvizsgáljuk. A növendéket mintegy elsőfokú egyenlet elé állítjuk egy ismeretlennel. Adva van egy korszellem, annak zeneszerzési technikája, a növendékben él a mai korszellem: keresendő a technikája. Minél erősebben gyökerezik a fiatal szerző lába a mai érzésvilágban, annál könnyebb lesz az X-et megtalálnia. Aki igazán alaposan, tökéletesen ura lett pl. Beethoven stílusának, aki ismeri a fogásokat, melyekkel a legfinomabb lelki rezgések hangszerre, eljátszásra alkalmazódtak: az könnyebben fogja megoldani a maga problémáját, mintha minden valamirevaló stílusba egy kicsit belekóstolt volna. Nagyon természetes, hogy a legújabb "klasszikus"-nak korszelleme van a növendékéhez legközelebb, az egyenlet megoldása itt lesz a legkönnyebb, de viszont itt eshetik a növendék legkönnyebben maradandó utánzásba. Azt fontosnak találom, hogy a tanult stílus még szerves kapcsolatban legyen a mai zenével, s ha meggondoljuk, hogy a tanárok tanulmányairól tett fönti tapasztalat milyen kedvező képet ad erre nézve, nincs okunk alkalmasságukban kételkedni.
A zeneszerző-tanár elhibázta a tanítást, mihelyt azt hiszi, hogy nincs joga a maga stílusának kényszerítésére. Szerintem egyébhez nincsen, mert csak azt taníthatja alaposan, amihez igazán ért. Hiába igyekszik az ő kora és a mai irányok közti űrt áthidalni, csak ront vele, mert vagy rosszul magyaráz, vagy pedig ócsárol. Művészeti katedrán az ilyen ócsárlás a legnagyobb tudatlansági bizonyítvány: az a tanár, aki valamely stílusnak létjogát vitatja, nincs tisztában a művészet abc-jével, mely szerint a művészet tartalma örök emberi, a stílus pedig az idő-rárakta sallang. Időt lehet nem-megérteni, de ócsárolni soha. Ezért is fontos, hogy a tanárt a maga stílusára kényszerítsük, mert az új zene elleni hivatalos kirohanások csak bizonyos helytelenül föltételezett általános tekintély alapján jöhetnek létre. A tanár nem lehet más, mint a technika titkaiba beavató szakember, a technika változásai őt ne érintsék, mert aligha tanulhat már újat, növendékei pedig annál alaposabban oldják meg majd az iskola és élet közti egyenletet, mennél kevesebb kapkodás és mennél több egyoldalú céltudatosság vezette őket.
Ha a vázolt mód lenne általános, fölmerülhetne-e panasz? Mindenki annál a tanárnál tanulna, kinek stílusa neki leginkább tetszenék. De ha egy városban csak egy mester volna is, akkor sem "zeneszerzést" tanulna az ember (zenét szerezni: ihlet dolga!), hanem segédeszközül, előkészítőül megismerkednék egy elismert stílussal. Éppúgy, mint a festő, ki a másiknak műtermében inaskodik. Sohasem lehetne bánat kútforrásává, hogy a mai zeneszerzők egészen másképp komponálnak, mint mi az iskolában: mert hiszen nem komponálnánk, hanem stílusgyakorlatokat készítenénk, hogy a tollunk folyékonnyá váljék. Ezzel szemben mit látunk a mai rendszerben? A tanár nem dönt egy stílus mellett, hanem általános tanítást követelnek tőle. Azt követelik, hogy minden stílusban otthonos legyen, ő azonban mégis csak egy stílusban ismeri ki magát tökéletesen, ha elfogadható tanulmányokat végzett. Az első lehetetlenség: mást tanítani, mint amit tud a tanár. A második lehetetlenség a követelés másik oldala: megtanítani "a" zeneszerzés technikáját. Minden stílusnak más-más a technikája, általános technika nincsen. Minthogy a komponálási osztályokban mégis valami ilyesfélét kell tanítani, de a tanár mégsem ért máshoz, mint a maga stílusához: megtévesztés lesz az egésznek lényegévé, az, hogy a tanár stílusának technikája az általánosan érvényes, ún. technika.
Azáltal, hogy a tanítás e módja a stílusok közti hasonlóságokra terjeszkedhetik csak ki, hogy általánosan érvényes metódusokat készít, éppen a leglényegesebbet, a stílusok gerincét: amiben egymástól különböznek, az igazi zamatot, a zenét küszöböli ki. A stílustalan zenélésnél céltalanabb, holtabb, szürkébb el nem képzelhető. A fantáziával rendelkező növendék halálos szomorúságot érez a technika eme csinált fajtájával szemben. Nincsen ebben sem kor, sem hangulat. Nincsenek lehetőségek, mert akár így, akár úgy változtatom a szólamaimat, ha a cél sohasem lehet egy határozott hangulat, csak a céltalanság más-más képe közt van választásom. Egy stílusnak megvannak a maga szabályai, de kettőnek már nem, a másik már tagadja az elsőt. A hangulat nélküli zenélés kínjához hozzájárul tehát oly szabályokhoz való ragaszkodás, melyeknek érvénytelenségéről maga a tanár van elsősorban meggyőződve. Akik e szabályokat lejegyezték, mindig csak a megfelelő stílusra gondoltak. Megvan a Palestrina-stílus, a Bach-stílus stb. szabálycsoportja, és ha ezeket akarnók utánozni, a szabályaikat is figyelembe kellene vennünk. De az általános szürkeség metódusába mindenfelől összehordott szabályok tanítása ama rengeteg fejetlenség oka csak, mely a növendékek jellemző, szomorú sajátsága. Végül, mikor e technika gyümölcsöztetésére kerül a sor, mikor önálló komponálásra fogják a növendéket, akkor aztán önbűnébe fullad az egész módszer, minthogy egy kis menüettet sem lehet "általános" stílusban komponálni.
Minél megbízhatóbb tehát a tanerő, annál kevésbé van hivatalos köze a jelenkor művészetéhez. Minél egyoldalúbb, annál különb. Komponálást nem taníthat, csak megmutathatja, hogy más mesterek hogyan komponáltak. Tiltakoznia kell a mai módszer ellen, mely kettős csalásra kényszeríti: ellenőrizhetetlen stílustalanságot kell tanítania, és ítéletet kell mondania reá nem tartozó stílusok fölött. Aki a művészeti tanszékeket egyetemi mintára rendezte be, elfeledte, hogy a tudomány általános, a művészet egyéni. Nem lehet tehát "zeneszerzést" tanítani, csak X. Y. taníthatja a maga módszerét. Ami pedig a modernséget illeti, az mindenkinek a magánügye, a zenetanárnak annál kevesebb köze van hozzá, minél mélyebben és igazabban teljesíti kötelességét.