Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 7. szám · / · Lengyel Géza: Kis házak között
Császi reggel érkezett meg, csípős tavaszi reggelen. Elkésett iskolásgyerekek siettek az utcán, hivatalnokok sétáltak egyet a napi robot előtt, cselédlányok nagy kosarakat cipeltek. A házak eleinte kicsik, földszintesek voltak, aztán egyre nagyobbodtak, ahogy a kocsi befelé döcögött. Néhány ismerős köszönt Császinak, és csudálkozva nézett rá. Talán Afrikából jön ilyen feketén. Néhol, üres telkek előtt állványokat ácsoltak, építkezni kezdtek. Ez volt minden változás, ami azalatt történt, míg a tenger mellett járt.
Császi meg volt elégedve a világgal, önmagával, mindennel.
- Nagyon kedves város - gondolta -, örülök, hogy már visszajöttem. És aztán - aztán még kedvesebb is lehet nekem.
A szállodában kitörő örömmel fogadta az egész személyzet, a portástól a takarítóasszonyig, mind, akik régóta nélkülözték bőséges borravalóit. Az irodában a segédje várta, ez volt az egyetlen, akit értesített, hogy jön. Nagyon röviden végzett vele, csak az iránt érdeklődött, hogy folyt-e be valami pénz, mert odalenn elfogyott minden. Szerencsére volt néhány száz korona. Császi átvette, elzárta, és máskorra halasztotta a részletes elszámolást.
Aztán átment a szobájába, átöltözött, reggelit hozatott. Mire visszatért, már látogatója volt.
- Reiner bácsi! Hát te hogy szimatoltad meg, hogy megérkeztem?
- Mondhatnám azt is fiam, hogy mindennap feljöttem, miután nem válaszoltál a sürgető leveleimre, és így gondolhattam, hogy hamarosan megjössz, de inkább azt mondom, hogy láttalak, mikor bejöttél a vasútról.
- Csakhogy ez nem igaz.
- Már miért nem igaz?
- Mert te nem szoktál olyan korán felkelni. Te sokáig alszol. Ez az egyetlen luxus, amit megengedsz magadnak.
- Nahát rosszul tudod. Különben az a fő, hogy most itt vagyok. Hát tudod, mi újság?
- Nem. De most kezdek kíváncsi lenni.
- Hát rendben van...
- Mi van rendben?
- A te dolgod.
- A telep?
- Igen, a telep.
- Ugyan ne bolondozz. Hisz nem is volt közgyűlés.
- Közgyűlés nem volt, de amit megmondtam, azt megmondtam. Benne vagy a vállalatban.
- Mi az, hogy "benne vagyok"? Ezt már a leveledben sem értettem, és csak azért nem írtam meg neked, mert nem akartam túlságos fontosságot tulajdonítani az egésznek.
- Azért nem írtad meg, mert lusta voltál egy tollat a kezedbe venni.
- Kérlek, ne bosszants. Mi történt itt? Mondd el.
- Na hallod, felindulásra igazán nincs okod. Az történt, ami minden nagy verekedés után történni szokott. Kiegyezés. Kompromisszum.
- Nem értem.
- Majd megérted. Három nap óta itt van az Apolló-gyár megbízottja, Tari főmérnök, és téged keres. Békét ajánl. Közös üzletet.
Császi felpattant a székről, és haragosan hadonászott:
- Úgy? Békét ajánl? Hát tudd meg, hogy nem. Én dolgoztam, én kínlódtam, ők ellopták az ötletet, ellopták még a felvételeket is. Én nem osztozom.
- Lacikám! - sopánkodott Reiner -, te mindenekelőtt azt mondod, hogy nem, aztán lehet beszélni veled. Hát most már kimondtad hogy nem, tehát légy szíves meghallgatni.
- Kár erőlködni.
- Majd meglátod, hogy nem kár. Különben, tudod mit, én nem erőlködöm. Még délelőtt el fog jönni hozzád az a Tari, az majd elmond mindent. Nekem egészen mindegy. Csak azt mondd meg, mit csinálsz, ha véletlenül megkapod a vállalatot? Te tudod, mennyi pénz kell ahhoz?
- Na hallod, ilyen óriási üzletnél?
- Ilyen óriási üzletnél. Éppen azért lesz nehéz, mert olyan nagy. A mai pénzviszonyok között...
- Hogy-hogy? Hát neked például nem volna kedved illő... polgári haszonnal részesedni? Eddig nagyon lelkesedtél...
- Tudod, a mai pénzviszonyok mellett...
Császi megütődve nézett rá.
- Reiner bácsi - mondotta neki -, te nagyon is okos vagy. De én sem estem a fejem lágyára.
- Hát ha te is okos vagy - vágott közbe gyorsan Reiner -, akkor egyezz meg Tarival. Én most megyek. Szervusz.
Mire az Apolló-gyár főnöke megérkezett, Császi lehiggadt. A haragja helyett gyanakvás lepte meg. Mit pakliz már megint ez a Reiner? Mit nyughatatlankodik. Visszagondolt rá, hogy egyike volt az elsőknek, aki az ő nagyszerű ötletéről tudott. A leghevesebben lelkesedett érte, és a leghangosabban szidta az Apolló-gyárat, amikor váratlanul beadta ajánlatát. Elmondotta mindenféle csaló, panamista bandának, most pedig kiegyezést ajánl, és valósággal ügynökösködik mellettük. Nem értette a dolgot, csak annyit látott, hogy körülötte görbén megy valami.
Tari úr, a főmérnök, szépen nyírt, fényes fekete szakállt viselt és - kora délelőtt megjelent - mély bariton hangon, mosolyogva adta elő ajánlatát, mint aki biztos a dolgában. Közös munka, Császi vezetése mellett - közös haszon: ez volt az ajánlat lényege.
- Sajnálom - felelte Császi még udvariasabban -, de egyedül óhajtok maradni ebben a vállalatban.
Tari kapacitált, beszélt, kért, könyörgött - mindhiába.
- Nézze, kolléga úr - vágta ki az utolsó argumentumot -, én tudom, hogy ön nagy ambícióval fog ehhez a vállalathoz, maga találta ki, szereti, ragaszkodik hozzá, és ezt mi méltányoljuk is. De a fő, ugyebár, mégiscsak az üzleti rész, és én bebizonyítom önnek, hogy ha velünk társul, semmivel kevesebb haszna nem marad.
Elővette a ceruzát, számolt, gesztikulált, vitatkozott, és csakugyan sikerült úgy elrendezni az összegeket, hogy az Apolló-gyár olcsóbb beszerzési árai, adminisztrációja mellett alig volt valami kis különbség aközött, amit ajánlottak, s amit maga számított nyereségnek. Elgondolkodott. Fájt neki, hogy nem maradt egyedül, de most, hogy látta, mennyi erővel, ravaszsággal, pénzzel áll szemben, nem tudott feltétlenül bízni győzelmében.
- Szóval elfogadja! - sürgette Tari.
- Még nem - tért ki Császi -, előbb kérdezek valamit.
- Parancsoljon.
- Azt szeretném tudni, hogy akkor... az ősszel... amikor önök oly gyorsan előállottak az ajánlatukkal, hogy is volt az? Véletlenül tudták meg, hogy valami készül, vagy figyelmeztette valaki?
- De kolléga úr - méltatlankodott Tari -, hát ha figyelmeztetett volna valaki, hát elárulnók?
- Kérem, kérem... már nem is vagyok kíváncsi.
- És elfogadja?
- Egy feltétellel: én és az Apolló-gyár. Más senki, se nyíltan, se csendben. Helyes?
Tari nyelt egyet.
- Itt ugyan volt egy közbeeső terv.
- Senki más - vágott közbe Császi.
- Ezen nem múlik. Fel fogom keresni még a jogtanácsosunkat, és megcsináljuk a szerződést.
Tari úr fogta hatalmas irattáskáját, cilinderét, és szép fekete szakállával ellebegett.
Császi elgondolkodott. Most tulajdonképpen boldognak kellene lennem, és örülök is, csak nem olyan nagyon, olyan kitörően, mint ahogyan képzeltem. Mintha - mintha már nem is ez lenne a fő. Kinyitotta az egyik táskáját, és egy kis ékszertokot szedett elő. Kicsi, csatformájú melltűt vett ki belőle. A tű arany volt, de lapját egészen elborította a finom rajzú zománcozás. Mint a drágakövek, úgy csillogtak a gyönyörű, mélységes tűzben született színek. Pompás darab volt, és amellett értékével semmit sem hivalkodó, szerény, amit nyugodtan át lehet adni, és el lehet fogadni apró emlék gyanánt. A tokot eldobta, a ékszert mellényzsebébe süllyesztette. Megnézte az óráját, háromnegyed tizenkettőn túl volt a mutató. Valami ürügyet akart kitalálni. Mit is mondjon? Miért is megy fel olyan hamar, alighogy megérkezett? Eh, nem kell ürügy. Odamegy, és ott lesz, és megint odamegy, ha kedve tartja.
A korzón már gyülekeztek a sétálók. Sokszor meg kellett állni, elmondani, hol volt, hogy sülhetett le ennyire. Tömérdek akadály után elhatározta, hogy nem áll meg többé, és gyorsan nekiindult, mint akinek sürgős a dolga. Ez élénk feltűnést keltett itt, ahol senki se sietett, mindenki lassan, kényelmesen kereste a napot. A legveszedelmesebb ismerősök mellett szerencsésen elrobogott, az utca végén azonban Hetyei főszámvevőné egyenesen elébe állt:
- Jé, hogy rohan, éppen most ment itt Rozsnyai kapitány is... a gyárba... vagy nem oda megy?
Valami nagy gorombaságot szeretett volna a szemébe vágni, de elnyelte, csak tovább szaladt.
- Utálatosak... mégiscsak utálatos kis város.
A Templom utcában azonban csend volt és nyugalom. Az apácák tornyában delet harangoztak. Olyan gyorsan ment fel a lépcsőn, mintha kergetnék, és maga is csudálkozott, hogy most már minden baj, akadály nélkül szemben áll a leánnyal, akire annyit gondolt.
Aranka egy könyvet tett le. Az arca mintha sápadt lett volna kissé, és a szeme mélyebb, mint máskor. De szép volt, gyöngéd, a bő háziruha finomvonalú asszonyos alakot mutatott.
A beszélgetés lassan, vontatottan indult. Se témát, se szavakat nem találtak, és Császi tulajdonképpen nem is vágyott rá, hogy beszéljen, csak nézte, gyönyörködött benne, és arra gondolt, hogy boldog lesz, király lesz, az élet ura lesz, ha még ezt is a magáénak mondhatja.
- Amikor elutaztam... mielőtt elutaztam, voltam maguknál... nagyon sajnáltam, hogy nem találtam itthon.
- Igen, emlékszem... a nagymama rosszul volt kissé akkoriban, nála voltunk.
Újabb csend.
- Jól mulatott?
- Kicsit egyedül éreztem magamat, kicsit unatkoztam.
- Na, nem ártott meg. Egészen fekete, és azt hiszem, meg is hízott.
Császi tréfás kétségbeeséssel tiltakozott:
- Hát maga is ellenségem? Ezt igazán nem vártam. De lássa, én milyen rendületlenül ragaszkodom az igazsághoz. Ennek ellenére is megmondom: maga... maga még szebb, mint volt, maga...
Aranka nevetve, de gyorsan vágott közbe:
- Hát most kezd udvarolni nekem?
- Most? Miért mondja, hogy most? - akarta kérdezni Császi. A színen azonban megjelent Gábrielné. Császi elmondotta úti élményeit, az asszony kikérdezte a szállodák, a pensiók, az árak felől, megvitatták, miért nem lehet magyar fürdőhelyen olyan jó és olcsó ellátást kapni. Azután Császi érdeklődött a révparti események iránt, és Gábrielné készségesen, bőven elmondott mindent, ami az utóbbi hetekben történt.
- Igaz - kérdezte Császi, mikor a beszélgetés kissé elakadt -, nem látták Jenőt, Gyurácz Jenőt?
A két nő egymásra nézett.
- Három napja volt itt néhány percig - felelte Aranka -, azóta nem láttuk.
A szobalány valami utasítást kért az ebédre nézve, és Gábrielné kiment. Császi búcsúzott.
- Majd elfelejtettem - mondotta, mielőtt elment -, magának is hoztam egy kis emléket a tenger mellől.
Kezében tartotta a melltűt, az üvegajtón át éppen rásütött a nap, és színei szikráztak. Aranka előbb érdeklődve hajolt fölé, aztán hirtelen kiegyenesedett.
- Bocsásson meg, de én ezt nem fogadhatom el.
Császi szinte megsemmisült.
- Ezt a csekélységet - hebegte -, hiszen más is... másnak is... nem értem.
- Óh - igyekezett mosolyogni Aranka -, majd megérti. De higgye el, hogy nem tehetem. Kérem, nem akarom megbántani, a világért sem.
Császi nem tudott szólni. Lassan, megzavarodva ment el. Ostobaságot csinált volna? De nem, Aranka soha nem viselkedett olyan etikettszerűen. Megbántotta volna? Elöntötte a keserűség. Fél napja van itthon, és már annyi meg nem érthető, annyi fenyegetően zavaros dologgal találkozik. Utálatos, utálatos kis város.