Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 7. szám · / · Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium
Az augusztusi nap keményen tűzött le a nagyszombati síkon torpadó császári táborra. A kerek aljú sátrak kúpos tetején bágyadtan csüngtek le a zászlócskák, a nagy hőségben pattogott a vásznuk s a körbe vert cölöpökhöz vonuló kötélzet. A tábor közepén, a nagy udvarú zárt négyszögekben kifelé forduló, elöl nyitott markotányosbódék körül csak egypár nyelvlógató kutya leselkedett. De a fővezéri szálláson s a körülvevő főtiszti sátorokban hangos volt az élet. A királyi felszólításra elkeseredett dühvel vagy húzódozó gyűlölettel lóra ülő főnemesek tárgyalták az idei új esztendő rettenetes meglepetését.
- Nímet landsknechtek tapodjanak apái hamvokon és szórják szélnek! - kiáltott Homonnai Drugeth. - Világban szalajtott kódus vagyok Rákóczi György fejedelem ő nagysága jóvoltából. Magva szakadjon az beste kurafia eretneknek!
- Hát, János, hun vannak feleséged s apróid? - kérdezte részvéttel Barkóczy László.
Drugeth arcát elöntötte sűrű, fekete vére:
- Csavarognak, Laci, mezőn, erdőn, életeket s arany, ezüst marhájokat óva az utakon kóborlóktól. Hogy ekkép behumhatja szemit az Isten!!
- Behumja? Hm! De alszik is! Hiszen az fejedelem sergének avángardja az sléziai morva széleken jár mán! Beholdultak néki az bányavárasok, az tizenhárom vármegye, kezén vannak Kálló, Tokaj, Kassa! - kiabálta felháborodva Wesselényi Ferenc.
- Elnémul templomaink haranginak nyelvek, az merre járnak, elvágdossák köteleket, agyonverik az harangozót, ki ellenek szegül. Fejeket vészik az Isten tiszteletére csinált képeknek s az mennybéli Úr Isten bosszúságára kopjákon hordozzák - kesergett nemes méltósággal Csáky László.
- Én is tudom - folytatta Nádasdy -, szavahihető, bizonyos emberem hozá az hírt, hogy Kassán az főoltárra telepedve szalonnázott Kemény János uram néminemű hajdúja, s az oltár-keszkenyőben kené bicsakját. Hun itt, hun ott tapodják meg az szentségeket, s rút marcangolásokat követnek el barátokon, papokon.
Míg Nádasdy beszélt, Zrínyi figyelme egy pillanatra elterelődött az országos eseményekről, s arra fordult, hogy most az ő Juliáját Nádasdy uramné asszonyomnak titulálják a kereszturi udvarban, s talán epekedik is mezőbe szállt ura után... de Drugeth fölcsattanó szava akarata ellen is visszarántotta tépelődéséből.
- Hát mi egyebet tehetett volna az feleségem? Feladá Jeszenőt, famíliám utolsó refugiumát kegyelemre az fejedelemnek. "Port alája, kanócot - parancsolta Rákóczi -, kirepült az madár, repüljön az fészek is!" Azt a keserves kínban fogantatott...
- Bizony ellenségül vette Rákóczi - mondta csöndesen az öreg Esterházy - ez szegény hazát, kibe belé is veté az üszögöt. Hejh, méltatlanságot cselekeszik az fejedelem, merthogy mikoron mind az pogányoktul, mind egyéb nemzetségektül is békével volnánk, magunk kévánjuk fogyatnunk magunkat, arra ingerelvén az idegeneket is, az természet szerént való ellenségekkel együtt.
- Jünnek mán Pucháim és Götz Siléziábul, nem lészünk csak úgy magánosan! - kiáltott föl bizakodással Zrínyi.
- Hadd el, Miklós, bár mentek volna Gallas után az svécustól szorongatott dánus felsegéllésére - szólt Csáky. - Az nímet generálok, tisztviselők és köz nímet vitézlő rend is halhatatlan szörnyű istentelenségeket és iszonyú nagy sok ínségeket és nyomorúságokat cselekesznek, az merre járnak.
- Fölséges királ urunk vitézi azok is, s mi igaz causánkért viselnek harcot - szólt közbe engesztelően Esterházy.
Az urak illendőségből nem akartak az öreg nádorral vitatkozásba elegyedni, de Barkóczy Lászlóban nem állt meg a szó:
- Hejh! mégis csak idegenség gubernálja felséges urunkot magyarival szemben! mert mi dolog az, hogy hátravetik az magyart mind intimum consiliumokon, mind a harc mezejében?
- Én megmondám eleve - szólt hirtelen és szokatlan keménységgel a nádor - Ferdinandusnak, hogy sokat tehet ellene az fejedelem... Ki is indula Erdélybül az kikeleti szelekkel, maga Székelyhidnak, Zsigmond úrfi Károlynak, Kemény János penég Szakmárnak nyomakodtak, s kevés napok múlván, úgy lehet, az Vág rohanó vizei hozzák fejünkre hadastul űket.
Zrínyi nem szólt - csak a száját vonta összébb -, pedig lett volna oka rá, mert hiába kérte a téli szállásról a német ezredet s a károlyvárosi generalatust... a német ezredet majd a legközelebbi alkalommal, a generalatus betöltése pedig a belső-ausztriai rendektől függ... Jó, a generalatust nem, nehézségekkel jár, elhiszi... hanem most itt az alkalom, kérte is tavasszal a megígért német ezredet s hozzá Károlyváros helyében a Capeletti-zászlóaljat... persze nem lehetett, mert e két német generálisnak kevés számú hada maradt, a nagyobb részt elvivé Gallas, s így ő még mindig csak ezer horvát kapitánya...
A társalgás lassankint ellanyhadt, kinek-kinek fejébe ötölhetett a maga baja Béccsel, mellőztetése, miegymás, s elgondolkozva, gunnyasztva várták a vendégek a tágas ponyvaszálláson a nádor vacsoráját, ami kint, messzebb, a kártyaházhoz hasonlatos konyhakalibában süstörgött, rotyogott nyárson, üstben.
- In vita invidia! - sóhajtott egyszer Esterházy.
Közben az úti pohárszékládából előkerültek a nagy-hefflányi udvar drága kamuka abroszai s nehéz asztali ezüst marhája. A puha keleti szőnyegeken simán jött-ment a sok szolga.
Első töltéskor fölemelte serlegét Csáky, s folyton emelkedő hangsúlyozással szólt:
- Urak! Catholica religiónkért öltözénk fegyverben! Az mellettünk hadakozót ne nézd, micsodás, miérthogy barátunk az. De az vélünk szemben kerülő eretnekek ellenségink mindhalálig!
Zajosan ittak az urak, és bőven töltöztek, s kártya mellett poharazva várták jobb híján a másnapot. De Zrínyi, aki csak a nádor iránt érzett tiszteletből ült egy asztalhoz Nádasdyval, eltávozott, mihelyt az illendőség engedte, és sátra párducbőrén végigvágva magát komoran szőtte tovább az imént nyert fonalat:
- Külömb-külömbféle nyavalyákban estünk, kinek oka Szent István királtul nyert religiónkban való állhatatlanságunk, merthogy miulta közinkbe ragada az nímöt hüt, megsokasodának bűneink... Az sok feslett erkölcs, nehéz káromlás, hamis tanácslás, irigység, gyűlölség, lopás, emberölés és örök tobzódás!! Haragra is indula és igazságos büntetésre ellenünk az Seregeknek ura, és ada töröknek olly hatalmat, hogy elrontja, veszti, csaknem utolsó nyomorúságba hozza szegény hazánkat... Ki lészen megváltója ez romlott magyar világnak? Talám nímöt generál uraimék?
Megszédült a be nem fejezett gondolattól, de nagyravágyó lelke minden türelmetlenségével várta a derekas harcot, ami nem is késett soká.
A csekély számú német nehéz katonasággal előrenyomuló Götzöt visszaszorították nyugatnak egész Privigyéig Kemény János vitézei, akik az örökletes királyságra törekvő Habsburgok, a türelmetlenül zsarnokoskodó katolikus papság erőszakosságai, törvénytelenségei ellen fogtak fegyvert az ország pénzének elvesztegetése, a véghelyek elhanyagolása, a jezsuiták alattomos behozatala, a nádor hatalmának megnyirbálása miatt. De jött Puchaim németeivel, az öreg nádor a magyarsággal, s a vallásos rajongás, politikai hevület, mesterségszerű buzgalom, magános haszonlesés és düh összetornyosuló fellegei elől a halál kínjával vetekedő búsulással hátrált, hátrált keletnek a fejedelem vezére.
...Északról idelátszik Ónod vára. Az egyesült császári sereg a dombokká halkuló borsodi hegyeknek támaszkodva készül az ütközetre, sietve csatolódnak föl a karvasak, mellvasak, pallos és koszperd. Ez még a karabinján, pisztolyán vizsgálja a kovát, az már embermagasságú ágasára fekteti a hosszú, nehéz muskatélyt; ez tollas sisakját, prémes kalpagját nyomja fejébe, az már kopjaerdőben vonul ki a táborból. Szemben, keletre, Rákóczi népének a Tiszába siető Sajó füzes, nádas ingoványaiig elnyúló táborából a sánc széles hídján most robban ki a hajdúság. De elejbük bődültek a nagy ágyúk, s puffogtak szinte szelíden a kisebbek. Rákóczi pattantyúsai nem késtek a felelettel. Sűrű füst, nehéz szag kezdett elfeküdni a mezőn. A császáriak sáncokba vonulva menesztették golyóikat az eretnek rendbontók felé, de amonnan is emelkedtek a folyton előbbre, előbbre tolt sáncok halmai. A császári olasz pattantyúsok ágyúgolyói biztos ívben röpülve vágtak csakhamar egybefolyó lyukakat a sáncok mögött felvonuló erdélyiekben, vagy a sánchalmok tetejét seperve buktak a mögülük harcolókra. Rákóczi ágyúgolyói többször vágódtak ártalmatlanul a földbe az ellenség sáncai előtt és mögött... Lovas csapat rúgtat most a sáncvonal elé, élén a kardját üvöltve forgató Drugethtel, kopjás gyalogság nyomakodik utána. Drugeth már az ellenség legmesszebb tolt s hirtelen elhagyott sáncának tetején táncoltatja lovát. Azután eltűnik az emberek, lovak kétfelől összecsapó árjának zavaros hullámai között. Puskaporszagú, fel-felrivanó, reccsenő tömör zajt zúgat a dombon figyelő császári vezérkar fülébe a Tiszáról fújó szél. Lent a harc gomolyaga egy helyben nyüzsög, tágul, szorul szeszélyesen változó körvonalaival. Puchaim egy percre abbahagyja fényes páncélján elfekvő csipkegallérjának ideges húzogatását, s lemutat a síkra, ahol egy habos selyem zászlónak eddig rúdra csapzott nehéz ráncai kisimulva lobogtatják a Zrínyi-címert:
- Die serinischen Huszaren! Wo ist der Graf? - kérdi körültekintve.
Zrínyi lovasai csakugyan most indulnak helyükről, s gyönyörű ívben kanyarodva kapják oldalba az ellenség bal szárnyát. A Puchaim körül álló urak szétnéznek, Zrínyi nincs köztük, csakugyan ő maga lesz az, aki ezrede élén vágtat, s akinek még aztán is fel-felvillanó sisakja most tűnik el a kavarodásban. Wesselényi fölényesen mosolyog:
- Nem tudja Miklós öcsénk, mit cselekeszik.
- Hm, na! Talám bizony nagyon is jól tudja! - jegyzi meg sokat mondó hangsúllyal Nádasdy.
- Wertlose Waghalsigkeit! - szól türelmetlenül Puchaim, akinek rendszeres hadviseléshez szokott elméjét bosszantja, hogy egy vezér így kiteszi magát s egészen szükségtelenül a személyes harc ezerféle halálveszedelmének. - Aber...! - kiált fel hirtelen örömmel, s feszülő figyelemmel mered a síkra.
A viaskodók zúgó tömege meginog a nekizökkenő ezred súlyos rohamától, s túlsó fele mintha jobbra nyomódnék: mint egy szétgördülő hangyaboly, oszlik, ritkul a tömeg, egy-egy leszakadó foszlánya a tábor felé vág, másik a Sajó füzeseibe csap.
- Mais c'est la victoire! - jegyzi meg könnyedén Puchaim mögött a sereg francia mérnöke.
Rákóczi hada keveset hátrálva a Tiszának fordul, s így igyekszik kisiklani az összébb-összébbvonuló két támadó front szorongatásából. Hasztalan! Kit fejbe nem sújt a suhanó kard, vesén nem döf a száguldó kopja, kétségbeesve fullad a Tisza vizébe, s aki átvergődik a túlsó partra, rémülettel néz vissza övéi romlására, és eszeveszetten menekül torony iránt, vagy ijedt állati ravaszsággal bújik meg valahol az éj beálltáig.
A véresen, rongyosan, mámorosan megtérő Zrínyi kezében magasan lobog a Rákóczi-had egy vörös selyem zászlaja, amit maga csavart ki a mellbe taszított zászlótartó kezéből. A belső táborba érve leszáll lováról, egyet nyújtózik, s a fővezéri sátor előtt jelentéseket átvevő Götz elé lép.
- Főgenerál uram, ihon egy zászló!
Götz int a jelentést tevő tisztnek, hogy várjon, s Zrínyi felé fordul, és kérdően néz rá.
- Ja, so, so! - érti meg hirtelen a helyzetet, szórakozottan udvarias mosollyal emeli föl a zászló szövetét, nézi, tapintja: - Gyönyörűen varrott hím! - s újra a tiszt felé fordul, akinek gyors pergéssel ered meg a szava.
Zrínyi vár, néz, fél szemöldöke fölrándul, odaveti a zászlót csatlósának, s köszöntés nélkül indul sátra felé. Szégyenli magát. Nem értik ezek, mi az, ha magyar magyar ellen emeli kezét, ráhazudtolva a természet rendjére? A saját vérét pusztítsa, akik kardja csapásai alatt elhomályosuló szemmel rogyva a fűbe, ugyanazon nyelven fohászkodnak Istenhez, amelyen anyja tanította imádkozni? Köteles vele? Nincs értéke... Fölkavarodva háborgott belsejében a múlt, a hagyomány, a küszködő jelen s a jövő fényes képei.
A hajnalban fölkerekedő tábor lomha csúszással indult meg északnak. A németek elemükben voltak, szinte fölszippantották az útjukba eső élést barmot, hangos veszekedéssel turkáltak a felfeszített ládákban, almáriomokban, a nyomorult viskókban fölszörpölték az utolsó köcsög aludttejet, fölhajtották az utolsó pohár bort, s röhögve gyalázták meg a sors súlyos szele alatt kalász módjára hajladozó lányokat, asszonyokat. Ellenálltak? Fölgyújtották a falut, kopjára nyársalva lökték szemétre a porontyokat, s meztelen hajszolták a fehérnépet az utakra a súlyos vasalású ágyúkerekek alá becstelen halálra. Ahol a német katona strucctollas, széles karimájú, fekete kalapja megjelent, vérbe, sárba, gyalázatba fulladva pusztult a magyar. Falukon az élő parasztot taposták kis vagyonkájáért, városon a halott főurat koporsóba vitt ékszereiért. Pár nap múlva már az elfoglalt Szerencsen feszítették föl a Rákócziak sírboltját a magyarok felsegélésének ürügye alatt magyar borban, magyar vérben fürdő német katonák. Zrínyi utálattal látta, ameddig nézhette, a németek tobzódó garázdálkodását, hogy emeli életcéllá a szükségtelen fosztogatást, az ok nélküli emberölést. Ennél nem pogányabb a pogány török se!
A fejedelem apjának, anyjának koporsóit kivonszolták a napfényre, hogy jobban lássanak. Lefeszítették a tetejüket, maguk alá lódították széknek, s beletúrtak a porladozó testekbe nyakláncért, gyűrűért, mentegombokért. Kiszórták a töredező szálú hosszú hajat, a csizmában elvitték, ami beleszorult, s a kifordított koporsó alól elgördülő koponyán búcsúzásul nagyot rúgtak. Az egyik nem volt rest utána hajolni, hóna alá dugta - ki is nevették érte a többiek -, s vitte emlékül haza.
Zrínyi megriadt, mikor a hír, ami csak úgy, minden nagyobb jelentőség nélkül keringett a császári seregben, füléhez jutott:
- Ilyen méltóságos embereket az koporsóbul kihányni, hamvokon tapodni!
Csáky László sötéten szólt:
- Nem taposták-é sárban Rákóczi hajdúi is viszontag az szentségeket, kinél méltóságosb nincsen az universumban?
- De magyar hamvak!
- Nem esmérek mást, hanem csak eretneket és igaz hütűt az föld kerekén!
A magyar urak komor-komolyan bólintottak, ki igaz vallásosságból, ki a mindent takaró ürügyet helyeselve.
- Nímet bitangok tapodják haló porában, ebek marcangolják az élő húsát, kinek Rákóczi az neve! - ordította Drugeth.
Az urak újra bólintottak, ki igaz hazafias érzéssel, ki személyes gyűlölettel.
Mért érzi ő itt magát olyan idegennek? Rosszabb-e ő vagy talán jobb, mint a többi főúr? Ki az igazi ellenség, a török-e vagy a német? Vagy a magyar legfenébb a magyarral? Mi fontosabb, a religió vagy a magyarság? Az égi haza vagy a földi? Rettenetes kérdések kioldhatatlan, szétvághatatlan boga! Ó! talán mégis a helyes úton torpan meg most ingadozva!? A megváltás olyan lehetetlen-é? Krisztus, az emberré lett Isten, nem áldozta-e föl életét a világ bűneinek megváltására? Istenné kellene annak az embernek lenni, aki a magyar világot akarja megváltani bűneitől? Talán nem!! Zrínyinek akkor van igaza, ha Zrínyire gondol. Csukd be most a szemedet, ne láss, ha eltaposol valakit vagy valamit rohanásodban, ne érezze meg kényes talpad, ne dobbanjon meg bolondos szíved, mert neked haladnod kell. Meddig? Látjátok, egyenes az út! Megyek veletek, olyan vagyok, mint ti, de majd eltér az utam, s csak én tudom, merre, mert kanyarodását én kerekítem!
(Folyt. köv.)