Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 7. szám · / · Rozványi Vilmos: Carmen Saeculare
Garasokért napestig dűl a vérünk,
(Grófnak megér a cseppje száz forintot)
Csak már szabadna vérünkért megérnünk:
Emberré lenni és tudni magunkat.
Embernek lenni, Istenem, de szép az!
Ölelni egymást karral, hittel, szóval!
Egymást szeretni, be' gyönyörű kép az!
Kezet fogni s nem tudni azt, hogy gróffal.
Ha vértől mocskos a kenyerünk is már,
Csak azt szabadna: emberekké lennünk!
Mindegy most már, ha beledöglünk is már,
Csak azt szabadna: emberekké lennünk!
Embernek lenni! Az élet szívének
És úgy hívnának: "Élet szíve: Ember!"
S nem volna vége kenetes igének
S mind így kezdődnék: "Élet szíve: Ember!"
"Óh, Ember, Ember, élet szíve: Ember!"
Urak, nagy urak, nézzétek a szájunk',
Ahogy kimondja: "Élet szíve: Ember!"
Így hívjatok és mindent bir a vállunk!...
Ha jogot kértünk vérünk hullásában,
Az jog se' lett vón', csak nevezés névvel:
Hogy a nagy Élet szent forgatagában
Ne lennénk mindegy gépünk kerekével.
Fajt, múltat rúgni nem kenyerünk sója,
Csak kenyerünk s e milliónyi kar
Kiállott vóna, hahogy kaptunk vóna
Nevünk mellé egy szent jelet: magyar.
Fajunkat rúgni nem kenyerünk sója!
Vérünk nem lehet mérge önmagának,
De most is! Mi ölt? A faj rút mottója,
Hogy "Székely bánja, hahogy székely támad."
Szent gondolatunk jó lesz temetőnek,
Az idők ajka zúg: "Nunquam revertar" s
Te tovább köpöd májadat, tüdődet
S vertebbül, mint ebül, fordulsz fel, "Elvtárs."
Ha itt csók csattan Múlttól Jelen száján,
Csak a tüdővész folytatásául jó,
Megjártad itt Árpád apánk hazáján,
Oh, népek szíve, szív, bús vérehulló.
Az én szívemben véres kínok járnak,
Az én szívemet hordani - iszony,
Az én szívemből dalt sajtolt magának
Kínom s a Néppel egy forró viszony.
S e feleúton rokkant imaszárnyon
Könnyed, óh Nép, Nép, harmatul jelen
S égjen e vers is néma szempilládon
Könnyek gyanánt, ha felzokogsz velem.