Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 6. szám · / · Figyelő
A quoi rčvent les jeunes gens. Enqučte sur la jeunesse littčraire. Paris. Champion. 1913.
E cím alatt gyűjtötte össze Émile Henriot, a Temps munkatársa a legtöbb számottevő fiatal (25 és 40 év közti) francia író véleményét a francia irodalom mai állásáról. Henriot kissé ridegen skatulyázza el az egyes csoportokat, de - Szabó Dezső kollégám tanú rá - a skatulyázás néha szükséges rossz.
Bal oldalon, mintegy az ellenzéken állanak: 1. A neoszimbolisták, akik szerint Mallarmé költészete, különösen pedig prózája még mindig az egyedül élő irodalmi irány. Folyóiratuk: la Phalange, vezetőjük Jean Royčre. - 2. A neoromantikusok, a Les Loups, kik tavaly, a Prince des počtes választásánál hallattak sokat magukról. Ők a természet vadvirágai, kik semmiféle új értéket nem vittek be a francia irodalomba. Ideáljuk különben Richepin; ez a név mindent megmagyaráz. - 3. A paroxistáknak három folyóiratuk is van: les Rubriques nouvelles, la Renaissance contemporaine és l'Heure qui sonne. Szabó Dezső nemrégen írt róluk a Nyugat-ban. - 4. A la Nouvelle Revue Française körül csoportosuló neoklasszik-szimbolisták, André Gide, Jacques Copean stb. - 5. Sokkal eredetibb és komolyabb az unanimisták csoportja, kiknek Jules Romains az elismert főnökük. Ide tartoznak még Duhomel, Vildrac, Arcos, Jouve stb. A kifejezésmódban az "expression immédiate"-ot keresik az "expression discursive"-vel szemben, vagyis a közvetlen kifejezést, nem pedig az átvittet. Magát a szenvedélyt akarják pl. bemutatni, nem pedig a szenvedélyről szóló racionális és logikus gondolatokat és érzéseket. Költészetük tárgya nem az egyén, hanem több egyénből álló csoport: az utca, a város, a gyár, a hadsereg. (Jules Romains, Sereg a Városban c. drámájáról Feleky Géza írt a Nyugat-ban.) Az unanimizmus az emberi csoportok, az élő kollektivitások lelkét ragadja meg. Whitmanra, Zolára, Verhaerenre hivatkoznak, továbbá Rimbaudra és Claudelra, mint akik már előttük megérezték a közvetlen kifejezés nagyszerűségét, amelynek metafizikai szentesítését Bergson adta meg.
Jobb oldalon állnak: 1. Az École critique, akik mind a politikában, mind az irodalomban a hagyomány - a 17. század harcosai. Ellenségei a romantizmusnak, a szimbolizmusnak, a szenzibilitásnak (Verhaeren, Jammes), mindennapi élet rabszolgáinak (Flaubert, Coppée), a zengő szavak papjainak (Herédia, Henri de Régnier), szóval mindannak, ami az intellektus és a logika uralmát veszélyezteti, és a 19. század átugrásával a 17. és 18. századok klasszicizmusába kapcsolódnak. Vezetőik a francia közélet legtöbbet említett alakjai: Lemaître, Barrčs, Maurras, Lasserre. Folyóirataik: la Revue critique des idées et des livres, l'Action française mensuelle és les Guępes. - 2. A spiritualisták Claudel, Jammes és Cardonnel katolicizmusától várják az irodalom újjászületését. Vezetőjüknek, François Mauriae-nak a Mercure de France múlt évi számaiban jelent meg egy nagyon szép és bensőséges regénye, amely íróját Charles-Louis Philippe mellé állítja.
E csoportokon kívül több író (Montfort, a Tharaud-k, Bonnard, Jaloux, Coulet, Boulenger, Vandoyer, Erlande stb.) és kritikus (Tarde, du Fresnois, Coulon) adta le véleményét a mai francia irodalomról. Véleményük megegyezik abban, hogy a mai generáció teljesen elszakadt a szimbolistáktól, és visszatért Voltaire, Stendhal, Flaubert és Maupassant klasszikus stílusához. Klasszikusok a fiatalok még abban, hogy az emberi szív és az örök nagy szenvedélyek, szóval a 17. század Embere, jobban érdekli őket, mint egy meghatározott miliőben élő és foglalkozással bíró individuum. Ezért szerepeltetnek a mai írók többnyire gazdagokat, kiknek akaratszabadságát nem kötik le az anyagi gondok. A klasszikusok is ezért foglalkoztak tragédiáikban kizárólag főurakkal.
Tehát Moréas École romane-án és Bonhélier École naturaliste-én át egy egészséges, optimista, intellektuális irodalom keletkezett (utalok Verhaeren és Maeterlinck fejlődésére), amely már megérdemli, hogy vele bőven foglalkozzunk.