Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 6. szám · / · Figyelő
Antal Sándor okos ember, és könyve érdekes könyv. A történet milieuje is rendkívüli, és a hős személye is sok tekintetben vonzó. Egy külföldön hányódó-vetődő, magányos magyar szobrász beszél első személyben (naplószerű az elbeszélés), és elmondja a következő történetet:
Egy szobrával Párizsban nagy sikere volt. Kissé mámorosan jár-kel a világban. A véletlen összehozza egy elegáns párral. Az asszonyról kiderül, hogy magyar származás, gyerekkori pajtás: Kenyérzacskó volt a neve régen, mikor még nagyon szegény volt. Most gazdag hercegi szerető és pompázó szép asszony. Ez az asszony indokok nélkül, talán a múltakra való tekintettel, a szobrászé lesz, akinek nagyon jól esik e szép asszonnyal töltött éjszaka. (Hősünket úgy látszik, nemigen érheti meglepetés: az eseményeket nem indokolja, de nem is csodálkozik.)
Az asszony szeretője egy finom és rejtelmes herceg (a napló végén rejtélyessége kissé valószínűtlenül oldódik meg) - a trondhjemi herceg, aki egy vagy két beszélgetés után, anélkül, hogy szimpátiáját túlságosan kifejezné, meghívja a szobrászt magához barátnak. Tehet, amit akar, csak a közelében kell tartózkodnia, s e fáradságáért a herceg jövedelmének felét kapná: százharmincezer koronát. (Szerencsét szerencse tetéz e könyvben!) A szobrász elfogadja e nemes ajánlatot, ír a hercegnek egy kissé zavarosan okoskodó, öntudatos levelet, melyben nem tudni miért, ingerülten ád parolát, és elmegy Stockholmba lakni.
A szobrász eléggé alacsony származás, de úgy látszik, vagy nem tud örülni nagy szerencséjének, vagy e történetet valóságban nem élte át. Bizonyos rátartiság jellemzi: százharmincezer korona - úgy beszél erről, mint valami természetes csekélységről, a fejét büszkén, magasan hordja, nem örül sem a pénznek, sem az előkelő társaságnak, melybe véletlenül belecsöppent (s mely dolgoknak legalább rendkívüliségüknél fogva örülni szokott az ember), oly hangon beszél a királyról, a hercegekről (éspedig előkelőségek jelenlétében éppúgy, mint monológjaiban) - bizonyos nyugodt természetességgel -, amint már magunkfajta emberekről beszélni szokás. (Érettségén és okosságán, nemkülönben fel-felbukkanó cinizmusán való öröm jellemzi az elbeszélőt.)
Stockholmban úgyszólván minden asszony megkedveli - övé is lesz, szinte felkínálja magát. Így egy szép bárónő csakhogy éppen a szájába nem rágja, hogy mit akar, de a szobrász visszautasítja. Egy szép festőnővel egy szép éjszakát tölt el, aztán pedig durván kidobja, mikor az újból jelentkezik stb. Általában szereti érzéki életét, sokat foglalkozik vele - szégyenkezés nélkül -, és a nő teste igen izgatja fantáziáját. A herceggel szemben büszke, szinte goromba.
Mígnem... és itt kezdődik a regény... egy népünnepélyen szerencsétlenség történik (e népünnepély leírása eléggé sikerült), és ő eléggé hősiesen megment a tumultusból egy ájult, csudaszép, fiatal hercegnőt, akit már a hercegi társaságból ismert, és aki már régen foglalkoztatta a szívét. Megtudta-e az elalélt hercegnő, hogy ő mentette meg, vagy sem - később fog kitudódni. Egyelőre az történik, hogy ő álmodozásaiban halálosan beleszeret - és a rejtélyes herceg (aki ezt észrevette) absolute érthetetlenül, szinte pártfogolja szerelmét: folyton Mária hercegnőről beszél előtte - és Mária előtt folyton Benes Ödönről, a szobrászról. Mígnem... Benes Ödönt meghívják a királyi palotába is - megrendeltek nála egy szobrot -, és itt egy alkonyaton Mária, akit eddig alig ösmertünk, bevallja Benesnek, hogy halálosan szerelmes belé. Ő már tudja, mi a szerelem és mi az érzékiség: egyszer egy ember az erdőn erőszakos volt vele ("rámfeküdt, és lábaimat szét akarta feszíteni") - ő tudja azt is, hogy Benes Ödön mentette meg a haláltól: - "Éreztem, folytatta egyre pirosabban, mikor szétszaggatta ruháimat, és nagyon szégyelltem magam. Mindent éreztem, csak nem tudtam megmozdulni." (Az elbeszélés itt már a meséhez jár közel, és kissé csúnya.) A szobrász magánkívül van a boldogságtól. Szórakozottan barangol Stockholm utcáin, és találkozik a már említett Ingeborg nevű festőnővel, aki a nyakába omlik. Benes felmegy hozzá, és Máriát ölelvén képzeletében, kéjeleg.
"A szőnyegen fekszünk... őrült vagyok, hiszen ez Ingeborg... nem Mária, Mária...
- Odin, Odin... isten vagy... ilyen sohase voltál... Odin, Odin..." (Így liheg Ingeborg.)
A szobrász vár. Nemsokára egy esti lapban váratlan azt olvassa, hogy hercege eljegyezte Mária hercegnőt. Alig tudta elviselni. Nem érti. (E dolog valóban érthetetlen, rejtelmes.) Meghívják a hercegnő atyjának kastélyába, készítsen egy szobrot. Vívódik, menjen-e? Elmegy. Ott Mária hercegnő egy hű társalkodónője kíséretében felkeresi, és míg a társalkodónő a másik szobában a sötétben várakozik - a szobrászé lesz. "Be jó, hogy éreztem... kimondhatatlanul jó... Mindenütt csókolhatlak" stb. - e szavakkal végződik a "Mi ketten" című fejezet.
Heteken át éjjelente a szobrászé a tizenhat éves, csudás hercegnő. (Hogy a szobrász milyen boldog, azt el sem tudja mondani: boldogsága leírásában kissé ügyefogyott.) - Mígnem a hercegi pár esküvője elől hazaszökik szülőihez a magyar kisvárosba. (Szülőiről meghatóan és szépen beszél. Aminthogy a szülői házra való egyetlen emlékezés egyetlen igazán emlékezetes helye e könyvnek.)
Otthon az esküvő napján megbetegszik Benes Ödön. Mikor felgyógyul, levelet kap Máriától, melyben a hercegnő tudatja vele, hogy a rejtélyes herceg még sohasem nyúlt hozzá, mert éppen mindent tud (még azt is, hogy esküvő előtt a Benesé volt) - s mégis folyton nyájas és mosolygó (úgy látszik, nem ember ez!) -, és hogy nemsokára gyermeke fog születni Benestől - jöjjön tehát, szívszakadva várja.
A szobrász visszamegy Stockholmba, találkozik a herceggel. Egy motorcsónakba ülnek. A rejtélyes herceg nevet, mikor kérdőre vonja, kis emberkének, játékszerének nevezi - (a gyermek az övé! visszautasítja a szobrászt) -, mire Benes ráveti magát, és mind a ketten befordulnak a tengerbe. A szobrászt kimentik - a herceg pedig (aki nem tud úszni) a tengerbe fúl.
Benes erre visszafordul: nem megy el szerelmeséhez és gyermekéhez. Miért nem? Ő maga sem tudja. Pedig az asszony szívszakadva várja, várja. Az ember idővel bölcsebb lesz, sok mindenre rájön: ő is bölcsebb, munkásabb, elmélázó.
"Egyszer majd mégis eljutok hozzájuk, Máriához, meg az én kisfiamhoz. Majd egyszer elmegyek, most még nem lehet.
Majd egyszer."
Így végződik e könyv. Nyitva maradt a történet. Érdekes, talán megható is, bár önkényes kissé.
Az írójában van erő és frissesség: merész kézzel vezet végig egy romantikus, sok tekintetben elhihetetlen történeten, melyben semmi sincsen megokolva, és semmi sincsen kifejlesztve. (Mégsem olyan, mint az álom: ehhez képest vaskos.) Így történt, hidd el: szól az író merészen. És majdnem el is éri célját.
Pedig a szerelem szép. Erről azonban e könyvben semmi sincs. Az író csakis érzékiségével, meztelenségeivel és biztosságával szuggerált.
Igaz, hogy ösmeri az életet: sok embert látott már és sok országot. Sokat gondolkodó, művelt ember lehet. Kellemes társalgó. Egy-egy reflexiója mélyreható, bár általában nem kínozza a rendszer után való vágy. Ő konkrét bölcselő: ami elébe kerül, megítéli, sokszor fölületesen és huszárosan, aszerint, amilyen hangulatban éppen van. - Cinikus: szívesen és tudatosan cáfolja meg magát, mert tudja, hogy hangulatainak egészen a rabja. - Tud közvetlen lenni: axiómái, bölcselmei a pillanat hatása alatt előttünk születnek, de ezek kalandozó asszociációknak, félórás hitvallásainak ellenőrizetlenül való rögzítései inkább, mint átgondolt, megpróbált ítéletek. Igaz, hogy asszociációi sokszínűek és szórakoztatók.
Mindezeknél fogva hőse olyan, mint a gyermek, aki még tud jó is, rossz is lenni - néha hadvezéri, néha költői talentum, lelkének nincsenek biztos határai, mert számtalan irányba futnak álmai, művész, naiv, kedves és szeleburdi.
Igazi szenvedés nincs e könyvben, igazi művészet is kevés van. Mégis érdekes ez a könyv.
Jobb lett volna talán, ha az írónak sikerül a szobrász személyét elkülöníteni saját személyétől, ha művéből kiérzett volna az író felsőbbsége. De e könyv a meztelen őszinteség indiszkrét erejével hat sok helyén - tehát hatásos ugyan, de nyugtalanító.