Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 6. szám · / · Figyelő
Bazárégéskor, Titanicok süllyedésekor, még ha életben maradnak is - megfogynak a hősök. És a kevesek, akik megállják a próbát: önfeláldozásuk nagyszerű drámájához nem nélkülözik a megrettent, de hálás közönséget.
Scott kapitánynak és négy társának tragédiája a déli sarkvidék néma hómezőin nem ezek közül való. Az ő lassú elmúlásuk komor színjátékának nincsenek csak hősi szereplői. A meghatottság könnyei és az elismerő tapsok emberi jutalma esztendő múltával nem melengetheti már fel a szíveket, amelyek a fagy és a tél világában örökre megdermedtek.
A halálba menő csapat szomorú diadala, hogy a norvég Amundsen után alig egy hónapra kitűzte a sarkon a britek lobogóját, és csak visszatérő útján, az otthont és életet jelentő téli szállástól alig néhány napi járóföldre érte utol a végzetes katasztrófa: olyan mozzanat, amely még fájdalmasabbá és teljesebbé teszi sorsuk tragikumát. Attól a naptól fogva, hogy áhított céljukhoz eljutva tudatára ébredtek, hogy nem elsőként érkeztek: a váratlan sorscsapások egész serege sújtott le reájuk. Térszíni nehézségek, téli hideg (az antarktikus nyár idején), szakadatlan hóviharok, lovaik elvesztése, éhség, betegség és halál - valóban minden, de minden összejátszott elvesztésükre. Betetőzte ezeket a bajokat a szomorú fölfedezés, hogy egyik tanyájukon, ahol tekintélyes mennyiségű tüzelőolajat hagytak volt hátra, távollétük alatt ez a pótolhatatlan kincs érthetetlen módon megfogyatkozott.
Kettejük halála után a háromra leolvadt kis csapat - Scott kapitány, Wilson dr. és Bowers hadnagy - 1912. március 21-én ütötte fel végső tanyáját. A téli szállásról megmentésükre induló csoport nyolc hónappal később már csak holttesteiket lelhette föl. Az elgyötört vándoroknak nem volt már erejük elvergődni a gazdagon fölszerelt közeli táborhelyig.
Scott kapitány följegyzései március 24-én véget érnek. A naplójegyzetek, melyekben számot ad szenvedéseikről, társai pusztulásáról és bejelenti a közelgő halálát: a legmegindítóbb és legnagyszerűbb emberi írások mellé helyezhetők. Lehetetlen elfogódottság és csodálat nélkül olvasnunk végső rendelkezését, melyben hátramaradottjaikat nagy és gazdag nemzetének oltalmába ajánlja.
És a nemzet szíve megmozdult. A gyászhír, amely a művelt világban szerte visszhangra lelt, szinte megdöbbentő hullámokat vetett Angliában. Irigylésre méltó nemzet, mely hősi fiait, a kultúra és a tudomány áldozatait így tudja megsiratni.