Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 6. szám
Idestova tíz esztendeje, pontosan 1903. május 15-én történt, hogy J. Chamberlain, Angliának akkor hatalmas (ma már élőhalott) gyarmatügyi minisztere nevezetes beszédet mondott Birminghamben. Nevezetes volt ez a beszéd nemcsak Anglia, de mint a következmények súlyosan igazolják, egész Európa jövő sorsára nézve.
Ebből a beszédből sarjadt ki az a hatalmas küzdelem, egyrészről az angol konzervatív párt, másrészről a ma is uralmon lévő liberális párt között, mely nemcsak a liberális párt győzelmével, de Anglia alkotmányának rendkívül mélyreható megváltozásával végződött.
A küzdelem a körül forgott, feladja-e Anglia a maga szabadkereskedelmén felépült fiskális politikáját, vagy rátér-e a védvámrendszerre, gazdasági elvét egészen megváltoztassa, s ha kell, vámháborúba keveredjen akár az egész világgal is.
A küzdelem, mint tudjuk, egyelőre e téren eldőlt. Anglia megmaradt a szabadkereskedelem országának.
Kevesen tudják azonban, hogy e látszólag Anglia belső vámpolitikájának megváltoztatására irányuló mozgalomhoz mi adta a valódi impulzust.
Anglia világhatalmának alapja az úgynevezett "two-power standard"-en felépülő hadi flotta.
Ez az angol állami elv, éppúgy, mint az amerikai Monroe doktrína az amerikainak, minden angol politikának a tengelye.
Amíg Anglia ezt az elvet fenn bírja tartani, addig ő is elmondhatja magáról, hogy senki mástól nem fél, csak az Istentől.
Ez elvet a legerősebb kontinentális hatalom részéről ért támadásra volt a válasz Chamberlain beszéde, és itt kezdődik az a vértelen világháború, mely a szemünk előtt folyik, s amely háborúban mi éppúgy részt veszünk e pillanatban, mint a világ bármely részében feltalálható legparányibb államocska is a maga érdekeit érintő mértékben.
Németország, mely az ő hatalmas fejlődésével immár elérkezett oda, hogy saját európai területén többé nem képes oly arányokban fejlődni, amint azt a német impérium megkívánja - ha törik, ha szakad, terjeszkedni akar.
Igen ám, de Európában terjeszkedni - ennek útját állja az észak rengeteg sivatagjára támaszkodó orosz birodalom és a vele szövetségben álló Franciaország. A világ egyéb részeiben a két tilalmi elv - a "two-power standard" és a Monroe doktrína.
Meg kell törni a legveszélyesebbet.
Felvette a tehát a csendes küzdelmet, miután nyíltan vele megütközni egyelőre esztelenség lett volna - a "two-power standard" ellen.
És jöttek a német hadihajók, egyik a másik után, és ömlöttek a német milliók a hatalmas német flotta felépítésére - Anglia világhatalmának a megtörésére.
Anglia, melynek adórendszere néhány vámtételen s egyéb aránylag jelentéktelenebb adónemen kívül, csaknem kizárólag a jövedelmi adón épül fel, mind ez ideig képes volt óriási összegekre rúgó budget-jét a jövedelem emelkedéséből évről évre előálló adótöbbletből fedezni. De jött a német támadás, s a "two-power standard" fenntartására a normális budget nem volt többé elegendő.
Az angol pénzügyminiszterek óriási dilemma elé kerültek. Egy részen állott a nemzeti védelem minden kétségen felül álló fenntartásának szüksége - más részen a budget egyensúlya, melyet többé normális úton fenntartani, Németország fegyverkezése folytán, nem lehetett.
A pénzt pedig elő kellett teremteni minden áron.
Előállott tehát J. Chamberlain, s a konzervatív politikához méltó módon, kerülő úton akarta beadni a keserű labdacsot az angol alkotmányos választónak - úgy azonban, hogy az új teher a legkevésbé tehetős osztályt sújtotta volna leginkább.
Hosszadalmas volna leírni azt a küzdelmet, mely e ponton Anglia történelmében szinte drámai jelenetek közben a két nagy párt között lefolyt - ami bennünket érdekel, az egyelőre az eredmény, hogy Anglia, elvetve a konzervatív javaslatot, a probléma megoldását abban a híres budgetben találta meg, mely nemcsak ezt a speciálisan gazdasági kérdést oldotta meg, de Anglia alkotmányos fejlődését is eldöntötte a jövőben.
Anglia megmaradt szabadkereskedelmi országnak, és a pénzt azoktól vette el, akiknek van - szabadon tartva ezáltal továbbra is a fejlődésre azokat az osztályokat, melyeket a közvetett adózást jelentő vámrendszer esetleg örökre megbénított volna. A "splendid isolation"-ból kilépett Anglia szövetkezve a VII. Edvard genieje által megalkotott hármas Entente pénzügyi erejével, legyőzte Németországot abban a háborúban, mely tíz éven át nem embervérrel, de az adózó polgárság filléreivel folyt.
Németország, Tirpitz német tengerészeti miniszter beszédével, melyben elfogadta az angol és német flotta erejére nézve a 10-16-os arányt, ezt nyilvánosan is elismerte.
Evvel talán le is lett volna zárva ez a világraszóló mérkőzés, melynek ránk eső költségeit mi is hatalmas Dreadnoughtok alakjában fizettük meg, ha közbe nem jön a balkáni háború.
A Balkán harctéren mérte a hármas Entente a germán impériumra és az avval politikailag egybeforrott vagy egybekényszerített hatalmakra a második és végzetesebb csapást.
Nincs az a vérrel vívott háború, amely nagyobb pusztítást vitt volna véghez emberben és vagyonban, mint ez a tíz év óta folyó csendes és pár hónap óta rettenetes vehemenciával lefolyt küzdelem - az európai egyensúlyt egymástól féltő két európai hatalmi csoport között.
És ennek a küzdelemnek második fázisában Ausztria-Magyarország kapta a végzetesebb sebeket.
Előttem fekszik a "Times" egy cikke - "A Balkán krízis hatása Ausztria-Magyarországra."
Szokva vagyunk ahhoz, hogy a Times bécsi levelezője nem mindig elfogulatlan, különösen velünk szemben.
De a hatalmas angol lap gazdasági tudósítója - ki nem sajnálta a fáradságot, hogy angol megbízóit a monarchia gazdasági állapotáról informálja - ez egyszer úgy látszik nem kérdezte meg politikai kollégáját, és kíméletlenül megmondja az igazat.
Zsebre ment a háború - a zseb mai állapota dönti el az eredményt.
Gazdasági válságok máskor is értek másokat is, bennünket is - ez még nem volna ok azokra a súlyos következtetésekre, melyeket információiból levon, s amelyeket én egyéb információkkal megtoldva, következtetéseimben is tovább fűzök.
Itt nem egy egyszerű gazdasági válságról - itt a szó legteljesebb értelmében annak az államalakulatnak, mely ma még mint Ausztria-Magyarország van a térképen megjelölve, a gazdasági existenciájáról van szó, s amely örökre kompromittálva van.
Háborúk vérvesztesége, gazdasági krízisek vagyoni vesztesége mindaddig kiheverhető, míg megvan a lehetősége annak, hogy a veszteség pótolható legyen. De ebben a küzdelemben, melyet a német imperiális politika expanziója provokált, Ausztria-Magyarország gazdasági terjeszkedésének minden lehetősége odaveszett - és soha többé vissza nem szerezhető, ha csak az utolsó órában a monarchia kül- és belpolitikájában oly gyökeres, oly mélyreható elvi változások nem állanak be, melyek a nagyhatalmi állás fenntartásának feltételeit most más alapokon fogják keresni, mint amelyek azt eddig alkották.
Az eddigi szerencsétlen kül- és belpolitikának, ennek a csendes csatavesztésnek első és legsúlyosabb következménye, amelyet talán kevesen vettek egyelőre észre, vagy látnak így, pedig a valóságban így van, az, hogy Németország kilépett a hármas szövetségből. Ez az állítás kissé merészen hangzik így - de Németország legújabb elhatározása a fegyverkezés terén Ausztria-Magyarországra nézve a gyakorlatban ezt jelenti.
Németország Ausztria-Magyarországot elveszettnek tekinti, mint olyan nagyhatalmat, mely abban a szövetségben, amely ez idő szerint a német impérium vezetése alatt áll, az európai egyensúly serpenyőjén az egyik súlyt képviselte.
Németország érzi, hogy a balkán háborúban a szláv elem oly döntő túlsúlyba jutott a keleten, amelynek Ausztria-Magyarország az elkövetkező időkben ellenállani nem lesz képes, s a maga részéről már eleve levonja ebből a konzekvenciát.
Egymilliárd hadisarcot vet ki ebben a vértelen háborúban vesztes 60 millió németre, és követve az alkotmányos Anglia példáját - a maga abszolutisztikus módján bár - de ő is azoktól veszi el, akiknek van, és akik azt legkevésbé érzik meg. Ez az egymilliárd nemzeti hadisarc pedig - és ezen fordul meg a kocka - teljes egészében a délkeleti határon felállítandó erődítésekre és védelem szervezésére fordíttatik.
Németország délkeleti szomszédja pedig: mi vagyunk.
Németország fegyverkezik a jövendőben a szláv gyűrű szorításából darabokra esendő Ausztria-Magyarország nyomása ellen.
És mialatt ez átalakulások arra kényszerítik Németországot, hogy egymaga készüljön az eljövendő gigászi küzdelemre, melynek eddig hű szövetségesével egyetemben állott ellent, sőt exponálta is magát érette, Ausztria-Magyarországnak a múltban elkövetett óriási botlásai jutalmaképpen, átadatik Európa csendes részvétele mellett: a beteg ember szerepe. Tessék meggyógyulni, ha tud, a saját erejéből, vagy következik a lassú, de biztos feloszlás processzusa.
És hogy áll Magyarország e világhistóriai helyzet közepett? Az angol lap biztos szemű, de kérlelhetetlen tudósítója megállapítja, hogy ebben a történelmi pillanatban ezt az országot, ilyen végzetes krízisek közepett - gazdaságilag kis kaliberű bankdirektorok kormányozzák, kiknek szédítő üzleti tehetsége holmi vidéki városokban szerzett alattomos és nyilvános uzsoráskodásból áll - akik ma milliós vállalatokat kormányoznak, akiknek első ösztöne ily nagy gazdasági és világválság alkalmából a hamisítatlan uzsorás ösztöne, mely megöl, megfojt mindenkit, csakhogy a pénzéhez jusson, melyet alig pár nap előtt hitelezett oda, nem törődve azzal, hogy így a jövőt öli meg.
És ezek az emberek Magyarország hadvezérei ebben a világháborúban, mely nem gépfegyverekkel, nem harcmezőkön ugyan, de mégis nemzetek létéért, milliók existenciájáért folyik - s amely háború komolyabb talán, borzalmasabb minden véres háborúnál, és akiknek a tehetetlensége miatt elvesztettük nemcsak a vagyonunkat, de elvesztettük a lehetőségét is annak, hogy azt a jövőben bárhol is visszaszerezhessük.
Az osztrák-magyar monarchia egy harmadik rettenetes vereséget is szenvedett ebben a küzdelemben, mikor nyilvánvalóvá lett az a középkori stílű politika, amellyel irányítják külpolitikáját és kormányozzák Lajtán innen és Lajtán túl.
Vajon miből fogjuk mi fizetni azt a hadisarcot, melyet csak ezután fognak még reánk kivetni, mikor el van előlünk zárva minden hitel, mikor itt senkinek sincs többé semmije - még reménye se?
Micsoda rettenetes perspektívája a jövőnek, mely ezekben a história átalakulásokban egy elgyötört nép elé tárul! Pedig van ennek az előttünk lefolyt mérkőzésnek talán kevésbé szembetűnő és kevésbé érezhető, de jövő hatásában legnagyobb horderejű momentuma: az a nagy elvi átalakulás, mely e küzdelem két vezető hatalmánál különböző formákban bár, de félreismerhetetlenül, mint a küzdelem valódi értéke és erőforrása jelentkezik.
Ez a nagy átalakulás pedig nem egyéb, mint a gazdasági demokrácia diadala, mely egyrészről Lloyd George, Anglia pórszülött kincstári lordjának híres budgetjében érte el legszebb, legtökéletesebb győzelmét, másrészről II. Vilmos német császár kijelentésében, mely szerint a milliárd hadisarc megfizetését saját maga kezdi meg. A jövő háborúja nem császárok és királyok elleni, nem kancellárok s külügyminiszterek elleni, de az öntudatos millióknak más milliók elleni háborúja lesz, és ezeknek a millióknak az ápolása, erejüknek fokozása az a nagy tanulsága ennek a nagy átalakulásnak, mely új államok alakulása, népek pusztulása árán, nemzeti védelem céljából bár, de végeredményében mégis a dolgozó emberiség legértékesebb diadala marad.
És ebben a szemünk előtt, az államélet legérzékenyebb pontjain demokratikusan átalakuló Európában a középkori politikai és gazdasági elvek utolsó és legkonokabb menedékvára ez a heterogén elemekből összetákolt monarchia. Ebben a káoszban, mint egyedül álló sziget, áll a magyar nemzet, mint organikus politikai tényező, melynek egyedül állna módjában ebben a históriai világátalakulás pillanatában a saját javára fordítani azt a megmérhetetlen értékű tanulságot, hogy egy bátor elhatározással visszaszerezze évszázadok előtt elvesztett hegemóniáját egy nagyarányú demokratikus átalakulással - politikai és gazdasági téren egyaránt.
Ausztria-Magyarország ha akarja, ha nem, le kell, hogy vonja magára nézve is a lefolyt küzdelemnek konzekvenciáját - azt, hogy egyes egyedül a saját politikai és gazdasági tehetségére kell felépítenie a jövőt, ha egyáltalán akarja még, hogy jövője legyen.
Magyarországnak mindig szerencsés érzéke volt a nyugat-európai eszmeáramlatok felismerésében.
Európa hasonlóan az ötvenes évek nagy átalakulásához, ismét egy lépést tett előre az emberiség emancipációja felé. Ez az újabb lépés a gazdasági demokrácia jegyében történik. És Magyarország ebben a históriai pillanatban egy lépéssel hátrább megy a politikai jogok fejlesztésében, mely fejlődés nélkül pedig gazdasági megújhodásról, gazdasági demokráciáról álmodni sem lehet.
Nem tartozik ebbe a nézőszögbe, melyből e cikk keretében az események alakulását tárgyaltam, a szorosan vett belső politikai események bírálata.
Célom volt rávilágítani néhány kiemelkedő külpolitikai momentum megvilágításával arra, hogy jelenlegi krízisünk szerencsés, vagy szerencsétlen megoldása valóban több egy közönséges gazdasági és politikai válság megoldásánál, mert a körülöttünk működő politikai erők egyensúlyában történt mélyreható változások a lét vagy nemlét kérdését vetik fel.
Magyarország történelmében elérkezett az a pillanat, mikor külpolitikai egyensúlynak ma még csak atomjaiban jelentkező megváltozása miatt jövő sorsáról kell döntenie.
Ezek azok a pillanatok egy nemzet életében, mikor csakis egyesek nagy elhatározása fordítja el a végzetet, mert mire apró-cseprő politikai tényezők az események végzetes útját felismerik, a jövő elveszett örökre.
Ez az a pillanat, mikor mi mint egyedüli organikus politikai tényező ez államalakulatban meg kell, hogy értsük ennek a nagy tanulságnak a horderejét a mi sorsunk alakulására is, mikor a demokratikus megújhodáshoz való makacs ragaszkodással meg kell, hogy értessük a dinasztiával is, hogy a magára hagyott ország léte és jövője függ attól, hogy az eljövendő nagy leszámolásnál ne testileg és lelkileg lerongyolódott marionettek vonuljanak fel meghalni utoljára a hazáért, de kultúrában, jólétben, szabadságban élő öntudatos milliók álljanak őrt minden talpalatnyi földön, melyért nemcsak hajlandók, de képesek is lesznek meghozni azt az áldozatot, azt az egymilliárd nemzeti hadisarcot, melynek első márkáját egy II. Vilmos, Isten kegyelméből uralkodó császár és király, mint első német polgár, a saját polgári zsebéből fizet meg.
Talán nem késő még, de ehhez az kell, hogy olyan emberek álljanak az ország élére, kik szembe mernek nézni a végzettel, amely fejünk felett lebeg, s akiknek elég bátorságuk lesz követni egy Lloyd George példáját - mert az öntudatos milliók itt készen állanak arra, hogy megalkuvás nélkül kövessék őket.
[+]