Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 6. szám · / · Lengyel Géza: Kis házak között
Révparton nagyon csúf évszak a tél vége. Nyugat felől folyton érkeznek a szélrohamok, a görbe utcákban megtörnek és vadul táncolnak. Kiállhatatlan, fagyos, nyugtalanító szelek, amelyek a természet legelszántabb kedvelőjét is hazakergetik. Gyurácz is többnyire egyedül gunnyasztott a pamlagon, mióta Császi elutazott. Teljesen el volt hagyatva. Házigazdája, a megyei iktató, eleinte olykor még bejött hozzá, és mint törzsökös megyei család sarja, hosszú történeteket adott elő a nagy famíliák szövevényes életéből. Amióta azonban Gyurácz Császi tanácsára beszüntette látogatásait Balogéknál, azóta a rokon, az iktató is megbántottnak érezte magát, visszavonult, és csak azért nem mondott fel kegyvesztett lakójának, mert tizenöt forint... mégis, pontosan, minden elsején... ezt nem lehet csak úgy kilökni az ablakon.
Gyurácz tehát egyedül maradt, és felváltva olvasott, meg fellegvárakat épített. A mesebeli várakat csendes jóléttel népesítette be, és kis tündérkisasszonyokkal, nevető arcú, ragyogó szemű illatos lányokkal. A tündérkék néha Parlagi Lilihez, a primadonnához hasonlítottak, máskor a kis csitri Benedek Irénhez, a vörös Eisenhut lányhoz, vagy Gábriel Arankához. Határozatlan, bizonytalan, nagy vágyódás volt ez, amely a magány és az unalom perceiben rátört.
Császi távollétét felhasználta arra, hogy lehetőleg elkerülte a kávéházat, a vendéglőt, mindazokat a helyeket, ahol fölöslegesen költekezni lehet. Pénzügyei már nemcsak sivárak, hanem egyenesen aggasztóak voltak. Jelentékeny összeggel tartozott Romacseknek, a pedellusnak, aki apró uzsoraüzletekkel foglalkozott, és a tisztviselő szövetkezetnél útban volt egy kölcsöne, amelyről már kiszámította, hogy ki se futja a sok apró adósságot. No, majd minden jóra fordul - biztatta önmagát, és egyáltalában nem bízott benne, nem várt semmiféle fordulatot.
Két nappal Császi elutazása után felkereste Gábrielékat, elég jól érezte volna magát, de ott volt Gábrielné anyja is, az "öreg nagysága", egy szúrós szemű, éles nyelvű asszonyság, aki mint egy vizsgálóbíró, úgy faggatta ki keresztkérdéseivel magánviszonyai felől, kivette belőle, hogy adósságai vannak, a tanári fizetés nagyon kicsi, alig lehet megélni belőle.
- Mit akar ez tőlem? - dühösködött. Nem akarok én házasodni.
Aztán eljött március huszonötödike, az a dátum, amelyre külön levelezőlapon figyelmeztette Császi, aki ettől eltekintve, nem írt. Délben megrendelte Gyurácz a csokrot, és délután maga is elment. A szép fehér rózsák ott illatoztak a szalonasztalon egy nagy parasztvázában. Aranka kicsit zavartan kérdezte:
- Mondja kérem, honnan tudja, hogy a születésnapom van?
- Hát szeretné titkolni?
- Persze, hogy szeretném. Már tizenkilenc éves vagyok. Most már nem tartok születésnapokat, látja, nem is kaptam semmi más virágot.
- De hiszen - akadozott Gyurácz -, nem is én... a virágot Császi küldette.
Most vette észre, hogy nem tette a csokor mellé Császi névjegyét, nem is szólt, nem is üzent semmit. Mit fog mondani Császi? Bizonyosan nagyon megharagszik.
Aranka még jobban csudálkozott.
- Császi? Hogy jut eszébe Császinak, mikor nincs is itthon? Valami viccet csinál, bizonyosan valami tréfát.
Gyurácz szerette volna valahogyan jóvátenni hibáját. Császiról beszélt nagy, meleg szeretettel. Milyen jó fiú, milyen eszes, milyen nagyszabású. Aranka ellenkezett:
- Nem lehet eligazodni rajta. Tréfál, kötekedik, nincs egy komoly szava.
- Ó, hogy mondhat ilyet - méltatlankodott Gyurácz, aki úgy ismerte Császit, mint aki mindig tele van szokatlan, meglepő, nagy dolgokkal.
Még tüzesebben áradozott róla, úgy, hogy Aranka félbeszakította:
- Maga egészen szerelmes belé.
Ezen mind a ketten nevettek, azaz mind a hárman, mert most Gábrielné is bent volt. Később újra egyedül maradtak. Gyurácz beszédes hangulatban volt, az iskoláról beszélt, a gyerekekről, a nevelésről, ami alapjában kevéssé érdekelte. Aranka azonban komolyan, figyelmesen hallgatta - diplomás tanítónő volt ő is - mint olyan embert, akinek ez a dolog valamennyire szakmájához tartozik, és aki egy fokkal fölötte áll, mert gimnáziumban tanít. Gyurácz pedig örült, hogy hallgatják, hogy beszélhet, vitatkozhat semmiségekről, Arankának jól esett, hogy nem tréfálóznak vele, nem nézik le, és amit mond, annak súlya van egy felnőtt ember, egy okleveles tanár előtt.
- Az iskolai anyag - fontoskodott Gyurácz - meglehetősen silány. Nagyon csenevészek a gyerekek, sok a szűkmellű, a rövidlátó, ezekből nem lehet életrevaló ember. Aztán otthon nem sokat törődnek velük, nem nevelik őket se testileg, se lelkileg. A mai családban inkább a lányokra fordítanak gondot, azok sportolnak, teniszeznek, szép ruhába járnak, és felnő egy satnya, agyoniskolázott férfinemzedék, amely egyebek közt természetszerűen irtózik a házasságtól.
- Miért természetszerűen?
- Mert gyenge és fél, mert látja, hogy minden családban mindennapos a baj, a veszekedés a gond. No meg, persze, a regényeknek sem hisznek már.
- A regényeknek?
- Igen. A regényekben szó van szerelemről, amely egy pillanat alatt támad és örök ideig tart, de a mai világberendezés mellett ez az érzés ismeretlen. Én ma szeretek egy nőt, hát hogyan mondhatom, hogy holnap is fogom szeretni, meg egy év múlva, húsz év múlva is? Hát lehet az? Lehet azt mondani, hogy örökké?
- Én nem tudom - habozott Aranka -, de azt hiszem, hogy... az ember nem változik csak úgy, és ha valakit, mondjuk, megszeret, már nem is szabad másra gondolnia.
- Nem szabad, nem szabad... De ha mégis gondol! Azért fel kell akasztani? Tehet arról?
Aranka elgondolkodva és kicsit megdöbbenve hallgatott. Nem tudott belényugodni abba, amit Gyurácz kissé tanárosan és nem túlságosan logikával fejtegetett, de legyőzte az a biztonság, amellyel az élet dolgairól beszélt.
Egész este volt már, amikor Gyurácz eltávozott. Ez a vitatkozás, ez a komolykodó hang, a nagy dolgok határozott elintézése tetszett neki. Puszta elmélet volt ez, egy pillanatig se gondolt rá, hogyan is volna, ha ő és mások, lányok és férfiak eszerint akarnának élni, de amit mondott, azt mélységes meggyőződésének vallotta. A következő héten Eisenhutéktól kapott meghívást, és Arankát is ott találta, nagy örömére.
- Mit ír a barátja? - kérdezte a lány.
- Üdvözletét küldi magának - hazudta Gyurácz -, nem akarta megmondani, hogy a múlt hét óta semmi hírt nem kapott Császitól.
A délután hangos és zajos volt, tulajdonképpen nem az ő ízlése szerint, a végén azonban hazakísérte Arankát, kerültek is egyet, és folytatták a bölcselkedést.
- Okos leány - gondolta Gyurácz.
- Furcsa ember - gondolta a lány, akit meglepett, hogy a férfi - olyan szótlannak ismerte eddig - mostanában milyen beszédes, és milyen határozottan, milyen sötéten nyilatkozik a földi dolgokról. Ő jobbnak, szebbnek tartotta a világot, de ez a hang, ez imponált neki.
Mikor újra találkoztak, már jobb idő járt. Ez még nem volt a tavasz, csak előreküldött követe, néhány csalóka meleg nap, amely jelezte, milyen szép lehetne a föld hideg eső, fagyos sár nélkül. A vállalkozóbb szellemű asszonyok világos ruhákat vettek fel, vakmerő fűszálak bujkáltak ki a földből.
- Már egy nagyobb sétát is lehetne tenni legközelebb - indítványozta Gyurácz, és Aranka beleegyezett.
A séta azonban elmaradt, mert újra hideg, szeles napok jöttek. Az ég állandóan borús volt, és a meg-meginduló szitáló esőn kívül hóval is fenyegetett. Aztán újra kiderült. Április eleje volt, egyszerre mintha nagy tömegekben jött volna a langyos levegőáradat. Gyurácz rosszabbul érezte magát, mint valaha. A szövetkezeti kölcsön megjött és teljesen elfogyott, a kis hegyi kocsma szegényes ebédjeit nagyon megunta, az iskolában dolgoznia kellett, mert a fiúk veszedelmesen elmaradtak. Elborulva kószált a gyönyörű, eleven délutáni órákban, és azon töprengett, elmenjen-e Gábrielékhez, vagy egyedül töltse el az idejét.
- Nem, nem megyek - határozta el végre. - Savanyú vagyok, unalmas vagyok és - minek járok oda annyit. Semmi értelme sincs. Én ugyan elég világosan kifejtettem elveimet, de mégis... Jobb, ha nem.
A következő percben Arankával találta szemben magát.
- Talán maga is teniszezni akart?
- Én? - csodálkozott Gyurácz. - Nem. Nem is tudok.
- Mert én ott voltam, azt hittem, már lehet, de még nincs készen a pálya. Nem voltak elkészülve ilyen korai tavaszra.
Rövid szoknyában, puha, könnyű, tavaszi kabátban oly fiatal volt most a lány, olyan friss, gondatlan és eleven. Jó kedve volt.
- Jönne most sétálni? Nem szeretnék hazamenni ebben a gyönyörű időben.
Gyurácz vállalkozott. Nehezen jött meg a szava, a lány azonban annál többet beszélt.
- Tudja, hogy a télen éppen itt találkoztam egyszer Császival? Képzelje, házat épített.
Gyurácz körülnézett, de nem látott semmiféle házat, amiről fel lehetett volna tenni, hogy Császi építette.
- No, nem úgy - nevetett Aranka -, csak képzeletben. Azóta bizonyosan meggondolta a dolgot.
Gyurácz alig figyelt rá, mit mond, csak nézte. Milyen teltek, pirosak voltak az ajkai. Hogy nevetett a szeme, a haja milyen lágy tömegben omlott kétoldalt a fülére. Nagyon szépnek találta és kesergett miatta. Miért nem hagyja itt? Hiszen soha, soha nem lehet az övé, se ez, se más, senki, aki fiatal és színes és csábító, akiért remegve nyújtaná ki a kezét. A lány észre sem vette Gyurácz hallgatását. Ezer semmiséget mondott el - ilyen fecsegő még sohasem volt -, és így mentek felfelé a még kopasz fák között, amik az utat szegélyezték. A házak egészen elfogytak. Egy kis facsoport volt itt, miniatűr erdő. A bokrok már rügyeztek, messzebb egy fehér domboldal látszott, ott virágjukban álltak a gyümölcsfák. A levegő nem mozdult, szél nem volt, szinte nyárinak tetszett volna az idő, ha valami fanyarság, valami friss földszag nem lett volna a levegőben. A távoli házak mint gyufásdobozok sorakoztak egymás mellé, és élesen elváltak a szürkéskék égtől.
- Milyen szép idő, milyen furcsa világos minden - örvendezett Aranka.
- Ugyan - legyintett Gyurácz -, tudja mi az, ami olyan különössé teszi magának ma a világot? Egyszerűen: az alacsony légnyomás, a ritka levegő.
- A ritka levegő?
- Igen. Nem látja, ilyen élesen rajzolódik az égre minden tető, minden torony, pedig még távolabb levőnek látszik, mint amennyire van? Hát ez semmi egyéb: a levegő ma szokatlanul ritka és egyúttal párátlan, az égen semmi felhő, semmi nem mossa el, nem lágyítja el a vonalakat. Ezért olyan tiszta minden, akár egy kicicomázott kép.
- Hát ezt nem tudtam - vallotta be őszintén Aranka.
- No látja - vidult fel Gyurácz. - A tanár kitört belőle, tovább magyarázott:
- Erre mifelénk nincs ehhez szokva az ember. Itt csaknem mindig ködös, poros, sűrű a levegő. Ez a városok levegője. Ezért van az, hogy az ember járhat különféle városokban, és mindig az lehet az impressziója, hogy az egész ország, talán az egész föld egyforma. De ha egyszer felkerül a nagy hegyekre, ezer méteren felül, a fenyvesek és a havas csúcsok közé, akkor egyszerre azt érzi, hogy más világba került. Tudja, nemcsak a látvány más. Hanem az érzés, az ösztönök, a vérkeringés, minden.
Egészen fellelkesítette a magyarázat, ez az emléke, amelyet az erdélyi hegyek közül hozott magával. Megmutogatta Arankának az egész határozott és változatos rajzú panorámát, az éledő színeket. Már ott lenn valahol egy zöld folt, egy egészen életnek indult gyeptábla, közepében ég, virít, tüzel egy darab piros rongy. És a horizont milyen messze van, milyen hatalmas boltozattal takarja le az ég. Csakugyan szép. Szép kép volna.
- Maga nem fest? - kérdezte Aranka.
- Nem. Abbahagytam.
- Pedig kár. Hisz most néhány szóval valóságos képet csinált a révparti kilátásból. Ez nagyon érdekes lehet.
- Érdekes, de - művésznek kell lenni hozzá.
- Óh, hát maga nem lehet művész? Miért nem akar lenni? Egy férfi, aki nem tehetségtelen... csak akarnia kell és mindent elérhet.
- Azt hiszi, maga is azt hiszi?
- Hát még ki?
- Csak úgy mondtam... de maguk mindnyájan nagyon könnyűnek képzelik a dolgot.
- Higgye el, hogy csak akarni kell - ismételte a lány naivul, de annyi bizalommal, hogy egyszerre felmelegítette Gyuráczot.
Elővették megszokott témáikat, jártak a fák között, napon sütkéreztek. A lány keze hozzáért néha séta közben Gyuráczéhoz, és ettől forróság szaladt végig a férfin. Elkapta a karját, de húzta, vonzotta az a kesztyűtlen, kicsi fehér kéz. Ne értette, mi van vele, alig tudott mást magáról, minthogy neki most meg kell fogni, meg kell simogatni ezt a kezet, egy szép, egy meg nem közelíthető, csak álmaiban jelentkező lány kezét. Egy vékony kis aranygyűrű csillogott az egyik hegye felé keskenyedő finom ujjon.
- Milyen szép kis gyűrű - mondotta Gyurácz, és a szavak rekedten törtek elő torkán.
- Ez? - csudálkozott Aranka - és felemelte kezét és közelébb tartotta. - Ez szép? Dehogy. A legegyszerűbb, a legolcsóbb. Még kislánykoromban kaptam.
Egy nagy, vakmerő elhatározással, egy vérhullám parancsoló lökésének engedelmeskedve megfogta Gyurácz baljával a kezet, gyöngéden és reszketve, jobb kezével a gyűrűt forgatta és dadogott:
- Szép... ízléses... nagyon kedves.
Két tenyere között ott pihent a meleg kezecske nyugodtan, mintha semmit sem tudna róla, hogy egy embert szinte felgyújt, felperzsel. Gyurácz alig tudott a lábán állni. Nem értette, mi történt. Vakmerő volt és a föld nem süllyedt el, a kis kezet nem húzták vissza. Egy tágranyílt szempár kissé zavartan nézett rá, a finom arcocska pirosodni kezdett, a szép vágású ajkak mintha szólni akartak volna. Nem húzta el a kezét: Gyurácz ujjongott magában és reszketett, és most már elvesztette minden önuralmát. Odahajolt és félénken, ügyetlenül keresgélve, de konok elhatározással egy csókot nyomott az ajkak szögletébe, egy csókot, amely forrónak és végtelennek készült, de pillanatig sem tartott, és alighogy érintette a gyöngéd, illatozó arcot.
Elnémultak. Még fogta a lány kezét és rémülten látta, hogy szemhéjai lecsukódnak, s mintha könny csillogna alattuk.
Előbb nem tudott szólni, csak a kis kezet szorongatta, azután ijedten, zavartan kérdezte:
- Haragszik?
A lány némán intett nemet.
- Kedves... drága - hálálkodott Gyurácz.
És újra nagy csend volt, és hogy a lány szótlanul megindult, egyszerre elmúlt a férfi ujjongó örömérzése, és szorongva kérdezte újra:
- Haragszik? Nem szól?
A lány fejét ingatta.
- Nem tudok... nem értem.
- Nem érti?
- Egészen másképp beszélt. Még tegnap is. Ma is...
Szótlanul mentek egy darabig, aztán Aranka folytatta:
- Hát akkor miért ijesztgetett? Miért?
Nedves szemekkel, de nyugodtan nézett Gyuráczra, aki most kezdte megérteni azt, ami a kisleány fejében forrongott. Ijesztgette: azzal, amit a szerelemről, a házasságról mondott neki az utolsó időben. De csak ijesztgetés volt, mert íme félrelökte az egészet, és egy kézfogással, egy csókkal maga is hűséget fogad egy lánynak. Olyan világosan, olyan tisztán látta ezt a gondolatmenetet, hogy szeretett volna felkiáltani:
- De nem! Egy csók csak egy csókot jelent, semmi mást, és én nem értettem egyebet, én akartam mást, de hiszen én nem is hazudtam.
Egy bízó, tiszta tekintetű, most ébredező leány ment mellette. Nem mert szólani. Úgysem értették volna meg. Őt lángralobbantotta egy szikra, az ő tüze azonban nem gyújtott, csak világított, olyan tájakra, amelyekről nem akart, nem tudott tudni. Szótlanul kísérte a lányt hazáig. A kapunál megálltak egy pillanatra, Aranka odanyújtotta a kezét, és megszorította a férfiét hosszan, sokatmondóan, aztán hirtelen kirántotta a magáét és berohant. Ott aztán nem bírta tovább. Egyenesen a nyakába ugrott az anyjának, zokogott, és összevissza beszélt, három értelmes mondatot se tudott mondani arról, ami történt, végül már csak ezt ismételte:
- A felesége leszek. A felesége leszek.
- De hát kinek? - kérdezte kétségbeesve az anyja.
- Kinek? Hát nem tudod? Gyurácznak. Igaz... ma reggel még én se tudtam.
Gábrielné értelmetlenül nézett. Ezt nem tudta, nem várta és hirtelen nem is lelkesedett érte nagyon. Aranka azonban tartósan és fáradhatatlanul sírt, és egyelőre őt igyekezett lecsitítani. A lány nevetett aztán, majd újra sírt, és végül teljesen kimerülve bezárkózott a szobájába. Ott megnyugodott, a feje kitisztult, és próbálta átgondolni azt, ami történt. Férjhez megy - ez most olyan egyszerűen, olyan izgalommentesen hangzott. A vőlegénye Gyurácz Jenő rajztanár, rendes, okos ember, kicsit szeszélyes, furcsákat mond, de jóérzésű. Szerelmes belé? Ma megcsókolta és nem érzett semmit, azt nézte, míg felé közeledett és míg lett volna ideje elkapni a fejét, hogy fehér foga van. Nagyon jó lesz. Szeretni fogja. Ebben megnyugodott, még megmondotta az anyjának, hogy egyelőre nem kell szólni senkinek - hisz még nekem se szólt senki, nyugtatta meg Gábrielné -, aztán a hosszú séta után jó étvággyal vacsorázott és végül kitűnően aludt.
A vőlegénye, Gyurácz Jenő rajztanár, nagyon nyugtalanul töltötte ezt az éjszakát. Előbb szeretett volna valami diadalfélét érezni. Íme, csak ki kellett nyújtani a kezét, és a világ sok millió szép lánya közül egy eltűrte a csókját, és utána nedves szemekkel, hálásan nézett rá. Ez a diadalérzés azonban sehogysem sikerült. Akarta ő ezt, ami történt? - Nem akarta. És ha más leány kezét tartotta volna a kezében: a szőke Crausz Emmiét vagy a vörös Eisenhut-lányét, vagy a kis Benedek Irénét? Nincs a világon más lány, mint Gábriel Aranka? De igen, van, sok százezer, és még most is mind megvan, mindre tud vágyakozva gondolni, és talán bármelyiknek ajkát ízlelte volna meg ma, tisztább diadalérzéssel tudna rágondolni. Mert ez a lány félreértette, bizonyosan félreértette és... egyszerre hideg futott végig a hátán. Mit akar az a lány? Egészen bizonyosan azt, hogy elvegye. De mikor ő nem akar, neki nem lehet, nyomorúságba vinné és nem is vágyódik rá, hogy örökké mellette legyen. Hát egy csók, egy kézszorítás: ezért már meg kell házasodni? Hát igazság ez?
Hosszas vergődés után azzal aludt el, hogy csak rémképeket lát, a lánynak eszébe sincs elvétetni magát. Holnap odamegy és kimagyarázzák a dolgot, és minden rendben lesz.
Ekkor éjjel azt álmodta, hogy tikkasztó meleg nyár volt, és ő egy bódító illatú virágos kertben járt. Embermagasságú, exotikus virágok hajladoztak ottan. Mindegyik kelyhéből egy-egy csudaszép leányfej nőtt ki, szőke, barna, fekete, vörös. A virágok felé hajoltak, elállták az útját, és mindegyik leányfej egy-egy forró csókot nyomott az ajkára, csak úgy engedte tovább. Már szédült a terhes illattól, le akart ülni, de akkor kísérteties figurák jöttek, fonnyadt virágok, amelyekből vénasszonyok és öregemberek feje tekintett ki, és ezek ütötték-verték őt, hiába mondogatta, hogy nem oka semminek, hogy a virágok erőszakkal csókolták. Aztán elkezdték kergetni, borzasztó hajsza kezdődött, amely addig tartott, amíg nyögve, izzadva, de boldogan felébredt.
...Délután ott volt a Templom utcában. A szíve a torkában dobogott. Nem tudott szólani, amikor bement. Meleg kézszorítás, sokat jelentő mosoly fogadta. A szalonban benn volt Gábrielné is, és Gyurácz nyugtalanul tekintgetett szét. Soha ilyen zavart nem érzett még. Az asszony végre tapintatosan kiment. Megtörölte izzadt homlokát. A lány szinte biztatón tette rá kezét a kezére. Semmi kétsége nem lehetett. Aranka számára az ő csókja nem jelentett mást, mint néma megkérést. Nem azért fogadta el, mintha fiatal, fellángoló vére kívánta volna, hanem mert vallomásnak vette, és most várja a folytatást, a szavakat. Valami mondókát, magyarázatot eszelt ki az úton, de most egy szó sem jutott eszébe. Felállt és dadogott:
- Csak egy pillanatra jöttem... vissza kell sietnem... az iskola... csak azért, hogy megmondjam... hogy kérjem... egyelőre ne szóljon... senkinek, semmit...
- Az anyámnak... - kezdte Aranka. Azt akarta mondani, hogy az anyja már mindent tud.
- Az anyjának se - vágott közbe Gyurácz. Aztán elrohant, teljes kétségbeeséssel és reménytelenül törte a fejét, hogyan lehetne most innen elmenekülni, messzire, a föld másik oldalára.
(Folyt. köv.)