Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 6. szám

Dr. Blaskovich Sándor: Monarchiánk és Anglia [+]

...Kimutattuk az eddigiekben, hogy keletkezésénél, etnográfiai összetételénél s a habsburgi nemzetközi konzervatív hagyománynál fogva mint került a Duna-menti monarchia passzivitásba az egymással vetélkedő két nagy európai nemzeti áramlat: a pángermán s a pánszláv közé. Most azt kell vizsgálnunk, hogy e fő helyzete révén milyen helyzetbe kerül Európa többi hatalmaival szemben. Kimutattuk, hogy kényszerű passzivitása meggátolja egyénisége kifejtésében. Kérdés, hogy a többi hatalommal, vagy valamelyikkel a sok közül nem tudna-e olyan összeköttetésbe jutni, mely ebből a passzivitásból kiemelje, s egyéniségének kifejtéséhez segítse? Mi úgy érezzük, hogy Anglia ilyen hatalom - ilyenné predesztinálja az, hogy századokon át minden hatalmat meggátolt abban, hogy az európai vezérletet magához ragadja -, viszont ma a német birodalom közel áll ahhoz, hogy éppen Ausztria-Magyarországot maga után hurcolva, ilyen ura legyen az európai világnak. Ha Anglia nem tudja Ausztria-Magyarországot elválasztó akadállyá erősíteni a német s az orosz közé - ha megengedi, hogy egy egyéniségtelen Ausztria-Magyarország feje fölött a német s az orosz imperializmus összetalálkozzék, összefogódzzék s megosztozzék a világon: akkor hiába volt évszázados munkája, hiába, hogy hannoveri dinasztiája, schleswig-holsteini érdeklődése révén valaha beleszólást biztosított volt magának a német alakulásokba: akkor Angliának tehetetlenül kell néznie, mint szab a világnak törvényt a német akarat. Ezért, vizsgálván e monarchiának az indifferens hatalmakhoz való viszonyát, elsősorban az Angliával valót vesszük szemügyre.

E viszony alapját ott kell keresnünk, ahol Poroszország, miután elébb kilökte Ausztriát a német egységből, a kilökött monarchiának úgy belső szerkezetét, mint külső politikáját a maga érdekei szerint alakította. Poroszország ugyanis századokon át harcolt az osztrák házzal, mert az dinasztikus lévén, a hatalmat mindig csak önmagában kereste, s érzéketlen maradt a nemzeti egység erejének minden sikere iránt. Ez atavisztikus, internacionális elvéhez, német létére, még a német birodalmi egység kérdésében is hű maradt - ezért Poroszország 1866-ban Ausztriát a német Bundból kiszorította, s ezzel megalapozta az Anglia számára annyira kényelmetlen német faji imperializmust. E politikának benn a monarchiában eszköze lett a dualizmus, melyet Bismarck arra koncipiált, hogy a német-magyar kormányzati szupremáciával visszaszorítsa a szláv fejlődést. Kinn a diplomáciában eszköze lett a hármas szövetség, mely az európai békés konszolidációnak és defenzívának örve alatt a német szupremáciát biztosította Közép-Európában. Belügyekben a történeti jellegnek a történeti fajok útján való fenntartása akaratlan is a szlávok elnyomásával járt. Kifelé pedig, a hármas szövetségen belül, az olasz-osztrák rivalitás a tertius gaudensnak, a konszolidált német birodalomnak biztosította a felsőbbséget. Ez az állapot megakadályozta, hogy a monarchia népei: akár ki-ki a saját erejét kifejthesse, akár hogy az összefogásukban rejlő erőt kifejthessék. De azért maradtak a fejlődésnek lehetőségei, csak nem volt, aki e lehetőségeket felhasználja, és ezért felkarolja. A monarchia vezetői, igaz, gyámoltalanok voltak, de a monarchián kívülállók közt akadhattak volna élelmesek, kik észrevegyék, hogy nekik is javukra válhatik, ha ez a monarchia - s kivált az ő segítségükkel - kiemelkedik másodrendű szerepéből. Olaszország francia s e néven angol támogatással igenis fel tudta használni a hármas szövetséget arra, hogy a nyugati hatalmakkal kacérkodván, algecirasi szolgálatai jutalmául szabad kezet kapjon Tripoliszban. Anglia, noha ázsiai prestigeének rovására egyezményt kötött Oroszországgal: nem tudta Oroszországot elvonni a némettől, nem tudta megakadályozni e két imperializmusnak Potsdamban és Baltisportban a szövetséges osztrák-magyar monarchia feje fölött való összejátszását, s nem segítette ezzel monarchiánkat abban, hogy ne legyen látszatra is, tényleg is járószalagon járó hatalom. E monarchia hiába próbált méltatlan helyzete ellen még tettel is tiltakozni - a nyugati hatalmak, elég sajátságosan és saját érdekük ellen, mintha csak örültek volna annak, hogy Ausztria-Magyarország minden külön célú saját politikától való eltiltatással, a német diplomácia érdekszférájába utaltatik vissza. Úgy látszik, a francia kapitalizmus öntudatlanul s a politikai ellentéten át is vonzódást érzett a német imperializmusnak konzervatív, tehát egész Európában a tőkeszolgáló mai államtípust védő jelentősége iránt. Csak jelezzük itt, amit a Franciaországról szóló fejezetben bővebben kifejtünk, hogy az annexió napjaiban, mikor Ausztria hiába kopogtatott a quai d'Orsay-i ajtókon, az Izvolszki-Aehrenthal párbaj kapcsán s ügyes Néva-parti intrikák útján még Franciaország is szolgálatába került a németországi kontinentális szupremáciának. Legutóbb is, a török-balkáni háború napjaiban, a hármas ententenak monarchiánkkal szemben való szinte kegyetlen viselkedése, az első perctől az utolsóig szakadatlan folyó intrika-játéka, a Poincaré désintéressement-formulája s mind az állítólag hármas szövetségellenes sakkhúzás: tulajdonképp a német érdeket szolgálta, mert, egyfelől, Ausztriát rákényszerítette (egyéb választást nem hagyván neki) a németnek szolgai szolgálatára, másfelől, monarchia egyénisége kibontakozásának meggátlásával, nyitva tartotta a rothadási utat a német Drang keleti haladása előtt. Az entente ez öngyilkos politikájában az angol (s a francia is) dupeje az orosznak. Mert az orosznak igenis ugyanaz az érdeke a Balkánon, mint a németnek: az, hogy Ausztria-Magyarország fejlődésével a jugo-szlávizmus külön erővé ne fejlődjék (ez a német érdek) a német imperializmussal szemben, s ne fejlődjék (ez az orosz érdek) a pánszlávizmussal szemben.

Anglia ott követi el a hibát, ahol Ausztria-Magyarországot semmibe se véve, annak testén át verekszik Németországgal, mintha a monarchia nem is léteznék. Ahelyett, hogy meggátolni igyekeznék ennek német-trabant voltát - ahelyett, hogy Ausztriát erősítvén, kijátssza a német ellen: már olybá veszi, hogy német, s ezzel beleszorítja a trabantságba. Igaz, az angolok azt mondják, hogy VII. Edvard próbálta az Einkreisungs-politikába az osztrákot belevenni a német ellen, de az osztrák nem állt kötélnek. Erre az a felelet, hogy az ilyesmit nem is lehet incidentálisan megcsinálni, taktikai ötletnek pillanatnyi rögtönzésével. A monarchia nem tehette ki magát annak, hogy egy az eddigitől eltérő más fejlődésnek, a jugo-szlávnak komoly biztosítéka nélkül, kiugorjék eddigi összefüggéséből, s két szék között a pad alá kerüljön. Ilyesmihez hosszú éveknek komoly munkája kell - s ezt a munkát Anglia még nem kezdte meg. Az angol kormány s annak felelőtlen kultúrszerve, az angol balkán-komité, tótok és szerbek pénzelésével, adriai vasútterv felkarolásával, a monarchia albán politikájának deszavuálásával, a balkán-török háborúban a szerb aspirációk közvetett támogatásával a monarchián keresztül a német gazdasági imperializmust véli gyengíteni. S nem veszi észre, hogy egy olyan hatalmat gyengít, mely nagy területénél s külön fejlődőképességénél fogva még Angliára nézve is szükséges lehet, nagy akadály lehet a Drang előtt, ha rövidlátóan nem szorongatja, s ezzel éppen arra nem szorítja, hogy mindenestül a Drang szolgálatába álljon. Anglia csak azért, mert az új-török párt németbarát, mert a török hadsereg van der Goltz pasára hallgat, s mert e barátságban a mohamedán imperializmus vészjósló fejlődését látja feje felett elvonulni - szláv politikát űz az egész soron, engedi az oroszt dolgozni saját tervei szerint a Balkánon, Perzsiában, az olaszt Tripoliszban, s mint ahogy azt hiszi, hogy e politikával a német ellen harcol, úgy azt is hiszi, hogy ha e politikai irányelveket az osztrák határon is átcsempészheti, akkor itt is a németek ellen harcol. Nem érintjük itt az ázsiai és balkáni politika jövő eredményeit - de Ausztria-Magyarországra vonatkozólag bizton állíthatjuk, hogy csalódik Anglia, mert ezen a vonalon az osztrák deszorganizáció elősegítésével bizonyára csak a németnek használ, mivel kontinentális szempontból a szaloniki vonal deszorganizációja a német közgazdasági impérium erejét jelenti. Ám mint ahogy ezt nem látta kellőleg lord Salisbury 1878-ban a berlini kongresszuson, úgy nem látja most eléggé 1913-ban sir Edward Grey Londonban.

Igaz, Anglia s sir Edward Grey a legutóbbi balkáni háború fegyverszünete alatt mintha megijedt volna a háború során volt viselkedéseinek eredményeitől, s ezeknek túlságosan nagyszerű voltától. Kezdte észrevenni, hogy ha háborúra kerülne a dolog, megtörténhetnék, hogy az orosz kiugrik az ententeból, és potsdami és baltisporti alapon a német mellé áll - amivel aztán úgy Franciaország, mint Anglia lehetetlenné válnék. Azt hisszük, inkább ez a félelem bírta Angliát engedékenységre az adriai kikötő s az albán autonómia dolgában, mint a monarchia értékének igazi felismerése. Pedig éppen az, hogy háború esetére ilyen helyzetbe kerülhet Anglia, megértethetné politikusaival, hogy mennyivel komolyabb ellenség ellehetne az ő javukra s a német ellen egy erős Ausztria-Magyarország, mint az az entente-politika, mely egy mondvacsinált és kacérkodásból konstruált német-orosz ellentétre támaszkodik, amely ellentétnél sokkal igazabb az az ellentét, mely bármely komolyabb percben megmutatkozhatik Anglia és Oroszország ázsiai érdekeltségében.

Sajnos: Anglia nem bízik a monarchia fejlődőképességében. Vagyis nem bizonyos abban, hogy Ausztria-Magyarországot erőben növesztve nem a német Drangot, vagy az ausztriai és magyarországi panszlavizmus révén, Oroszország erejét növeli-e? Nyilvánvaló, hogy az angol tudomány, politika és diplomácia művelőinek szemében Ausztria-Magyarország jövendője még nincs kikristályosodva, s Anglia még nem lát elegendő biztosítékot arra nézve, hogy amennyiben a monarchia fejlődni fog, e fejlődésnek meglesz-e a pángermán vagy pánszláv befolyástól mentes egyénisége? Mert különben teljes lehetetlenség, hogy - ha Anglia e biztosítékot megtalálná - ne minden erejével favorizálja a monarchiát, melynek önálló, szilárd és egyéni állami koncepciójára éppen az említett két Drang ellensúlyozására oly nagy szüksége volna. Amiben persze az osztrák-magyar diplomácia is hibás, mert ez maga is annyira ingadozik a két Drang között, annyira nincs tisztában maga sem azzal, hogy a monarchia voltaképp milyen irányban fejlődjék, hogy mikor a monarchiának egyénisége felől még saját maga sem tud tájékozódni, annál kevésbé adhat ez egyéniség felől bizonyítékot másnak.

Valójában Angliára nézve egy erős, független Ausztria-Magyarország létezése határozottan szükséges. Hisz a kontinensen alig van állam, mely oly kevéssé lehetne s kerülhetne még a jövőben is vele érdekellentétbe, mint éppen Ausztria. A kontinentális monarchiának még jövő legelőnyösebb fejlődése sem lehet ellentétes Anglia érdekével. Ez nagyfontosságú és leszögezendő tény! Ázsiában az angol-orosz ellentét a természetes fejlődés következménye, s azt semmiféle opportunitásból vagy politikai taktikából kötött szerződés létezése meg nem dönti. Az angol-orosz ázsiai ellentét, mely világosan csak a jövőben fog megmutatkozni, igazában már ma is megvan annyira, hogy jelentkezzék Oroszországnak a német birodalomhoz való relációjában, s mintegy a diplomácia tudatának küszöbe alól meghatározza, szinte kikényszerítse, a potsdami és baltisporti orosz-német csendes konzervatív egyetértést. Természetes, hogy Németország, Angliától való félelmében, ma még igyekszik Oroszországot neutralizálni. Érthető, hogy a jingo Anglia, a némettől való félelmében, Oroszországgal egyezményre lép. De még természetesebb ennek következménye: hogy Oroszország e kétfelől jövő gyengédséget a maga előnyére használja ki. S félő, hogy az angol-orosz egyezmény segítségével Ázsiában egyre terjeszkedő Oroszországgal szemben - ha majd ez egyezmény németellenes mámora eloszlott, az oroszok helyfoglalása ellenben megmaradó valóság lesz - Anglia egyszerre csak elszigetelten fog állani, és sirathatja majd azt a rövidlátó diplomáciát, mely nem gondoskodott idejében alkalmas szövetségesnek neveléséről, nem erősítette azt, ki a jövőben komoly támasztéka lehetne, s ki így az ő mulasztásai folytán lesz gyenge és erőtlen akkor, mikor Angliának szüksége volna rá. Nem is szólva az angol s a német gazdasági imperializmus ismeretes ellentétéről: Angliának nehéz lesz elviselnie, hogy - amire Potsdam és Baltisport intő példa - a német s az orosz birodalom a gyámoltalan latinok rovására diplomáciailag kiegyezve, Európa politikáját a pángermanizmus ma erre tart. Agadirnál a delcasséizmust Oroszország már alig segítette, s Franciaország csak az angol szívósságnak köszönhette, hogy a marokkói bonyodalomból ép bőrrel menekült. Vagyis: az entente egyik hatalmának életkérdésében az orosz nem állt helyt a szövetséges érdekéért, aminek a német csak az angolok miatt nem vehette hasznát.

Az angolok dupejei az orosznak, mikor átveszik azt az orosz elméletet, hogy Ausztria elnyomója a szlávoknak, s a délszláv probléma csak Ausztria-Magyarország ellenére oldható meg. Először is: Ausztria-Magyarországon belül a szlávok helyzete a monarchia megkötöttségéből s fejletlenségéből származó átmeneti állapot, mely csak történeti véletlen, nem pedig szükségszerűség. Másodszor: ha Ausztria és Magyarország között létrejő a gazdasági tisztázódás: a konszolidált monarchia egészen más kristálymag gyanánt állhat a délszláv fajok közé, mint állt eddig. Angliának tisztában kell lennie azzal, hogy az Ausztria nélkül vagy éppen ellenére s a kis államok alakításával megoldani próbált délszláv probléma éppen az ő számára nem oldódnék meg kedvezően, mert ezek a kis államok semmiféle összefogódzásban nem volnának oly erős típus, mely akár a német, akár az orosz befolyásnak ellenállhasson. Német érdek, a Drang vonalának biztosítása, hogy rothadt, nem konszolidált és deszolált állapotok legyenek az Érchegységből a Fekete-tengerig. Igazi megoldás csak az osztrák-magyar alapon való délszláv elrendezkedés volna - ez volna az, melyben a délszláv bajoknak egyenkint is futná a számadása, viszont az ilyen módon összefogott délszláv erő igenis már numerice is elég erős volna akár a német, akár az orosz befolyással szemben. Ezért szerencsétlen, éppen az angol érdek szempontjából a lord Derby hagyománya, melyet sir Edvard Grey is átvett, s amely egyfelől osztrákellenes és független kis balkáni országok tenyésztésével, másfelől a monarchia balkán igényeinek visszaszorításával véli az angol érveket szolgálni, s mely Ausztriát legfeljebb olyankor segíti, mikor az maga is inkább önállósítani kívánja a balkáni országocskákat, semhogy azok kimondottan orosz hatalom alá kerüljenek. Sem a monarchiának a délszláv problémával szemben való hivatását, sem az ennek megfelelő alakulat lehetőségét nem semmisítik meg a most lefolyt balkán s török háború következései, s Angliának nagy hivatása lehetne abban, hogy Ausztria-Magyarországnak úgy a saját, mint a monarchia, mint maguk e délszláv fajok harmonikus érdekében a délszláv probléma igazi, teljes és végleges megoldásában kezére járjon. Ennek a kezére járásnak pedig az volna a módja, hogy elősegítse a monarchia gazdasági konszolidálódását és függetlenedését, s ezzel, e monarchiát és szlávjait magasabb fejlődési fokra emelvén, vonzóvá tegye őket a balkáni szlávság számára. Mert ha fordítva jár el, ha a balkáni szlávságot emeli Ausztria rovására, akkor megosztja a déli szlávságot, s a jugo-szlávizmus s az ausztro-szlávizmus viszálykodásában vagy a német, vagy az orosz vagy mindkettő lesz a harmadik örvendő, ki az angol elől a hasznot elveszi. Az angol számítás nyilván az, hogy ha a Közép-tenger vidékein rothadt vagy kezdetleges állapotok vannak, nem lesz, ki azokon a partvidékeken erősségeket emeljen, hajózást fejlesszen, s akkor az ő hajózása s ezzel gazdasági előnyomulása versenytelenül terjeszkedhetik e primitív világban. Roppant tévedés - ezzel csak a Hamburg-Szaloniki utat tartja nyitva a német Drang előtt, mely az ő szárazföldi előnyomulásával, vasútjaival és tarifapolitikájával, melybe a gyenge Ausztriát is belekényszeríti, játszva veri meg a partok körül élhetetlenkedő angol versenyt. Félő, hogy Anglia, ha ilyen hibás pszichológiai elveken épülő politikára akarja alapítani balkáni sikereit, úgy jár, mint a múltban járt Oroszország, mely az 1829-ben Kocsubei hercegtől szerkesztett memorandum alapján keleti politikáját Törökország gyengeségére alapította, aminek aztán 1856-iki párizsi s 1878-iki berlini vereségét köszönhette.

Milyen másképp festene Közép-Európa térképe egy erős Ausztria-Magyarországgal, mely a Balkán zagyva népeit magához kapcsolva, egységet vinne az összevissza húzó törekvésekbe, a német és orosz imperializmus közé ékelt "état tampon" alakját öltve magára, hogy az európai egyensúly nevében őrt álljon a faji imperializmusok túlságos terjeszkedésével szemben. A nép-konglomerátum, tudatában annak, hogy külön-külön nem tud erősödni, összetartva közgazdasági érdekek által, egy centrális kormányzat felé való törekvésben keresné az egyesülést, hogy megvédhesse nemzeteinek sajátosságait, faji létét az európai konszolidáció jegyében! Feltéve, hogy e vezetés jól irányított, modern s a viszonyokhoz megfelelő volna.

Ha 1866-ban az osztrák birodalomtól elszakadt olaszságnak határ hegyi vonala - a szupremáciáját féltő porosznak örömére - már magában rejtette a későbbi ellentétet, mely az egész Adrián végig az osztrák balkán szférán át szembeállítja az olaszt az osztrákokkal, bénítva a monarchiát politikája eszközeiben: ha minden e szerencsétlen birodalom kebeléből kiszakított terület, mint éppen Olaszország s a jövőben talán a délszlávok is, a régi anyaország ellenségévé válik, mihelyt attól elszakadt: mi lesz majd a jövőben eredménye e sok torzsalkodásnak s veszekedésnek? Az, hogy az egész cseh-szaloniki vonalon egyetlenegy erős konszolidált állam sem fog fejlődhetni, s így az egész vonal a természetes fejlődés törvényei szerint a két fent említett imperializmus martaléka lesz. S ha e szakadások részben a régi rossz rendszerek kormányzatainak eredményei is, ám javíttassanak meg az intézmények, reformáltassanak a kormányzati módok, de ne semmisüljenek meg, ne vétessenek ki a civilizáció áldásai alól, s ne erőtlenedjenek teljesen Európa szívében nagy, népes területek. Mert ez igazán nem lehet a kívánt eredmény, hanem csakis a konszolidáció lehet az, Európa békéje érdekében, melyet ilyen irányú segítséggel, Európa nyugati államainak diplomáciája saját magának is nyújt, mikor azt a monarchiának is nyújtja. Éppen ma, mikor egy újonnan fellépő járványszerű láztól hajtva a faji imperializmusok egymással való ütközése világpolitikai eredményeiben kiszámíthatatlan: ma kétszeresen fontos probléma az, hogy Közép- és Dél-Európa konszolidáltassék, s fejlődéséhez irány adassék. Ma, mikor az 1907-ben kötött angol-orosz szerződés gyümölcseit már mindenütt kezdjük ízlelni, bármi savanyúak is: kell, hogy felébredjen Anglia közvéleményének érdeklődése az itt elmondottak iránt. Ma, mikor Anglia a hármas szövetségnek minden áron való gyengítése kedvéért, s a saját ázsiai presztizse rovására Oroszországnak odaadta fél Perzsiát, Olaszországnak a Kirenaikát, Franciaországnak Marokkót, s talán már - hajlik rá - Szíriát is, ma, mikor az entente neki olyan drága, hogy - úgy látszik - nem sajnálja érte (dacára potsdami bagdad-perzsa német-orosz vasúti egyezménynek) az oroszok előtt a Dardanellákat csillogtatni: ma Anglia - németellenes dühében és lázában - senkit sem sajnál erősíteni, még azt sem, aki versenytársa, csak eggyel tesz kivételt: az osztrákkal és magyarral, kit 1909-ben úgy, mint 1912-ben a némethez hajt, s valahányszor próbálná egyéniségét kibontani és saját politikát csinálni, ebben könyörtelenül meggátolja, s nem hagy számára más választást, mint hogy alázatosan visszakoldulja magát a hármas szövetséghez. 1909-ben az angol és francia diplomácia addig üldözte az osztrákot, míg az a némethez menekült. A német védelmébe is vette, de nem ingyen. Mindenekelőtt a német exportdrang azonnal elárasztotta mindazokat a balkáni piacterületeket, melyeknek megszerzésére az osztrák s a magyar kereskedelem évtizedeken át óriási áldozatokat hozott. Aztán, kilökve a hozzá menekültet az orosszal való egyenrangú érintkezésből, maga paktált az orosszal az ő feje felett, és kimesterkedte azt az állapotot, melyet Izvolszki úr úgy jellemzett, hogy: "Ausztria velünk (mármint az oroszokkal) csak Berlinen keresztül beszélhet." - 1912-ben Anglia egyfelől az ó-török restaurációnak, másfelől a balkáni szövetségnek kétszínű megsegítésével Ausztriának megint nem hagyott egyéb választást, minthogy a Kaiserhoz meneküljön - vagyis hiperravaszságával megint csak azt érte el, hogy - ami ellen küzd - a hármas szövetséget erősítse. Ez az újabb angol diplomácia tragikuma: mindent elkövet arra és semmit sem sajnál attól, hogy a hármas szövetséget felrobbantsa: s minden ilyen ügyeskedésével még jobban összekovácsolja. Hiszen Olaszországnak is hiába játssza már 1902 óta kezére Tripoliszt: csak azt érte el vele, hogy az így szaturált olaszság erősebben van benne a hármas szövetségben, mint tíz év óta bármikor. Igen természetesen - mert Olaszországnak még több oka van arra vigyázni, hogy a Földközi-tengeren egy hatalom se jusson túlsúlyba... Mindezekbe a hibákba Anglia a hármas szövetségtől való babonás félelmében, a szövetség gyengítésére való lázas igyekvésében esett. Ezt a célját, először is, nem érte el - másodszor pedig e megigézettségében nem veszi észre, hogy a német hatalomnak s az angol-német antagonizmusból táplálkozó orosz erőnek növelésével a maga jövője számára sokkal veszedelmesebb európai valőröket nevel, mint egy olyan konjunkturális értékű diplomácia szerződés, aminő (mint minden szövetség) a hármas szövetség is. Csodálatos, mennyire nem veszi észre Anglia, hogy a folyton megújuló keleti krízisekben Oroszország egyre a kopó szerepét játssza, mely Ausztriát odakergeti a némethez. Anglia - németellenes dühében - úgy kezeli a balkáni problémát, mintha a világ sorsa ezen fordulna meg. Pedig a német hegemóniával kipaktált cárságnak ez csak mellékes játék. A fő, a komoly, a jövőnek szóló perspektívák déli Perzsiába, Kína felé, az indiai szférákba viszik Oroszországot, vagyis egyenesen az angol életérdek ellen - s Anglia ma mindent elkövet arra, hogy az eljövendő komoly időkben még arra az egyetlen hatalomra se támaszkodhassék majd, még arra az Ausztria-Magyarországra sem, mely se nem versenytársa, se nincs vele érdekellentétben. Ha Anglia szemlét tart az ő utóbbi hatéves politikájának eredményei felett, láthatja, hogy Párizsban az ő odavaló nagykövetük kovácsolhatja a terveket Izvolszki úrral és sir Arthur Nicolson segíthet nekik, sőt konnivenciában lehet velük - dacára Potsdamnak - Szaszanov úr is - érvényesülhetnek az olaszok is, sőt Amerika is lehet fontos tényező Japánban és Kínában, s beleavatkozhatik a perzsa ügyekbe is: csak monarchiánktól vettek el minden hatalmat, amely hatalommal szemben, úgy látszik, ki van adva a jelszó, hogy be kell fogni a száját, és oda kell szorítani a némethez. Mi öröme lehet ebből a Foreign Officenak, az nem egészen világos. Világos ellenben, hogy a Wilhelmstrassén csak örülhetnek neki, mert ott egyebet sem akarnak, mint hogy a hű szövetséges minden egyéniség nélkül s megbénítva minden függetlenségében, az ő járszalagjukra kerüljön. Ez a törekvés s ennek a hasonló orosz törekvéssel azon az alapon való összepaktálása, hogy az orosz szabad legyen a Fekete-tengeren, a német pedig, Trieszt felé törekedve, úr legyen Közép-Európán: éppen nem mai keletű. Nem Baltisportban született, nem is Potsdamban, de nem is a Bismarck által 1887. november 18-án létesített híres viszontbiztosításon alapszik (melybe Oroszország véletlenül épp akkor ment bele, mikor Afganisztánban Angliával a legélesebben került szembe), de oly régi, mint maga Poroszország, létezett már 1760-ban is, mikor Poroszország először ébredt öntudatra, mikor Nagy Frigyes agyában megfogamzott a német nemzeti állam lehetőségének gondolata, s e gondolat sugallatára szövetkezett Katalin cárnéval Lengyelország felosztására. A különös az, hogy mikor úgy a hármas ententenak, mint a hármas szövetségnek minden egyes tagjánál szinte de rigeur lett, hogy kinek-kinek meglegyen a maga szankcionált és szövetségeseitől némán tűrt extra-tourja egy-egy másik táborbeli hatalommal: éppen csak a monarchiának nem hagyják meg ezt a lehetőséget, s éppen az entente-hatalmak azok és legkivált Anglia, akik elzárják előle. Hogy ez az abszurdum, ha másképp nem, legalább történelmileg érthető legyen előttünk, vissza kell mennünk, bármily röviden, általában az angol-osztrák viszony egész történetére.

Hiszen igaz: nem lehet azt mondani, hogy Angliának Ausztriával szemben való politikája hagyományosan s eredendően barátságtalan lett volna. Évszázadokon át Angliának minden tudatos és okos törekvése az volt, hogy a németségen belül ne alakulhasson ki szervező és erőösszefogó hegemónia - s Ausztriával vagyis a Habsburgokkal szemben aszerint volt ellenséges vagy barátságos, amint ezek közel álltak a hegemóniához, vagy gyengék voltak annak megtartására, vagy újból-való elérésére. A katholiko-hegemón V. Károllyal szemben Anglia ellenséges indulatú, de mikor Richelieu majd Mazarin megtöri s a veszfáli békében a protestáns német fejedelmeknek autonomizálásával visszaszorítja a Habsburgokat, a legyengült Habsburgokat felhasználja arra, hogy velük a franciákat a világ elejéről visszavesse. Ez a folyamat tart körülbelül a nagy francia forradalomig - Napoleon ellen az angolok együtt dolgoznak Ausztriával, s együtt vannak mindaddig, míg a Metternich nagy koncepciója a konzervatív európai politika élére nem akarja állítani Ausztriát. E konzervatív világhatalmi törekvés ellen a Wellington alatt még annyira konzervatív Anglia Canning és Palmerston alatt liberális színt váltott, s így állt szemben Ausztriával. Ausztriának imperiális törekvéseivel szemben így támogatta Anglia, váltakozóan és hullámzóan, a nemzeti princípiumot 1866-ig, mikor Ausztria számára minden elvégeztetett, s a habsburgi impérium elbukott úgy Olaszországban, mint a németségben. A párizsi kongresszus alatt Anglia nem veszi észre, hogy III. Napoleon s Oroszországnak Párizsban népszerű követe, Alexei Orloff között már megkezdődik az a flört, mellyel II. Napoleon a szent szövetség helyett a francia-orosz barátságra akarja építeni a konzervativizmust, hogy saját trónjának és dinasztiájának így konzervatív nimbuszt adjon. E flörtben benne van már a kipaktálás arra nézve, hogy Ausztriától az olasz provinciák elvétessenek, s Anglia még mindig a nemzeti államok mellé áll, s ezeket támogatja, holott ezzel Ausztriának azt a letörését segíti elő, melyből az őt annyira fenyegető német imperializmusnak fejlődése kiindul. Mikor Ausztria így letört, Angliának már nem volt oka ellene fordulni, s a berlini kongresszuson támogatja Andrássyt az orosszal szemben, s miután a hármas szövetség egyik éle franciaellenes: az Egyiptomban a franciával versengő angol ezt az alakulást is jó szemmel nézi. A berlini kongresszust követő események során Anglia Ausztriával együtt Battenberget s Koburg Ferdinándot támogatja az orosszal, szemben - s Szerbiában is az osztrák befolyás alatt álló Obrenovicsok mellé áll az orosz velleitású radikálisok rovására. Paget angol nagykövet, mikor bécsi állomáshelyét elhagyja, búcsúbeszédében még azt mondja, hogy "Ausztria és Anglia természetes szövetségesek". A mi Vámbéry Árminunkat is, mikor arról volt szó, ne legyen-e angol állampolgárrá, nehogy esetleges angol-osztrák-magyar konfliktus esetén különböző kötelességei összeütközzenek, maga Viktória királynő nyugtatta meg azzal, hogy "Anglia és Ausztria-Magyarország sohasem kerülhet ellentétbe". Még 1897-ben, mikor Ferenc József meglátogatja a cárt, hogy a balkáni szférákon osztozzanak, de mindazonáltal Ausztria Bulgáriában intrikál az orosz ellen, Szerbiában pedig az orosz intrikál az osztrák ellen: Anglia mindkét helyütt az osztrákot segíti. Ez így tart mindaddig, míg a japán háború lezajlása után Oroszország meg nem gyengül, az angol nem fél tőle tovább, és inkább fél a közben mindinkább erőbe kapott némettől. Az angol-orosz ellentétnek helyébe kerül az angol-német ellentét, Konstantinápolyban az angol ellene fordul a német befolyás alá került Abdul Hamidnak, s így kerül szembe a németet támogató Ausztria-Magyarországgal.

Itt kezdődik, egyelőre apró csatározásokkal, a máig is tartó angol-osztrák ellentét. Anglia elébb megpróbálja a monarchiát elvonni a német birodalomtól. A bécsi alldeutschok lármás akcióit az akkor Bécsben tartózkodó VII. Edvard fel próbálja használni, hogy kivonja Ausztriát a német gyámság alól, és közelebb hozza Oroszországhoz. Ez az orosz-osztrák közeledés Mürzstegben meg is történik, s Mürzsteg a németeknek nem is tetszik - de a monarchia azért nem adja fel a hármas szövetségi politikát sem, Konstantinápolyban tovább is a német mellé áll, viszont a Japánban elfoglalt orosz ott nem tudja eléggé támogatni az angolt, s így az angol elszigetelten áll. Ez idegessé teszi, s mindenáron érvényesülni akar. Erre hamar módot talál - noha ő szerezte a mürzstegi osztrák-orosz közeledést, amivel a monarchiának a Balkánon több befolyást szerzett, mint amennyit tulajdonképp akart, s a maga hatalma helyett ezzel (az osztrák révén) a németét erősítette: most már visszacsinálja a dolgot, Landsdowne beleavatkozik a macedón eseményekbe, s a Lambsdorff és Goluchowski egyezkedésébe ő csempészi bele az ominózus harmadik pontot, mely elállta lehetőségét a macedón probléma teljes megoldásának, s ezzel pervelisálta a balkáni bizonytalanságot, s ennek kapcsán az orosz-osztrák-magyar versengést. Így tért le, lassankint, az angol politika régibb útjairól, s mindinkább ellensúlyozni kezdi a német szövetséghez szító monarchiának külpolitikáját. Mikor Japánnak győzelme után Anglia kibékül az orosszal, hogy annál szabadabban fordulhasson a német ellen, s megkötve az 1907-iki angol-orosz egyezményt, Edvard magáévá teszi a Delcassé Einkreisung-os gondolatát: egyúttal, a következő évben Ischlbe utazva, még egy utolsó kísérletet tesz, hogy a monarchia uralkodóját a német ellen hangolja. Mikor ez újra nem sikerül neki, a Landsdowne-féle balkáni beavatkozási politika érvényesül az egész soron, a monarchiának többé nem bocsátanak meg semmit, s e percben végképp kialakul az angol-osztrák-magyar antagonizmus. Most nincs már egyéb cél, mint minden áron gyengíteni a németet, az azt erősítő hármas szövetség gyengítése útján. Bismarck alatt jó volt a hármas szövetség: a francia és orosz rivális ellen. De Egyiptom megvan, a francia legyengült, az oroszt is legyengítette Japán, a német pedig erősödött. Most már a hármas szövetséget kell legyengíteni, éspedig a legyengült francia és orosz útján. Az osztrák s a magyar mindenestül hű a hármas szövetséghez - tehát mindenütt ütni kell. Az olasz külön érdekeket kezd követelni Albániában, Tripoliszban, itt is, ott is szembe-szembe kerül az osztrákkal s a magyarral, s elébb Goluchowskinak, majd Aehrenthalnak minden balkáni lépését meg kell váltania az olasztól. Ez a mi emberünk, ezt segíteni kell, mondja az angol - aminthogy Olaszország úgy az Adrián, mint a Fekete-tengeren mindig számíthatott angol segítségre.

Szemlélődésünk során itt érkeztünk a nevezetes 1908-iki évhez, mikor az angol-német ellentét kapcsán Anglia teljes határozottsággal fordult az osztrák-magyar monarchia ellen. Ám mielőtt ennek előadására rátérnénk, egy megjegyzést kell tennünk.

Ahogy mi - úgy hisszük, híven - az angol gondolatmenetet vázoltuk, azt a benyomást kell keltenie, hogy helyes volt - Anglia nem is járhatott el másképp, miután Ausztria-Magyarország a legdöntőbb pillanatokban s a legtörténelmibb helyzetekben makacsul kitartott a német szolgálatában, s nem volt hajlandó az Einkreisungs-politikában Anglia mellé állani. Ám aki ezt rossz néven veszi a monarchiától, megfeledkezik arról, hogy a monarchia sem járhatott el másképp. Nem kockáztathatta meg azt, hogy a német támaszt elvetve, odaálljon, ahol nem bizonyos, hogy talál-e végleges támasztékot - vagyis nem kockáztathatta meg azt, hogy improvizált fordulattal két szék közt a pad alá essék. Azokban a bizonyos pszichológiai percekben Anglia ezt követelte az osztrák-magyar monarchiától: improvizációt. Improvizációt - mint ahogy maga is improvizálva tért volna át, a japán-orosz háború után, oroszellenességből oroszbarátságba. Igen ám - de Angliának ez az improvizációja csak színre volt improvizáció. Valójában e hirtelen fordulatának lehetősége mögött egy negyven-ötven éves fejlődés előkészülete állott: azé az időé, mely alatt Japán barbár kis országból számottevő hatalommá fejlődött. A hirtelen angol fordulat ezen a hosszú fejlődési folyamaton épült, tehát valójában nem volt improvizáció. Ellenben, ha a mi monarchiánk németbarátból hirtelen németellenesnek állt volna: az valóban improvizáció lett volna, támasztéktalan sötétbe való ugrás.

Ausztria-Magyarország mai szerkezete a történeti fajok prevaleálásán, a németek s a magyarok hegemóniáján épül. E társadalmian begyökeresedett rendszert nem lehet huszonnégy óra alatt a gazdaságilag és társadalmilag elő nem készített szláv elemekre is átterjeszteni. Angliának azt, hogy a monarchiára támaszkodhassék, Ausztria-Magyarország saját egyéniségének türelmes előkészítésével s megsegítésével kellett volna, és, ha a jövőben ilyesmit kíván, kell majd megmunkálnia - kitartó kezérejárással kell megsegítenie abban, hogy éppúgy megtalálja saját magát, mint megtalálta volt Japán.

Angliával hagyományos politikája, hogy akitől fél, azt elébb legyengítteti, majd mikor legyengült és már nem fél tőle, szövetkezik vele, s arra használja, hogy ővele gyengítse az újabban veszélyessé lett versenytársakat. Így volt és így tett Oroszországgal is. Mióta az oroszt Japán megbénította, az angol már nem fél tőle, s most arra használja, hogy, ráeresztve a Balkánra, útjába vesse a németség hamburg-bagdadi előnyomulásának. Eddig helyes is volna, Angliának valóban nem kell félnie az orosztól, mert az orosz valóban gyenge, s Angliának mindig módjában áll, hogy ha az orosz mozogni kezd, belül ráeressze a cárságra a társadalmi szubverziót, kívülről pedig ráeressze Oroszországra Japánt, Kínát, sőt esetleg az Egyesült Államokat is. Ám az orosz sem esett a feje lágyára, és tudja, hogy Anglia mindezeket tudja. Tudja, hogy az angol jobban fél a némettől, mint őtőle, és engedelmesen hagyja, hogy az angol az ő gyengeségét a német ellen hasznosítsa. De közben ugyanezt a Németországot hátvédnek állítja maga mögé - szépen elfogadja mindazt, amit Anglia abban a reményben nem sajnál tőle, hogy ezzel, közvetve, a németet gyengíti - s egy napon Anglia majd szemben találhatja magát a némettel és az orosszal, s végső soron a német veszi hasznát mindannak, amit az angol ő ellenében az oroszra pazarolt. Ez a rém: a német-orosz konzervatív paktumnak ez az állandó valőrje, fenyegeti a konjunkturális entente-politikáknak vergődéseit, s Angliának, mint említettük, abban áll a rövidlátása, hogy olyan konjunkturális valamit, mint a hármas szövetség, számításaiban, félelmeiben és sakkhúzásaiban elébe tesz hatalmas, állandó, történelmi valőröknek.

Angliának végzete kezd lenni, ami évszázadokon át szerencséje volt: az ő szigeti helyzete. A világ halad, a technika halad, a vasút az, ami ma hatalmat és uralmat ád, s míg Orániai Vilmos idejében nagy dolog volt az angol flotta, ma, ha például a német szárazföldi úton levinné az ő pickelhaubereit Bagdadig, mit tehetnének ez ellen a partok mellett úszkáló angol hajók? Angliának nincs saját hadserege - s ha nincs, kétszeresen szüksége van arra, hogy valamely kontinentális hatalom hadseregére számíthasson. Nem látja át s nem jutott eszébe, mennyire így vehetné hasznát, ha a maga számára nevelné, például az osztrák-magyar monarchia, például az e monarchia körül elrendezendő balkáni országok hadi erejének?! Persze: ilyesmihez nem lehet konjunkturális politikával jutni. Ehhez állandó szövetségek, állandó összemunkálások kellenek. Számítsa ki Anglia, hogy ha mindazt az erőt, pénzt és diplomata genialitást, amit az ausztro-szlavizmusnak a jugo-szlavizmustól való eltiltására fordított, egy Prágától Szalonikiig rendezkedő nagy összetartás megalkotására fordította volna és fordítaná: micsoda haderőt reprezentálnának ez országoknak összemunkáló hadseregei!

...E kitérés után térjünk vissza az 1908-iki évhez, melynek januárjában Aehrenthal bejelenti a világnak a szandzsák-vasút tervét, s ezt Anglia menten úgy értékeli, s a francia és orosz sajtóval együtt maga is úgy támadhatja és támadja, mint a német Drang egy előnyomuló étappeját. Ugyanaz az Anglia, mely Sándor szerb király meggyilkoltatása után megszakította a diplomáciai érintkezést a királygyilkos Szerbiával: 1907-ben már engedett az erkölcsi szigorúságából, s mikor Goluchowski idejében kiütött az osztrák-magyar-szerb vámháború, helyreállította a diplomáciai összeköttetést, s mindent elkövetett arra, hogy a szerbet a monarchia ellen erősítse, közgazdaságilag függetlenítse, és gazdasági igyekvéseit a monarchia piactól elterelje. Ekkor kezdődik a Buxton alapította londoni balkán-komité aknamunkája - a komité elnöke Bryce lett, a későbbi washingtoni angol nagykövet, s a londoni olasz nagykövet, a volt olasz külügyminiszter, San-Giuliano, a Balkán alapos ismerője, kültagnak s tanácsadónak állt e komité mellé. Ez a komité behálózta a Balkán minden szubverzív fajait és vidékeit, pénzelte a pétervári szláv jótékonysági társaságot, s mikor ennek emberei kijöttek Londonba, szinte másodrendű szerepbe jutottak már abban az elsőrendű szláv agitációban, mellyel e komité a Balkánt felkavarta. Ám ez az agitáció nem állt meg a Balkánon, hanem tervszerűen átcsapott Ausztria-Magyarországra is, az ottani szlávok felbujtására, ővelük akarván hátbatámadni a monarchia balkáni akcióját. Prágában és Laibachban megjelenik a hagyományos tósztozó orosz generális - egy odesszai tanár, Borsenko, hatalmas pénzösszeget tesz le a haza oltárára egy Pétervár vagy Prágában tartandó nagy pánszláv kongresszus céljaira - s a német lapok egyértelműen megállapítják, hogy ez a pénz csak az angol balkáni komitétól származhatott.

Így készítette elő Anglia azt a kettős coupt, mellyel a hármas szövetséget végképp ki akarta szorítani a Balkánról. A coup egyfelől a revali találkozásban állott, melyen VII. Edvard király rá akarta venni II. Miklós cárt, hogy a német birodalomnak s Ausztria-Magyarországnak kihagyásával ők maguk határozzanak a keleti kérdésben. Másfelől az ifjú-török államcsínyben, melyet az angol szabadkőmívesség a szalonikibeli útján készített elő, s melynek, angol szemmel nézve, az volt a rendeltetése, hogy a török birodalom vezérletéről lebukjék a német befolyás alatt álló hamidizmus, és tér nyíljék egyéb kombinációk, lehetőség egyéb befolyások számára. Ez a forradalom s vele a török birodalom komolyabb alkotmányosítása és parlamentarizálása elkerülhetetlenül rászorította a monarchiát Bosznia és Hercegovina annektálására, s Angliának ez ellen szegezett merev ellenállásával érte el legvégsőbb feszültségét az angol-osztrák-magyar ellentét. Anglia, kivált Grey külügyi államtitkár northumberlandi beszédében az annexiót a berlini szerződés megsértésének kvalifikálta, s hozzájárult ahhoz az orosz felfogáshoz, hogy e dolgot új nemzetközi kongresszusnak kell elrendezni. Az angol publicisztika hevesen szekundált a politikának, az osztrák politika és publicisztika nem maradt adós, s annál inkább igazában érezte magát, mert akadtak elfogulatlanabb angolok is, pl. Seaton Watson (a szlavofil publicista Scotus Viator), H. J. B. Lynch angol liberális képviselő, a Tigris-Eufráti hajós vállalat tulajdonosa, valamint az ugyancsak liberális lord Courtney, kik képmutatásnak mondták az idők természetes váltakozásával szemben egy olyan efemer instrumentumhoz való ragaszkodást, mint a berlini szerződés. De az ő szavuk nem módosította az angol betűrágást, mely tovább is a szerződés szentségéről prédikált, s tovább is azt vallotta, hogy ha a berlini kongresszus elrendezte állapotot megbolygatják, ebben a felfordulásban a hatalmak egy új kongresszusának kell rendet teremtenie. Amely kongresszuson, természetesen, az akkori hangulatok szerint, az annexió ellenzői lettek volna többségben...

Angliának és mögötte Oroszországnak ez ellenállásán vérszemet kapott Szerbia, és háborúval fenyegette meg a monarchiát, mely szerinte az annexióval tönkretette a szerb faj jövendőjét. Szerbia az ő igényeivel állandóan az entente-hatalmak mögé bújt, s ezek közül különösen Anglia rá is ment arra, hogy a mi monarchiánknak ez igényekkel szemben való ellenállása állandóan az entente-hatalmakat találja magával szemben. Cartwright bécsi angol nagykövet olyan belgrádi jegyzék írására akarta rávenni Aehrenthalt, melyben a monarchia mintegy egyenrangúnak ismeri el magával Szerbiát, s mikor Aehrenthal erre nem akart ráállni, a Temps, mely az entente francia szócsöve volt, emfatikusan jelentette ki, hogy "hála Aehrenthal úrnak, nem keleti problémával állunk szemben, hanem európaival... Szerbia s akik mögötte állanak, másodsorba kerülnek - arról van szó, hogy Bécs diktálhat-e törvényt Pétervárnak, Londonnak és Párizsnak!"

Ezzel a kérlelhetetlenségével Anglia mit ért el? Azt, hogy Ausztria-Magyarországot valósággal belehajtotta abba, hogy a némethez meneküljön, s a német császár menten élt is az alkalommal, hogy kardjára ütve megmutassa, kitől függ Európában béke úgy, mint háború. Itt aztán ugyancsak menten megmutatkozott a német s az orosz imperializmus konnivenciája is; Oroszország azonnal engedett szlavofiliájából, mihelyt a német megmutatta, hogy e dologban nem ért tréfát. Ezzel Anglia alulmaradt a harcban, s neki is engednie kellett. Azt érte tehát el, ismételjük, hogy egyfelől a németnek ölébe hajtotta az osztrák-magyar monarchiát, másfelől, ugyanakkor, mikor vissza akarta szorítani, egy hatalmas lépéssel előre segítette a német-európai hegemóniát. Tipikus eset, mert tipikusan megmutatja, amit mi állítunk: mennyire saját céljai ellen dolgozik Anglia az ő germanofób céljaitól elvakított politikájával. Amint a német császár a kardjára ütött, Cartwright rögtön tudott olyan formulát találni, melyet Aehrenthal bátran elfogadhatott.

Anglia engedett, de keserűséggel szívében, egy percre sem nyugodván bele abba, amibe bele kellett mennie. Egy percre sem szüneteltek, nevezetesen, Cartwright nagykövetnek egyfelől Izvolszki úrral, Oroszország párizsi nagykövetével, másfelől sir Arthur Nicholsonnal, a Foreign Office állandó vezetőjével való érintkezései - Cartwright találkozott is Münchenben Izvolszkival, s elfogadták Buxtonnek, a londoni balkán-komité elnökének abbeli tervét, hogy támogatni kell egy alakulandó balkáni szövetséget, mely bárminő összetételben, esetleg az olasznak belevonásával is, visszaverője legyen a rémképül látott német-osztrák-magyar, a legendás hamburg-szaloniki előnyomulásnak. Erre szolgált a balkáni fejedelmek megmozgatása, hogy elébb egymást látogassák meg, majd elmenjenek Pétervárra és Konstantinápolyba. Erre szolgált, hogy felvetették az adriai vasút engedményezésének a töröktől való követelését. Erre szolgált az annexióra s ennek révén Ausztria-Magyarország erősödésére féltékeny Olaszország felizgatása olyan követelésre, mint a montenegrói partoknak a berlini kongresszus megkötései alól való felszabadítása, ráterelése az albán agitációra, figyelme fordítása, Agadír után, Tripolisz felé és általában, vízen úgy, mint szárazon, az osztrák-magyar monarchiával való szembeállítása... Mellesleg mondva: megint hibás számítás, nem szólva arról, hogy semmi angol kedvezés nem feledtetheti el, hogy Olaszország a Földközi-tengeren versenytársa úgy Angliának, mint Franciaországnak: a hármas szövetségen belül, amíg az osztrák-magyar-olasz ellentét fennáll, a német az a tertius gaudens, ki mindkettőnek fölé kerekedik, s mindkettőt pórázon tartja...

Ám az angol és orosz diplomáciától tervelt olyan balkáni szövetség, mely a törökséget is magába zárja, váratlan akadályokba ütközik. Az ifjú-törökök nacionalisták, meg akarják teremteni, ami tulajdonképp sosem volt a világon: az állambetöltő török nemzetet. A federalizmust s épp ezért a szlávságot toló angol-orosz gondolatmenetet az ő chauvinségük nem tudja elfogadni, s a vége az, hogy az oszmán törekvésű ifjú-törökség éppúgy a török integritást hangoztató német védelemhez menekül, mint annak idején Abdul Hamid. Az ifjú-törökségnek is igen hamar Marschall nagykövet a tutora. Itt van a magva elvetve annak, hogy az angol-orosz gondolatmenet már azt is számba vette, nem lehetne-e a balkáni szövetséget a török nélkül megcsinálni. Egyelőre csak represszáliákra gondol, s az ifjú-török uralom nyugtalanítására megkezdődik egyfelől Ázsiában az arab, másfelől, a nyugati Balkánon, az albán mozgalom szítása. De a hármas szövetség sem marad tétlen, s az ellene görög-bolgár-szerb keresztény alapon tervelt balkáni szövetséggel szemben kijátssza, legalábbis fenyegetésül, a török-román katonai konvenció lehetőségét.

Nyilvánvaló, hogy az entente az ő tervével várakozásra rendezkedett be, annál is inkább, mert az ifjú-török rezsim kezd konszolidálódni, eredményeket felmutatni, s az angol intrikákkal szemben Torghut pasa úgy Arábiában, mint Albániában nagy sikereket ér el - bár e sikerek már jövő veszélyek csíráit rejtik magukban, mert a helyzettől kikényszerített kegyetlen energiájával az évszázados s a hamidizmustól portált török-albán összetartásba örökre éket vert. Ám amily könnyű volt várakoznia az angolnak s az orosznak, olyan nehéz volt a szerbnek, kit az osztrák szorongatás és megtépés a kétségbeesésnek mindenre kész elszántságába kerget. Ezt a harci indulatot, a török eredmények után, csitítani kellett, s az entente megérttette Szerbiával, hogy elébb meg kell gyengülnie a töröknek, mielőtt a keresztény szövetség kialakulhat, s támadóan léphet fel. Tripolisznak s az albán vérveszteségnek kellett elkövetkeznie, hogy a jugo-szlávság előnyomulásával órája üthessen.

Albánia az osztrák-magyar politika számára fontos azért, hogy ha a balkáni szlávság orosz befolyás alá kerülne, e katolikus és nem szláv elemet az orthodox szerb-montenegrói esetleges egyesülés ellen kijátszhassa. Azonkívül, hamidi tradícióknál fogva, az albánság a törökségnek is ereje - így ha az entente le tudja törni az albánságot, egy csapásra két legyet üt: Ausztriát is, a törökséget is, és dekomponálja a Drang vonalát a szlávság javára. Montenegrót megteszik királyságnak, s az új montenegrói királynak presztízse nő a naiv katolikus albán malisszorok előtt, kiket Ausztria-Magyarország, aki addig támogatta őket, most az ifjú-török megerősödésnek deferálva kénytelen elhanyagolni. Ennek következtében az angol még az orosznál is jobban faktorává válik a malisszor-montenegrói egyezségnek - angol aranyak segítik a Montenegróba szökött s ott a határmenti falvakban nyomorgó malisszorokat, miss Durham a Malisszában pénzt osztogat, a malisszor békeközvetítésnél a cetinjei angol rezidens viszi a főszerepet, s a nép kijelenti, hogy csak az ő közvetítésében nyugszik meg. A szláv kibékülés az addig vagy török-mohamedán vagy osztrák katolikus, de mindkét esetben szlávellenes hegylakó albánság pszichéjét teljesen átalakítja, s míg az albánság szemében a montenegrói presztízs a habsburgi presztízst elhomályosítja, egyben ellentétbe jut az ősi puskáit erőszakkal elszedő ifjú-török uralommal, s így a teljesen megoszlott s fegyvertelen albánság kész prédának ígérkezik egy esetleges szláv támadás számára.

A balkáni szövetség tervezői ezalatt nem maradnak tétlenek. Azt akarják, hogy bolgár és szerb együtt lépjen majd fel. Ám ezek között ott áll a makedón ellentét - ezt azzal simítják el, hogy Szerbiát engedékenységre veszik rá a bolgár makedón igényekkel szemben, aminek fejében azzal kárpótolják, hogy perspektívát nyitnak neki az Adria felé, ami azzal a jóval is jár, hogy Szerbia még erősebben beleütközik az osztrák-magyar érdekkörbe, s ezzel a német-osztrák-magyar vonalon újabb akadályok vannak keletkezőben.

Nyugaton az albán, délen Arábia mindinkább gyengíti az ifjú-török uralmat. Az angol diplomácia kívánsága íme eredménnyel jár, s a meggyengült törökség számára most következik a halálos döfés: Tripolisz. Így készül elő lassan, de biztosan a németbaráttá lett ifjú-török párt tönkrejutása, s ennek visszahatása az osztrák-magyar balkáni törekvésre, a jugo- és ausztro-szlávizmus elválasztása által. Amint megkezdődik a tripoliszi akció: az albán fejleményeket kedvetlenül néző monarchiának egyben új baja támad az adriai vizeken manövrírozó olasszal. Amint Preveza előtt megjelennek az olasz hajók, a monarchiában óriási a visszahatásuk, az informálatlan békés közvélemény összeütközik az élesebben látó katonai párttal, s Hötzendorf, a katonai párt feje, ki már 1908-ban, az annexió napjaiban rá akarta volna bírni a monarchiát a két albán kikötő, Vallona és Durazzó elfoglalására, s ki az olaszok ellen a svájci csapatok kooperálását biztosította magának, előre látta a tripoliszi akcióból következő török bukást, s ennek minden következéseit: az olaszok akcióját megakadályozandó, mozgósítást sürgettek ellenük. Így sikerült volna az angol-orosz összefogásnak - melyet Franciaország vakon követ - nemcsak a törököt legyengíteni, nemcsak az albánt letörni, nemcsak a szerbet éknek venni az osztrák-magyar adriai szférába, hanem még az olaszt s a monarchiát is egymásnak uszítva, a hármas szövetséget is gyengíteni. Ám az entente intrikája Aehrenthalban emberére talált. Körmeszakadtáig védte az osztrák-magyar-olasz szövetséget - korábbi egyezségekre hivatkozva, melyeket a monarchia híven megtartott, nagy energiával eltávolította Olaszországot az albán partoktól - mesélik, hogy Avarna herceggel való tárgyalásai közben sűrűn ütögette az asztalt -, de viszont Hötzendorfnak is távoznia kellett.

Ám az olasz tripoliszi akció, ha az Adriából ki is kellett vonulnia, az ifjú-törökséget tönkretette, s az angol politikának látszólagos diadalával végződött. A németbarát ifjú-törököket elsöpörte az albán forradalomtól segített angolbarát ó-török katonai párt restaurációja, élén a VII. Edvarddal egy képre fotografált öreg Kiamillal. S ugyanakkor végre-valahára megindul a keresztény balkán-szövetség háborúja, egyrészt a török ellen, de másrészt, a beállított terv szerint, a szerbeknek az Adria felé vonuló csapatai révén az osztrák-magyar érdekszféra, az osztrák-magyar balkáni törekvés ellen. A monarchiának rögtön mobilizálnia kellett, Oroszország is mobilizált, s a vége - hogy ezt az angolok előre nem látták! - megint csak az lett, hogy az osztrák-magyar trónörökös Berlinbe sietett a Kaiser színe elé. Igen, a trónörökös, az a trónörökös, ki 1909-ben az annexió után albán politikára igyekezett, s a Gross-Oesterreich és trialista koncepciókkal akarta restaurálni a monarchiát, most, az angol diplomácia által útjában megállítva s a legnagyobb nehézségekkel küzdve, mint 1909-ben, úgy most is a német császár segítségére szorul! Az angolbarát Kiamilt is elsöpörte az ifjú-török forradalom, s ezzel a német megint úrrá lett Konstantinápolyban.

Akarta-e mindezt Anglia, s ha akarta: ért-e el vele eredményt?

Aligha.

Mert a szláv kacérkodást elvetett Ausztria-Magyarország ismét hozzásimult a Német Birodalomhoz, s az olaszság is, Tripoliszban szaturálva, siet megújítani a hármas szövetséget. Így a német megint ura a hármas szövetségnek, erős Törökországban, s az orosszal való titkos paktuma nemcsak hogy problematikus értékűvé tesz az ententera nézve akár egy orosz mobilizációt is, de nagy konflagráció esetén még az is elkövetkezhetik, hogy a Német Birodalom, mely úgy a hármas szövetséggel, mint Oroszországgal rendelkezik, falnak szoríthatja a franciát, izolálhatja Angliát, s ez, Anglia, az egész világ, de különösen az ő ázsiai érdekszférája előtt leleplezve és presztízstelen áll olyan hatalom gyanánt, mely nem tudja megakadályozni, hogy a német őnélküle, sőt ő ellenére valósítsa meg az angol kellemetlenkedéseket egyszer s mindenkorra lerázó Kiderlen-Wächter-féle európai organizációt, ami nem jelent egyebet, mint Európának német vezérlet alá való kerülését. Ezzel a perspektívával szemben mit ér Anglia számára az az entente, melynek most minden presztízsét köszönheti?

Valamit ebből érez Anglia is. Részleges háborút szívesen kimesterkedett volna, de visszariad a világháborútól, mely, mint kifejtettük, leleplezné a világ előtt az ententenak komoly fordulat, egész Európa kiállása esetére való, belső értéktelenségét. Ezért, a világháborútól való féltében, most már másodszor is cserbenhagyta a szegény felbujtogatott szerbeket, s a londoni konferencián váratlanul méltányos lett az osztrák-magyar álláspont iránt... Mindezekre s az Ausztria-Magyarországgal szemben 1907 óta tanúsított ellenségeskedésre, mint kimutattuk, a germanofóbia vitte rá Angliát, s a dologban az a tragikomikum, hogy mindig a németet akarja találni, az osztrákban is, és végső soron az osztrákot gyengíti ugyan, de a németet még jobban erősíti. Hogy a germanofóbiát megérthessük, s megérthessük, hogy egy nagy, hatalmas és politikában s diplomáciában oly geniális nemzet, mint sodródhatott ilyen szinte patologikus lélekállapotba, egy pillantást kell vetnünk az angol világpolitika egész újabb alakulására.

*

Anglia a maga szigeti helyzetét mindig felhasználta arra, hogy az európai hatalmak féltékenységét a maga számára hasznosítsa.

Századokon át űzött tengeri kereskedelmi és gyarmatpolitikája folytán ma rá nézve az a fődolog, hogy megőrizze világkereskedelmi és tengeri felsőbbségét.

Az ellentét tehát közte és más fajok közt mindig aszerint növekedett vagy csökkent, amint az illető fajok versenyképessége fejlődött vagy visszamaradt. A brit imperializmussal a történelmi idők folyamán sokáig a francia versengett, később Franciaország imperializmusa háttérbe szorult az orosz mögött, s ettől fogva a cár birodalma lett Angliának vetélytársa, míg az utóbbi időkben a kidőlt francia helyére az orosz mellé másodiknak s végül főantagonistának beszegődött Németország.

Nagy ideig az angol-francia ellentét volt Nyugat-Európa történetének egyik főmozgatója. A Habsburgok hatalmát megtörte Richelieu, s megtörték utódai a vesztfáli békében - ám ennek a hatalmi eltolódásnak nem maguk a franciák vették hasznát, hanem ennek minden előnyét magához váltotta Anglia az utrechti békében s a spanyol örökösödési háború során. Ahogy ezután a habsburgi ház tengeri s egyéb szövetségeket kötött Franciaország ellen, azokban mindig már csak uszályhordozója volt az angol érdeknek - a kockázat lehetett a Habsburgoké: a diadal mindig az angoloké volt, s azoké az eszméké, melyeket a kontinensen képviselt. Ilyen eszme az, hogy az európai hegemónia ne legyen se habsburg, se bourbon - ilyen, hogy a kis német fejedelmek szabadok a császári centralizálással szemben, hogy Spanyolország el legyen vágva úgy a Habsburgtól, mint a bourbontól, hogy Olaszország meg legyen osztva köztük, s Savoya, mint a későbbi olasz egység ígérete, az európai hatalmak garanciája alá legyen állítva. (Ez a nagyhatalmi garanciális elv angol találmány, s a későbbi történelem során Anglia nagyszerűen hasznosítja is a keleti kérdésben, mikor (amire menten rátérünk), Anglia az oroszt állandóan azzal szorítja vissza, hogy a kis balkáni népek dolgát az ő igényei elől a nagyhatalmakhoz fellebbezi.) De nemcsak politikaiakban, hanem filozófiában is fölébe kerekedik a szigetvilág a kontinensnek - igazságaival, szabadsági rendszereivel, melyek a kontinens számára szinte maszlag, vagy melyek, mint a tengeri vagy hegyi levegő, túlságosan erősek a más klímában fejlődött kontinentális népeknek, ezeket mintegy megmételyezi. Amik az ő számára, kivált elejével, teremtő igazságok, azokat, ki nála betöltötték hivatásukat, maga lerázza magáról, ellenben továbbadja, bomlasztónak és destruálónak, a kontinensen. Így szorítja ki Franciaországban a Bossuet konzervativizmusát a lockei származású liberalizmus, s Montesquieu s az enciklopedisták akkor forgatják fel angol liberalizmussal Franciaországot, mikor Anglia maga már konzervatívan szervezkedik ez ellen, s az angol eszmékkel elfoglalt franciától vagy orosz elől az eszméket továbbadott angol rendre elszedi a spanyol Gibraltárt, majd Amerikát, majd, végre, Indiát. 1904-ig a francia-angol ellentét, ha vannak is közben diplomáciai megegyezések, szinte egy percre sem szünetel - legalább lényegében nem, amely lényeg mindig a kölcsönös féltékenység. Heine mondja valahol, hogy az asszony, ha ír, csak egyik szeme van a papíron, a másikkal mindig egy férfit néz. Így nézett Napoleon, minden cselekedete közben, egyik szemével, néha mind a kettővel, állandóan Angliára, mely mikor őt elbuktatta, s ellene megsegítette a restaurációt, csakhamar e restaurációnak is, mint a szent szövetség alkotásának, ellene fordult. Vagyis: Napoleont konzervativizmusból támadta, a restaurációt liberalizmusból, klasszikus példáját mutatván annak (ami különben mindenütt megmutatkozik s e munka során több helyütt kell érintenünk), hogy a politikai vezérlő ideák - konzervativizmus, liberalizmus, radikalizmus - helyes alkalmazásban mennyire relatívak sőt konjunkturálisak, s a boldoguló törekvéseket mennyire csak taktikai érdek szempontjából kötelezik. Canning után Palmerston, noha színre a franciákhoz hajlik, szíve mélyén utálja Lajos Fülöpöt, s a negyvenes években, mikor Mehemed Ali egyiptomi alkirály a franciák javára lázad fel az ottomán felsőbbség ellen, mindent elkövet az ottománok hatalomban tartására. Egyiptomban ez a versengés tart 1882-ig, mikor a gambettói imperializmus ellenére a Freycinet-kormány kénytelen lemondani Egyiptomról, s Gladstone Alexandriát bombáztatja. Maga a nagy francia-angol versengés még húsz-huszonkét évig tovább tart - felvillan Indokínában és Afrikában, s tetőpontját éri el, mikor Marchand ezredes bevonul Fasodába, s az angolok onnan valósággal kiparancsolják. Csak 1904-ben váltotta fel e feszültséget az összebékélés, mikor a némettől való féltében, s XIV. Lajostól fogva Delcasséig Franciaországot eléggé lerongyolva, az angol végre elérkezettnek látja az időt, hogy magához emelje a német ellen, fullajtárnak hasznosítva, a kiszipolyozott s a revanche gondolatába belebódult franciát, s aztán szolgálataiért Marokkóban borravalót vessen neki.

Az orosz-angol ellentétnek, bár majdnem kétszáz évvel későbbi keletű, mint a franciával való, első felvillanásai visszanyúlnak már Nagy Péter idejébe, mikor az angol az egyetlen, ki észreveszi, hogy az új hatalomnak a balti szorosokban való terjeszkedése nem közömbös a számára, s szervezi is ellene a német-dán megbékélést, az addigi marakodás helyett. Ám az igazi ellentét a fentebb említett nagyhatalmi garanciális idea, ami ebben az alkalmazásban nem jelentett egyebet, mint hogy Oroszországgal szemben a nagyhatalmak féltékenységét hasznosította a maga javára, s mikor, magának kontinentális serege nem lévén, állandóan másokkal vívatja meg a saját háborúit, ezt mindig olyan színben tudja feltüntetni, mintha ő áldozná fel magát az egész világért. A húszas évekbeli görög forradalom körül, noha Anglia adja a romantikus filhellént, egyben mindenütt kontrakarírozza a felszabadító cárságot, s mindég a nagyhatalmak protekcióját csempészi helyébe. A krími háború előtt Miklós cár, a magát küldetésesnek érző autokrata naivságával feltárja Balkán-felosztó terveit Anglia előtt, melynek így van ideje, hogy a megsértett franciát s a feltörekvő olaszt a kétségbeesett török mellé állítva, előre elképzelhetetlen koalíciót úgy vessen az orosz előnyomulás elé, hogy azt húsz esztendőre visszavesse. 1878-ban, a berlini kongresszuson, Anglia összefog Bismarckkal és Andrássyval arra, hogy Oroszországot győzelme gyümölcseitől megfossza. (Ezt ugyan igen mesterien tudta megcsinálni, de talán túlságosan ügyesen, mert ekkor nevelte nagyra a bismarckizmust, s nevelt a német birodalomban magának versenytársat.) Nyugaton így Anglia, megfelelő segédlettel, paralizálta az orosz imperializmust, de ezzel annak ázsiai terjeszkedését nemcsak hogy megbénítani nem tudta, hanem inkább, nyugati nyomásával, maga szorította ott való erőkifejtésre, s így az orosz imperializmus kezdett nagyon ránehezedni az angolok ázsiai gyarmatpolitikájára. Oroszország a Pamirnál már India határát érintette, Afganisztán már szinte ütközőpontjává lett a két rivális hatalomnak, s az orosz tudományos kutatások Tibetben erősbítették az orosz pozíciót.

Megkezdődött az elefánt és a bálna harca, melynek Anglia részéről az imperialista lord Curzon és lord Cromer volt az irányítója.

"Szueztől Kínáig - mondták Curzonék - minden angol szféra, a perzsa öböl angol tó, és minden terjeszkedés nyílt támadás Anglia ellen."

Ez imperialista akciónak eredménye volt, hogy Anglia a tibeti orosz befolyás ellensúlyozására kiküldötte Younghusband ezredest.

1902-ben Anglia az orosz imperializmustól való féltében végre arra szánja magát, hogy bár érzi teljes felelősségét annak, hogy a sárga fajok szervezkedését megindítja és megsegíti, megkösse az orosz előnyomulás ellen a japán-angol szövetséget. Egy évvel később pedig lord Curzon indiai alkirály lehajózik a Perzsa-öbölbe, hogy megmutassa Kelet népeinek, mennyire eleven hatalom még az angol tekintély. A japán-angol szövetség instrumentuma be is válik - Angliának most már a Keleten is sikerül mással megveretnie Oroszországot. Épen jókor, mert a bagdadi vasút s a koveiti arab törzsek lázadása körül már felüti fejét az új angol-német ellentét, s az ugyancsak lerongyolódott orosz éppen jó arra, hogy 1907-ben vele is megbékéljen, őt is magához emelve, fullajtárnak küldje ki a gyűlölt német ellen, neki is borravalót vetvén oda az észak-perzsiai szférában.

E fejlemények elején s további során: úgy a Habsburgok, mint a franciák s később az oroszok ellen Anglia csak jó szemmel nézhette az egyes német államoknak, akár Poroszországnak is, fejlődését. A porosz vezérlet alatt kialakuló német egység ugyan ellenkezett az évszázados angol hagyománnyal, melynek kedvéért hol Hollandián át, hol hannoveri dinasztiát váltva Anglia állandó befolyást biztosított magának a német népekre, s amely hagyomány abban állott, hogy meg kell akadályozni a német földeken valamely egyes államnak hegemónián való emelkedését. Azt is észre kellett vennie Angliának, mily tervszerűen járt el Bismarck a porosz hegemónia megteremtése munkájában, mikor bekebelezte Poroszországba azt a Hannovert, melyen keresztül Anglia befolyt a német ügyekre. (Ugyanígy kebelezte be, mellesleg mondva, Hessent is, melyen át meg Oroszország tudott gátlóan befolyni a német fejlődésre.) Ám az új német birodalom egyelőre nem épített flottát, ellenben, kivált a hármas szövetséggel, sakkban tartotta úgy az orosz, mint a francia versenytársat. Az új német birodalomnak tehát, sőt a hármas szövetség révén a mi monarchiánknak is, Anglia még a nyolcvanas években is őszinte jóbarátja volt. Amit e fejtegetések során többször pedzettünk, hogy Anglia szinte túlságosan gyakorlati politikát csinál, teljesen a konjunktúráktól szabatja meg magatartását, a pillanatnyi érdeket nézve, nem tekint eléggé a jövőbe, s ezzel elveszti azt az alapot, melyet a hatalmi haladás számára az előrelátás biztosít: ezekben az időkben különösen megmutatkozik. Ha csak egy kevéssé is messzebbre néz az aznapnál: Angliának látnia kellett volna, hogy a német egyesülés, vagyis a német faji erőnek összefogása és szervezkedése nem valaminek a befejezése, hanem valaminek a kezdete, s hogy ennyi erő munkába állásának természetes expanziója még akarata ellen is imperium felé tereli az új alakulatot. De Anglia csak azt látta, hogy Bismarck (ami valóban így is volt) nem gondol gyarmatosításra - a nagy kancellárral tárgyalgató angol diplomatáknak sohasem volt az a benyomásuk, hogy a vasember a világ felett való uralomra igyekeznék -, ez elég volt nekik arra, hogy a németségtől ne tartsanak, megfeledkezvén arról, hogy elvégre egy német ember, ha mégoly nagy is, nem maga a német nép, s ebben a számba nem vett német fajiságban, a körüle fejlett államtípusban van az imperializmusnak ágya megvetve.

Pedig már Bismarck idejében is a Hansa-városok, az alakuló kiviteli és gyarmatosító társulatok már gyarmati politika felé terelik a birodalmat, s csakhamar ki is alakulnak az első érdekellentétek az ausztráliai szigeteken és Afrikában. A búr-német vasúti terv körül, melynek meghiúsítására Anglia elfoglalja Becsuánt, felvillan a két hatalom közt az első komolyabb kontroverzia. De ezek csak előcsatározások - a direktíva még mindig: barátság a némettel, amíg Egyiptom a francia elől biztosítva nincsen -, körülbelül a kilencvenes évekig. Ám mikor Egyiptom már megvan, Franciaország nem számít, s csak az oroszra kell vigyázni: Anglia számba kezdi venni, mily kényelmetlen számára a német fejlődés, s Vilmos császárnak Krüger apóhoz küldött telegramja után a két nemzet közvéleménye is haragos ellentétbe kerül egymással. A Waldersee kínai expedíciója mintegy hivatalos bejelentése a világ előtt annak, hogy a német birodalom az imperializmus terére lépett, s Bülow az az államférfi, ki a Joe Chamberlain nemzetesítő imperialista gyarmatpolitikájával az ugyanilyen német imperializmust veti szembe, vagyis mai angol módszert szegez a mai angol módszer ellen, s nem dupeje, mint volt a franciaság, a kontinens használatára készült angol export-liberalizmusnak. Innen datálódik a német-angol válság, melynek gazdasági és filozófiai mozgatóit egyebütt részletezzük - itt csak a történeti teljesség kedvéért említjük meg, hogy a válság átcsap, kormánykrízisek formájában, az angol belpolitikára is, míg Németországban flottaprogramok korrespondálnak e helyzettel, és, amire Bismarck aligha gondolt, a hármas szövetségnek világpolitikai hasznosítása, egyfelől, a szárazföldön, a hamburg-bagdadi törekvésben, másfelől, a Földközi-tengeren, az olasz s az osztrák-magyar fejlődésnek Anglia útjába való vetése. A két hatalom török területen át kezdi ki egymást. Marschall báró, német konstantinápolyi nagykövet, a német imperializmus legnagyobb tehetségű diplomatája, a szultán kalifátusának, vagyis minden mohamedánok felett való lelki uralmának erősítésével igyekszik, az indiai és egyiptomi mohamedánoknak Konstantinápoly felé való irányításával, az angol világhatalmat megrendíteni, aminek nyomai meg is mutatkoznak: Indiában nacionalista meetingeken s Egyiptomban Musztafa Kemal pasának ugyancsak nacionalista mozgalmában. Erre Anglia egyfelől a török gyengítésével akar felelni, s a Balkánon, kivált Macedoniában, támogatja a panszlavizmust, hogy a törökön át a németet találja. Másfelől mintegy tovább keveri a mohamedán kártyát, amennyiben Marokkót kezdi nem sajnálni a franciától, kivel, afrikai ellentéteik elsimulván, amúgy is megbékélt. A viszály végigterjed az egész soron, a német az angol ellen intrikál Egyiptomban, Szíriában, Indiában, Tripoliszban, az angol pedig a német ellen Krétában s Örményországban, s Macedoniában támogatja a Buxton vezetése alatt aknamunkát folytató londoni balkán-bizottságot. A németnek bagdadi vasúti terve ellen, mely neki legjobban fáj, egyrészről, a franciák felhasználásával, a nemzetközi pénzpiacon veszi fel a küzdelmet, másfelől az arab Koweitot, ahol a bagdadi vasútnak természetes végállomása volna, s ahonnan a vasútnak a német számára út nyílnék a perzsa öbölbe: e tartományt és fejedelmét, Mabareket, függetlennek állítja a portától, de igenis függőnek Egyiptomtól, ahol Anglia az úr. Landsdowne alatt az angol már azzal a hagyományával is szakít, hogy sakkhúzásait másokon keresztül tegye meg, s a Delcassé-féle Einkreisungs-politikába állva, egyenes akcióba lép a német ellen - majd, mikor e lépés nem jár eredménnyel, megkezdi az entente-politikát, vagyis, a germanofóbiába belekábulva, letesz a régi splendid isolationről is, s szövetségek előnyei kedvéért vállalja, amit ezelőtt nemigen, szövetségeknek tetemes áldozatait is. (Az áldozatok e sora idők folyamán igen tekintélyes lett: Marokkó a franciáké, Tripolisz az olaszoké, Észak-Perzsia az oroszoké, kiknek ezenfelül előtte csillogtatja a szabad dardanellai átjárást is.) Ez áldozatok közé tartozik az is, hogy Oroszországot maga gyengítvén le és a japánoktól foglaltatván le Ázsiában, a balkáni aknamunkát mindenestül magának kell vállalnia, érdekeinek meg nem felelő ellentétbe jutván így (mint fentebb pontról pontra kimutattuk) az osztrák-magyar monarchiával is. Mürzstegtől Szalonikig mindenben benne volt Anglia keze, az ifjú-török forradalom előtt Bryce és Buxton mint archeológusok utazzák be a Balkánt, bejárják a török páholyokat, s így készítik elő a szaloniki coupt - nem éppen Törökország erősítésére, mint inkább Marschall báró befolyásának visszaszorítására s a hamburg-bécs-bagdadi szálnak megtépésére. Hogy Észak-Perzsiát nem sajnálta az orosztól, azért is volt, hogy Kis-Ázsiában az oroszt is nyílt ellentétbe állítsa a némettel (mint ahogy annak idején - Emile Ollivier meg is írta - III. Napoleont azért hajszolta volt bele a lengyel barátságba, hogy az oroszt összeveszítse a franciával). Hogy mennyire a némettől való féltében szabadította rá Anglia Oroszországot Észak-Perzsiára, annak nyílt dokumentuma a telegram, melyet a Shuster Morgan ügyben küldött Sir Edvard Grey a perzsiai angol miniszter rezidensnek. Ez a Shuster Morgan, amerikai polgár, a perzsa pénzügyek rendbeszedésére volt meghíva, s ottan zsandárságot akart szervezni. Az orosz konzul ezt nem akarta megengedni, azt mondván, hogy itt orosz szféra van, s csak az orosz szervezhet ott erőhatalmat. Shuster nem hagyta a dolgot - arra hivatkozott, hogy ez se nem orosz, se nem angol érdek, hanem perzsa, és a maga részéről az angol rezidenshez fordult segítségért. Ez Londonba telegrafált, s sir Edward azt telegrafálta vissza, hogy most, Agadir napjaiban ne bolygassanak semmit, mert ilyenkor nem lehet ujjat húzni az orosszal... Persze: Anglia nem látta előre Potsdamot, ahol Bethmann-Hollweg e játékot ügyesen kijátszotta, megkötvén a német-orosz titkos egyezményt!

Nem lehet tagadni, hogy törökellenes és általában mohamedán számítású politikájába Angliát sokban a német szorította bele. A török forradalmat megelőzően a német mértéktelenül büszke volt a Marschall diadalára. Karl Peters, német publicista azt írja egy helyütt, hogy a török politika s a bagdadi vasúti koncesszió a német politika diadala. Delbrück és Rohrbach a Marschall kalifátusi tervét azzal kommentálják, hogy England kann in Egypten tötlich angegriffen werden. Ez hajtotta bele Angliát a direkt akció elszántságába és áldozataiba, és Lord Curzon állítólag tervet dolgozott ki Edvard számára a német elszigetelésére. A terv az, hogy a Kelet, vagyis Törökország, Kis-Ázsia, Arábia és Perzsia osztassék fel Anglia, Franciaország és Oroszország között Ausztria-Magyarországot és Olaszországot lehetőleg kielégítve, de Németország teljes mellőzésével. Anglia kapjon egyenes összeköttetést Indiával, protektorátust Arábiában és Mezopotámiában, uralmat Egyiptomban és perzsa összeköttetést az 1907-es angol-orosz egyezmény értelmében - Franciaország kapjon szíriai protektorátust, Oroszország szabad kezet a Boszporuszon, Olaszország kapja Tripoliszt, s Ausztria-Magyarország a szaloniki szférát. (Mellesleg mondva: a szaloniki szféra határait homályban hagyták, mert ott az olasz is érdeklődik, s nem akarták a tervet meghiúsítani azzal, hogy fölkeltsék vele az olasz-osztrák-magyar antagonizmust.) Ez volt az a terv, mellyel, állítólag, Edvard király megkörnyékezte volna Ferenc Józsefet is, aki azonban (bőven kifejtettük, miért) ebbe az alkuba nem állhatott bele. Ezért kellett Angliának az ifjú-török forradalom eszközéhez folyamodnia, melyet így már megérthetjük, mért üdvözölt az angol sajtó angol diadal gyanánt, amely a német-török befolyás végét jelenti.

Anglia idegessége egyre nő, ami nem csoda, mert, ismételjük, a németellenesnek indult ifjú-török regime maga is csakhamar német gyámság alá került. Nyilvánvaló lett ez a bagdadi vasút ügyének fejlődésén, melyet az angolok pénzpiaci aknamunkái nem tudtak megakasztani - a németek belefogtak a vasút második szakaszának építésébe. A bagdadi vasút veszedelmei angol szemmel nézve csakugyan nagyok is, különösen ha mint stratégiai vasutat nézzük. Mert ez a vonal, kiegészülve az ifjú-törököktől megkezdett és propagált csatlakozó vonalakkal, aminő a hedzsaszi és az Akabánál a Sinai hegyig menő vasút, mely így már fenyegetően közel jut Egyiptomhoz: csakugyan egy nagy stratégiai utat mutat Berlintől fogva Bécsen át szorosan az ázsia-afrikai angol érdekkör határáig. Ha ehhez még hozzávesszük azt a lehetőséget, mely egy évre rá, Potsdamban már meg is mutatkozott, hogy tudniillik a német kipaktál az orosszal, s akkor ezek a német vasutak, együtt az oda közel kaukázusi, dsungur és transzbajkáli orosz vasutakkal s kiegészülve, amit szintén az angol kínálgat az orosznak, a szabad dardanellai átjárással, együttvéve bénító hálóba foghatják az angol érdekkört. Itt mutatkozik meg, mily kétélű fegyver Anglia kezében az, hogy az oroszt erősíti - hite szerint a német ellen. Pedig Anglia Oroszország akciószabadságának biztosításában annyira ment, hogy miután az oroszt a japánnal megverette, néhány évre rá felborította a japánnal való szövetségét, s így megmentette Oroszországot attól, hogy Japán hátbatámadhassa, mikor a Balkánra eszmél. Japán, angol szövetség nélkül, ezt nem teheti, mert ekkor viszont őt támadná hátba Amerika, s nincs angol szövetséges, ki ez ellen védje. Japánnak Amerikától való félelme annál megokoltabb és aktuálisabb, mert a Panama-csatorna csakugyan nagy veszedelmet jelent számára - a Panama-bill. Japánban azt az érzést kelti, hogy egyenesen az ő gazdasági imperializmusa ellen irányul, s ez nagy elkeseredéssel tölti el a japán közvéleményt - ez elkeseredés viszont az amerikai Uniót az európai imperialista típusok fegyverkező módjára szorítja.

Egyszóval: Anglia számára félő, hogy hiába hozta nagy áldozatait az orosz javára, csakhogy a német ellen kijátszhassa. S nem bizonyos, hogy nem éppígy hiába hozta-e az áldozatokat, melyekkel Franciaországot akarta középtengeri engedményekkel a maga politikája számára lekötni. Igaz: Algecirasnál s különösen Agadirnál a franciák szinte szolgai hűséggel úgy járnak el, ahogy az angol igazgatja őket. Ám mikor Anglia kiköti, hogy a Marokkóban terjeszkedő Franciaország afrikai erődítményekkel ne versenyezhessen az angol középtengeri érdekeket védő Gibraltárral: a francia közvélemény ezt lealázó kikötésnek jelenti ki. S nagy kérdés, meg vannak-e védve az angol középtengeri érdekek, mikor a Földközi-tengeren a francia végső soron nemcsak segítsége, de versenytársa is Angliának, mikor a Tripolisszal nagylelkűen boldogított Olaszországnak ugyanilyen a szerepe, s mikor az olasz s a gyarapodó osztrák-magyar flotta, melyet éppen az agresszív angol keleti politika szorított bele (mint kimutattuk) abba, hogy a német császárnak parancsára legyen, igen hathatósan meg tudja védeni (mint azt Balfour is elismerte) a hármas szövetség középtengeri érdekeit az angol monopólium ellen.

Nem, éppen nem bizonyos, hogy mikor Asquith lement Máltába, találkozni Kitchener egyiptomi alkirállyal s Hamiltonnal, a középtengeri angol flotta parancsnokával, s megegyeztek abban, hogy az angol flotta felvonul az Északi-tenger védelmére, s a Közép-tengeren való őrködést az angol flotta lejöhetéséig a franciára bízza: hogy akkor nem kecskére bízta-e a káposztát. A francia flotta magában a középtengeri vizeken, s az afrikai partokon a bisertai francia erőd - félő, hogy Franciaország túlságosan talál odalenn vigyázni. Viszont: akármennyire vigyáz a francia: a hármas szövetség vízen sem tétlen, s nemcsak osztrák-magyar és olasz hajók, de román hajók, sőt görögök is készülnek, s éppen nem azért, hogy Angliának szabad utat biztosítsanak India felé. S nem vigasztalás, hogy hiszen Anglia, szükség esetén, Dél-Afrikát megkerülve is eljuthat Indiába. Közhely ugyan, hogy Angliának emiatt kell Gibraltár és Szuez, de valójában nemcsak emiatt kell, hanem most ezen az úton és csakis ezen át tudja magát élelmezni. Ezt pedig nem pótolhatja a Jóremény-foka körül való hajózással! Érzi is ezt Anglia - világosan látja, milyen túlságos áldozatokat hoz középtengeri érdekeiért, s próbálja a másik kezével visszavenni, amit az egyikkel odaad. Így mint említettük, nagylelkű ugyan a francia szövetségeshez, de nem engedi, hogy Gibraltárral szemben erősségeket építsen. Tripoliszt nem sajnálja ugyan az olasztól, abban a reményben, hogy e bőkezűséggel elvonja a hármas szövetségtől, de Solumot elfoglalja előle, s Franciaországgal olaszellenes szövetséget köt Szudánra vonatkozóan, mert az olasz Bessica-baiból veszélyeztetné a málta-szuezi angol vonalat, s a Szudánból sakkban lehet tartani Tripoliszt. Azzal a perspektívával szemben, hogy a hármas szövetség és kis függelékei a szárazföldi mellé tengeri tervben is elhelyezkednek az angol imperializmus ellen, Anglia azzal akarja fenntartani flottájának fölényét, hogy gyarmatait, különösen Kanadát és Ausztráliát hadihajók ajándékozására kéri. Ebben nem is lesz hiányosság, de ezek a gyarmatok aztán szót kérnek a központi vezetésben, s ezzel feloldódik az angol imperium előtt a legnehezebb probléma: a federalizálódásé.

Miután így az elhelyezkedéssel való védekezés és támadás meglehetős problematikus értékűnek mutatkozik, Angliának helyzete valóban nehéz és valóban kényes - nem csoda, ha minden erejével arra veti magát, hogy a német versenytárssal és annak szövetségeseivel a fő ütköző helyről, Konstantinápolyból kiindulóan keljen birokra. A német számítás, Marschall báró nagyszerű terve szerint, az volt, hogy az angoltól fenyegetett törökséghez a vallás kapcsaival fűzze hozzá az egész mohamedanizmust, tehát a török uralom alatt élőnél négyszerte több angol fennhatóságút is, úgy, hogy ha Anglia nekimenne a töröknek, a szultánkalifa védelmére, a szent háborúban, megmozduljanak Anglia mohamedánjai is. Ennek meg is volt a hatása úgy az egyiptomi, mint az indus nacionalista mozgalmakban. E veszedelmek ellen küldte Anglia Egyiptomba Kitchenert, Indiába Hardinguet, kik a német tervnek éppoly nagyszerűt vetnek ellene, tudniillik a kalifátusnak Egyiptomba való áthelyezését, hogy a mohamedanizmus főereje angol uralom alatt koncentrálódjék, és kikerüljön oszmánli kézből. Ez a koncepció kellett ahhoz, hogy Anglia aktívan törökellenes merjen lenni a Balkánon, s fel merje a török ellen sorakoztatni a keresztény balkáni szövetséget. A számítás be is vált - az 1912-iki balkán-török háború csakugyan nem mozdította meg Anglia mohamedánjait, s a szultán nemcsak ezekre nem számíthatott, de végső veszedelmei közepett még arab és afrikai lázadásoktól is kell tartania.

Az oszmánli kalifátus politikai szervezetben fogja össze az iszlamizmust - s ennek ellenében az most a gondolat, hogy az egyiptomi khedive, ki e célból három év előtt már Mekkába is elzarándokolt volt: hogy ő legyen a kalifa - politikaiból megint vallási alapra helyezné vissza az iszlámságot. Hogy a kalifatus nem külső dísz és következésekkel is jár, azt ugyancsak megérezték az ifjú-törökök Tripoliszban, melyet, ha kilátástalanul is, de iszonyú áldozatokkal körömszakadtig kellett védeniük, főképp azért, mert az afrikai mohamedánság lázadással fenyegetőzött, ha a szultán le mer mondani a Kirenaikáról. Viszont a törökök kétségbeesett védekezésével szemben Anglia már meg merhette tenni, hogy bár az 1840-ből származó charta kötelezte volna rá, nem engedett török csapatokat Egyiptomon át vonulni Tripolisz védelmére. Az oszmánli kalifátus - írta 1912-ben a Fortnightly Review - a mohamedánságot az oszmánlik javára nacionalizálta. Ezt meg kell törni, az egyiptomi kalifátus teokratikus színét, hogy mint a katolicizmusban, a kalifátusban minden mohamedán faj helyet találjon, függetlenül politikai elhelyezkedésétől. Ez papiroson igen kegyesen hangzik - valójában az egyiptomi kalifátus terve par excellence politikai célú, s törekvése az, hogy a kalifátus óriási politikai hatalmát a németet uraló szultán kezéből az angolt uraló khedive kezébe ragadja át. Ezt nem lehet megcselekedni szulejmáni presztízsű szultánokkal, ehhez az kell, hogy ízről ízre megtörjék a török uralmat, s a presztízsre tartó keleti népek szemében megalázzák a szultánt. Ha ez sikerült, s a török politikai hatalom mind szűkebb körű, s a török birtokok mindinkább Ázsiában szorulnak össze: annál nagyobb már ezeken belül is az arabok jelentősége, s annál biztosabb általában a számra csekély oszmánsággal versengő roppant ázsiai mohamedán többség fölülkerekedése. Ez a mohamedánság aztán nem támasztéka lesz a németnek, hanem ellensúlya. Mint ahogy a William Wilcox ötszáz millióba kerülő vízművei akarnak a németek bagdadi vasútjára felelni, úgy felelne így az ázsiai mohamedánság tengerének felzúdulása a hamburg-bagdadi Drangra.

Angliának mind e nagyszerű tervei és erőlködései arra irányulnak, hogy vagy a hármas szövetséget bontsa meg, vagy olyan helyzetbe hozza a németet, hogy az magában legyen kénytelen itt is, ott is az ő aknamunkáival szembeszállani, hogy így törökkel vagy olasszal vagy másokkal viaskodva, megőrlődjék ereje, mire egyenest az angollal kerülne szembe. Ám Angliának ezt mindmáig nem sikerült elérnie. Tripolisz arra való lett volna, hogy a németet - törökvédő velleitásai révén - összeveszítse az olasszal. A német nem tette meg Angliának ezt a szívességet. A balkáni-török háború ugyancsak erre lett volna való - de a német megint nem ugrott, megint nem állt háborúba, és, rámutatván arra, hogy a hármas szövetség erősebb, mint valaha: megéreztette az angollal, hogy fegyverrel kiállani nem szándékozik mással, mint egyenest ővele, Nagy-Britanniával, ha az angoloknak is úgy tetszik. Csakhogy az angolnak éppen ez nem tetszik, azt szívesen venné, ha, mint évszázados hagyománya, a németet valaki máson keresztül, mintegy per mopsz verhetné meg - szemtől szembe állani vele, igen bölcsen, nem kívánkozik. Annyira nem, hogy a balkáni háború első étappeját követett londoni konferencián Anglia hirtelen hűvös lett a balkáni kis népek, megértő lett Ausztria-Magyarország, tehát a hármas szövetség iránt, mert fél, hogy döntő percben a kikezdett németség csakugyan megcsinálja azt az angolellenes európai organizációt, mely az ententenak felületes diplomácia értékét leleplezné és elértéktelenítené, s Ázsia szemében örökre tönkretenné az angol prestiget. Nem hiába sírt fel lord Haldane, hogy soha Anglia nehezebb időket nem élt, mint ma. Valóban nem - a mai komoly idők nyomása alatt Angliának le kell tennie arról, hogy másokat dolgoztasson maga helyett, le kell tennie a taktikai kapkodással konjunkturálisan összekalapált ententeokról, hanem utána kell néznie, nem talál-e olyan szövetségeseket, kikkel igazi és állandó érdekek közössége igazán és állandóan össze tudná kötni.

Ezt főképp Anglia helyzetének az utóbbi évtizedek rendjén történt tökéletes megváltozása követeli. Amíg a világpolitika voltaképp csak európai politika volt, s amíg kétségtelen volt Angliának kereskedelmi fölénye: addig lehetett értelme és kilátása az intrika-politikának, mely abban merült ki, hogy senkit se hagyjon megerősödni annyira, hogy Európának vezére s ezzel az angol gazdasági felsőbbségnek politikai ellensúlyozója lehessen. Erre jó és elég lehetett a többinek vagy valamelyiknek kijátszása az ellen az egy ellen, aki éppen a többi fölé volt kerekedőben. De ma a politika színtere kibővült. Ma kiterjed az egész földtekére - úgy szociálisan politikai, mint általában gazdasági fókuszai vannak nemcsak Európában, de Amerikában, Japánban és Afrikában is -, viszont az angol ipari és kereskedelmi felsőbbség már éppen nem áll versenytársak nélkül. Ilyen körülmények közt az igazán öt világrészben érdekelt Angliának öt világrészben kell körülnéznie olyanok után, kiknek állandóan ugyanazon érdekei lévén, mint neki, állandó és komoly szövetségesei lehetnek. Természetesen: az öt világrészben ott van Európa is - még mindig a legfontosabb érdekcsoport -, lehetetlen, hogy ott ne találna olyan hatalmat, mely sehol sincs, és soha nem kerül vele komoly ellentétbe.

S erre kényszeríti Európa tanulékonyságában az az önállóság, mely az angol politikai és társadalmi elméleteket már csak cum beneficio inventarii hajlandó átvenni. Mint Lichnowski herceg, ki azóta londoni német nagykövet lett, nemrég megírta: a kontinens az angoloktól már nemcsak a lawn-tennist s a golfot tanulja el, hanem magasabbrendű ügyességeket is. Az angol exportliberalizmus már nem talál Európában hívő vevőkre - ellenben a saját használatra gyártott imperializmusának titkát kezdik eltanulni, és nem csekély eredménnyel applikálni, többek között a németek is. S ha Anglia saját filozófiájának alapja az egészséges egoizmus volt: ezt az egészséges egoizmust hangoztatta már Izvolszki úr is a második dumában, s Bülow herceg is arról beszélt a német birodalmi gyűlésen, hogy a német már nem nézi a holdat, s letesz a romantikáról. Angliának le kell mondania arról a gladstonei kigondolású szerepéről, hogy ő a "gyengék védője" - ezt már ismeri a világ és tudja, hogy Anglia ilyenkor nem annyira a gyengét védi, mint inkább az erőset támadja, kinek hegemón törekvésére féltékeny. A pártfogolt "gyengék" helyett jobb lesz paritásosan kezelendő érdektársakat keresnie. Át kell látnia, hogy mentül lázasabb Anglia politikája s mentül agresszívabb imperializmusa, annyival könnyebbé teszi a német úri osztályoknak, hogy hazájukban a demokrata terjeszkedést visszaszorítván, a német birodalomban is zavartalanul alakítsák ki az ugyancsak agresszív imperialista típust. A militaristák s az imperialisták az antagonizmusokból élnek, s ezekre hivatkozva sajtolják ki a népekből a militarista fölkészüléseket, s a pénzt nem néző uferlos flotta-programokat. Az antagonizmus politikájával Anglia épp ellenkezőjét éri el annak, amire nemzedékek óta törekszik - nem Európa demokratizálódását, hanem az európai kontinentális blokk konzervatív kartellját német hegemónia alatt. Az angol így a demokratikus szuggesztiónak minden külső előnyétől elesik, mert ezzel, inkább, arisztokratizálja ellenségeit, s a demokratikus puska visszafelé sül el, mert viszont Angliában a demokratikus bevivén saját civilizációjával a nacionalizmust s a reformokat, e nacionalizmusban mindenütt halálos ellenségeket nevel a gyarmatosításnak, mert a felébredt nemzeti öntudat demokratizáló hatása nem tűri a gyarmat fogalmát... A német imperializmus befelé mesterien hasznosítja az angol szította antagonizmust, mert erre hivatkozva tudja fenntartani otthon a militarista junker-uralmat, s alultartani a békés és lefegyverző demokrata igényeket. Viszont kifelé sokkal okosabb, hogysem az antagonizmusnak dupeje volna - a német császár nagy beszédeket mond ugyan arról, hogy minden mohamedán számíthat rá, és hogy Marokkóban senki idegen nem lehet úr, de azért esze ágában sincs kardot rántani sem Tripolisz, sem Marokkó, sem a balkáni török háború kapcsán, ellenben eléri e szavalatokkal azt, hogy mind e helyeken felébrednek a lelkekben az antagonizmusok, melyekből az Anglia szorításától kialakuló imperialista típusok újra meg újra táplálkozhatnak. Ha ehelyett Anglia természetes szövetségeseket találna, egyensúlyban tudná tartani a világot, mert megszűnnék az antagonizmusoknak ama lázállapota, melynek fő oka az, hogy a hármas szövetségeknek s a hármas ententeoknak tagjai, ki-ki maga is extratourokat táncolván egy-egy másik szövetségbelivel, már a maguk lelkiismerete rossz voltánál s bűntudatánál fogva sem tudnak hinni abban a biztosságban, melyet e szövetségnek, illetve ententenek kéne megadni számukra. Ha a lázállapot megszűnik, megszűnik az a lehetőség is, hogy kontinentális kormányok és uralkodók a népeket az Anglia számára annyira kényelmetlen militarista és imperialista erőfeszítésekre tudják rácsábítani vagy rákényszeríteni, s Anglia csak így fogja elérhetni a kontinensnek demokratizálódását, melytől azt várhatja, hogy maga is békében maradhat, s békében tarthatja meg birtokállományát. A világpolitika olyan, mint a tenger: addig nincs benne béke, amíg nincs nivellálódás - s Anglia, melynek ez a béke a legfőbb érdeke, csak úgy érheti el, ha állandó szövetségben állandóságát képviselve, elősegíti ezt a nivellálódást.

...Aki e fejezetet figyelemmel olvasta, nem nehéz kitalálnia, hogy az állandó szövetségesek közül, akikre Anglia számára gondolunk, Európában elsősorban az osztrák-magyar monarchia jő számba. A britnek támadhatnak ellentétei franciával és orosszal, olasszal és természetesen némettel - de alig van érdekterület, melyen egyenesen az osztrák-magyar monarchiával kéne versenyre kelnie. 1897-ben ezt még látta Anglia, s Paget bécsi angol nagykövet akkor, mint említettük, ki is mondta, hogy Angliának s e monarchiának nem támadhatnak ellentétei. Aminthogy a fennforgó ellentétek nem is egyenes ellentétek - Anglia németellenességből mesterségesen szerkeszti meg a monarchiával való ellentétet, mert olybá veszi, hogy e monarchia mindenestül eladta magát a németnek. Az orosz, ki különben titokban a némettel tart, ügyesen táplálja az angolnak e hitét, hozzámagyarázván, hogy Ausztria ellen erősíteni kell a szlávizmust, s el kell ütni attól, hogy az ausztro-szlávokkal legyen ura, szervezője s az orthodoxia ellenállítója a délszlávságnak, holott a jugo-szlávizmus magában is életképes, viszont, az austro-szlávizmustól külön alakulva, kitűnő akadály a bagdadi útja során Szaloniki felé is ágazó német Drang előtt. Pedig ez mind szóbeszéd. Annyi kárán Angliának végre meg kéne tanulnia, hogy Ausztria-Magyarország se nem német, se nem szláv. Hogy mi lesz: az három tényezőtől függ. Attól, hogy mely fajtái életképesek, attól, hogy merrefelé hajolni lesz érdeke a dinasztiának, s attól, hogy milyenek a külügyi konjunktúrák. Mondanunk sem kell, hogy e külügyi konjunktúrák határozzák meg viszont azt is, hogy mely fajok életképessége diadalmaskodhassék, s merre legyen praktikus hajolnia a dinasztiának. S mivel az európai konjunktúrákat ma végső soron főképp Anglia határozza meg, nem túlzás azt állítani, hogy Anglia kezében van, az angol diplomácia ügyességén fordul meg e monarchiának olyan kifejlesztése, melynek legtöbb hasznát aztán ő maga veheti. S ami áll a monarchiára, az áll a Balkánra is. Ez sem szláv, ha nem teszik erővel azzá. Magyar, román, görög és albán mindig elég ellensúly tud lenni a jugo-szlávság ellen, míg az austro-szlávságot, a monarchián belül, szintén egyensúlyban tudják tartani a nem szláv fajok. A faji ellentétek konzervatív és imperialista kiélesítése csak az autokratikus felsőbbségi igényeknek használ: a németek vagy az orosznak. Ellenben a gazdasági fejlesztés s a gazdasági érdekközösségben a faji ellentétek kiegyenlítése, vagyis, ami mindehhez elvezet, ennek az egész érdekes területnek demokratizálása: egy egységes vagy legalábbis összefüggő érdekterületet teremtene itt Prágától Szalonikiig vagy Várnáig, s ezzel természetes akadályt úgy az orosz, mint a német imperializmus előtt. Hogy ez az igazi angol érdek, azt nem kell bőven fejtegetnünk. Ennek a területnek, Prágától a Fekete-tengerig erényt kell csinálnia abból, ami ma fogyatkozása: hogy nincs benne predomináló nacionális elem. A mostani nacionális államtípus helyett meg kell teremtenie a gazdasági érdekközösségből alakuló államtípust...

A gondolatsorral, mely így az angol politika elé új feladatokat állítana, kétségtelenül igen nyomós ellenvetéseket lehet szembeállítani.

Mindenekelőtt azt, hogy a német birodalom aligha nézné közömbösen a dolgok ilyen fejlődését, az ő Drangja vonalának ilyen függetlenedését, az angol érdekeknek ilyen megtámaszkodását.

Bizonyos, hogy nem. De a kényelmetlenség az érzésétől még igen nagy a lépés addig, hogy a németség fegyvert is fogjon az új alakulat megakadályozására. Ami már Frankfurtban is visszatartotta a németet attól, hogy a Prágán túli világot birodalmukba bekebelezzék, az most és mindig akadályul áll egy ilyen német beavatkozás előtt. A németeknek ma, az ő fajiságuk mostani expanzív képességeivel, nincs érdekük abban, hogy valóban terjeszkedjenek, mai délkeleti határaikon túl. Tulajdonképp itt Európában teljesen szaturálva vannak, a terjeszkedés szétforgácsolná erejüket - viszont, ha nem terjeszkednek, akkor érdekük a Fekete-tengerig terjedő nagy területnek nivellálódása, mely elcsendesít minden mozgalmasságot, amely politikájukat mindennap új bizonytalanságok s új problémák elé állítaná. Inkább: ha a mai állapot megmarad, s ezzel a mai rothadás tovább tart, akkor igenis a német fajiság megerősödhetik annyira, hogy a Prágán túli területek számára a faji gyarmatosítás helyett politikaira is gondolhasson. Ha a negativizmus továbbra is megmarad habsburgi princípiumnak, s a Duna-mente konszolidálódás helyett elposványosodik, akkor igenis eljöhet a lehetősége annak, hogy a német bekebelezésre gondoljon, s talán nem is olyanra, mint Bajor-országé vagy Württembergé, hanem mindjárt olyanra, mint Hannoveré és Hessené. Ma, annak megakadályozására, hogy Ausztria-Magyarország barátságosabb ne legyen Angliával, mint a németnek tetszik, nem ültetheti tele Triesztet és Budapestet pickelhauberekkel. De ha ez a világ magában esik össze, éppúgy levonulhat kolonizálni, mint ahogy levonult Kis-Ázsiába.

Ebben benne van a felelet egy másik ellenvetésre, amely felmerülhet olyan angol agyvelőben is, mely különben hajlanék a mi koncepciónk átlátására. Ez az angol ellenvetés az lehet, hogy: jó, belemegyünk - de még mindig megmarad a kérdés, hogy egy ilyen politika számára lehet-e az osztrák-magyar monarchiában olyan nemzetet találni, melynek a monarchia politikájában döntő szava van? Sem Ausztriában, sem Magyarországon nincs külpolitikai közvélemény - nem volt még eset, hogy a parlamentek buktattak volna meg külügyi dologban külügyminisztert, s nincs nép sem, mely az ő külpolitikai törekvéseit érvényesíteni tudta volna. A kívülről jövő új tervnek tehát nem lehetne másra számítania s támaszkodnia, mint a dinasztiára s a Ballplatzra. Kérdés, hajlanék-e ez ilyen radikális változásra, s a demokráciára való támaszkodás s egy nagy bizonytalanságnak való bármily nagyszerűen kilátásos nekiindulás helyett nem választja-e inkább a mostani rothadt állapot kényelmét, megvédetvén ebben a Hohenzollernek barátságától?

Erre azt lehet felelni, hogy mindebben bizonyára van igazság, ám a dinasztiának a fent kifejezettek szerint nem igen marad egyéb választása, mint az új politika. Vagy tudnak a Habsburgok a demokrácia vezérei lenni, a Hohenzollern konzervativizmus ellenére is, vagy az ő sorsuk is az lesz, hogy másodsorba kerülnek a Hohenzollernek mögé. Ám, hogy a demokráciával megbarátkozzanak, sokféle erő fog közreműködni. Elvégre nemcsak a betegség ragadós, hanem az egészség is. A Balkánon a demokrácia csodákat mívelt, új világot teremtett, s ennek - ex oriente lux - a hatása fel fog hatni nyugat felé. Van abban valami szimbolikus, hogy a balkáni török háború kitörése előtt a bolgárok revolverrel kényszerítették Ferdinánd cárt e háború megizenésére. Konstantinápolytól Prágáig egy új, s az eddigi nacionálisan imperiális államtípusnál magasabbrendű típus kezeli majd a neki megfelelő kialakulást, s meg is fogja találni: a Habsburgoknál akkor marad meg igazán a vezérlet, ha e folyamat vezérletét is magukhoz váltják, s az új idők új követelményeihez hozzá tudnak alakulni.

Persze: Angliának a kontinentális szövetség fogalmát egyenrangú barátság és támogatásképpen kell felfognia. Türelmesen s időt és semmi segítséget nem sajnálva kell megsegítenie a monarchia feltörekvő rétegeit abban, hogy államfenntartókká erősödjenek. Olyan barátság, mint a spanyol vagy a portugál, hol az egyéniség teljes abszorbeálása lőn az eredmény, vagy amilyen a Kiamil-féle török barátság volt: nem nagyon kecsegtető azokra a kontinentális államokra nézve, melyek angol szövetségre hajlanának. Spanyolországban, Portugáliában a gyengítés már tradíció volt, mert hiszen a barátkozás arra volt való, hogy letörjék ez országok tengeri versenyét, s kisajátíthassák gyarmataikat. Sehol sem jó ugyan, hogy az angol barátságnak az legyen a színe, hogy mindig és mindenütt rothadás jár vele. Ám Gibraltár körül s tán a Boszporusz körül is a rothasztásnak volt értelme és célja Anglia számára. Ám az osztrák-magyar monarchiára nézve a dolog megfordítva áll. E monarchiának s a Balkánnak gyengesége a németnek ereje - a monarchia a németnek rothad, nem az angolnak -, az angolnak csak a konszolidáció lehet érdeke. Meg kell szűnnie az eddigi nesze semmi, fogd meg jól politikának. Nem szabad ismétlődniök az olyan eseteknek, mikor harminc angol politikus közgazdasági ürügyek alatt lerándult Budapestre, a németek ellen izgatott, de a közgazdasági összeköttetésből semmi sem lett. Meg kell változnia az angol sajtó hangjának és taktikájának, mint amilyeneknek szembeszökő példája volt a Timesnak s egyéb lapoknak az a ráfogása, hogy a szandzsák vasút egyenesen a német Drang szolgálatára épül - vagy a Spectatornak s egyéb angol lapoknak tüzelése a monarchia ellen, mikor az az annexióra rákényszerült, a délszlávoknak hadbaállítása a monarchia ellen - vagy csak legutóbb is H. Johnstonenak a Daily Chronicleban, 1912 végén megjelent cikke, melyben a magyarokat nagylelkűen odaajándékozza a németeknek, vagy 1913 elején a Fortnighthy Review cikke, melyben a monarchiát azzal vádolja, hogy ő készíti elő az egész mostani bonyodalmat, csakhogy Szerbiát megsemmisítse... Ilyen felületességgel nem lehet méltón képviselni Angliát, Angliának magasabban kéne állania, semhogy egyoldalú sugallattól szuggeráltassa magát, de nem állhat olyan magasan, hogy körül ne kelljen néznie e monarchiában, mielőtt jövőjét mérlegeli. S nem szabad oly mohónak sem lenni, mint az agadiri napokban volt Anglia, mikor, mert az osztrák lapok kezdtek olyan húrokat pengetni, hogy a monarchiának megvannak a maga saját érdekei, s nem lehet pusztán a német érdek trabantja: sir Fairfax Cartwright, bécsi angol nagykövet olyan kegyetlenül tárgyaltatta a két császár állítólagos ellentétét, hogy provokálta ezzel a dementit s a bátortalan osztrák önállósági törekvést megijesztette a saját bátorságától. Ez a politika, mely nem barátkozik, nem támogat, csak kritikus időkben, incidentálisan ugrik elé ellentéteket szítani: jóllehet Kis-Ázsiában, a perzsa öbölben, ezt megértheti Mabarek avagy Szaid Idrisz - de az osztrák s a magyar intellektus, bármint lebecsüljék az angolok, ennek mégis felette áll.

Angliának az ő szövetségesei számára óriási erőforrások állnak rendelkezésére. Ha ezeket csak bontásra használja, megbonthatja vele a kontinenst, de nem biztos, hogy az ilyen mód keletkező lázállapot Angliának válik-e javára? Ha ellenben konszolidálásra használná, akkor ott, ahol számára szükséges, sorra támadnának védővárai. Az angol energiák hatására a mai túlcsigázott idegzetű világ amúgy is hatványozottan reagál - de ma, az angol politika helytelen iránya miatt, nem Anglia javára, hanem a német imperialista típus hasznára. Angliának végre úgy kell vetnie, hogy maga arasson.

A mondottakból logice folynak a következők:

I. Hogy Anglia mind Németországgal (gazdasági szempontból és világszupremáciai szempontból), mind Oroszországgal (az ázsiai rivalitás szempontjából) antagonizmusban van. - (Ez antagonizmusok nem a diplomáciai ügyeskedéseknek, nem szimpátiának vagy antipatiának, hanem az evolúció törvényeinek következményei.) Ausztria-Magyarországgal, ellenben Anglia semmiféle antagonizmusban nincs, s nem is lesz a jövőben sem.

II. Német- és Oroszországnak van egy az egész történelmen át húzódó s mindkét országot egyformán érdeklő törekvése: Ausztria-Magyarországot nem engedni velük egyrangú tényezőre fejlődni. E törekvés szintén a faji imperializmus evolúciójának természetes következménye - az orosz-német paktum Damokles-kardja gyanánt lebeg minden angol terv felett, s vele szemben hiába kötnek ideig-óráig szövetségeket a diplomaták, a faj terjeszkedési "drang"-ja kiüt, s elsöpri a diplomácia légvárait. Nem császárok barátkozásának vagy ellenségeskedésének kérdése ez, hanem a fajok terjeszkedési törvényének szükséglete.

III. Hogy e kettőt akceptálva: Angliának érdeke, hogy e harmadik hatalom, mely Angliával antagonizmusban nincsen és nem is lesz, éppoly erős, konszolidált és harcképes legyen, mint az a kettő, mellyel antagonizmusban van, mert e harmadik hatalom nagyhatalmi pozíciója adja meg Anglia szempontjából Európa koncertjének s ezzel a világpolitikának azt az egyensúlyt, mely reá nézve éppen a legfontosabb.

 

[+] Blaskovich Sándor, kinek külügyi gondolataival eddig névtelenül találkoztak a Nyugat olvasói, s aki a mai magyarság egyik legerősebb s legeredetibb politikai koponyája, könyvet írt a mi monarchiánk életfeltételeiről ilyen címen: A negativizmus mint államprincípium. Az osztrák-magyar monarchia a huszadik század elején. E könyvből veszem ki az itt következő fejezetet.