Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 6. szám
Honnét és hogyan került ez a kérdés szenvedélyes politikai vitáink középpontjába, arról elmondottam egyet-mást a "Parlamenti probléma" című értekezésemben (L. Nyugat 1912. 6. és 7. füz.). Nem is fog ez a kérdés egyhamar letűnni a napirendről a most vita alatt levő törvényjavaslat letárgyalása után sem.
Az alább következő visszapillantás célja annak előadása, hogyan gondolkozott az általános szavazatról az az államférfi, ki 1866-ban ezt tette az általa megteremtendő német birodalom alkotmányának sarkkövévé.
A németországi általános szavazat keletkezése az 1848-49-iki mozgalmak idejébe vezet vissza bennünket. A frankfurti német parlament által megalkotott német birodalmi alkotmány minden 25 éves német polgárnak megadta a választójogot. Bismarck, ki már akkor porosz országgyűlési képviselő volt, mint ilyen, hozzászólott e kérdéshez. A porosz országgyűlés ellenzékének egy része amellett volt, hogy Poroszország változatlanul fogadja el a frankfurti alkotmányt, Brandenburg gróf porosz miniszterelnök ezzel szemben kijelentette, hogy Poroszország ezt az alkotmányt csak változtatásokkal fogadhatja el. Az erről megindult vitában Bismarck is az általános szavazatjog ellen nyilatkozott, s végül azt indítványozta, hogy a ház egyszerűen térjen napirendre a kérdés fölött. Poroszország a frankfurti alkotmányt 1849. április 27-én végleg visszautasította, s egy nappal később az összes német államokat fölszólította, hogy küldjenek meghatalmazottakat Berlinbe oly célból, hogy ott egy új birodalmi alkotmányt állapítsanak meg. Az államok többsége e fölhívásnak meg is felelt. A Poroszország vezetése alatt megalakítandó új német "Unió" alkotmánytervezete nagyjából a frankfurti alkotmány alapján készült el, de kiküszöbölték belőle ez utóbbinak több fontos intézkedését, így az általános szavazatjogot is. Az Unió parlamentje a porosz három osztályú választójog alapján választatott volna meg.
A tervezett Unió Ausztria ellenzése miatt nem lépett életbe. A kérdés most már 17 éven át pihent.
Ugyanaz a Bismarck, ki 1849-ben egész határozottsággal elítélte az általános választójogot, 1866-ban lelkesen fölkarolta azt, s 1867-ben az észak-német, 1871-ben a német birodalmi alkotmány alapvető intézményévé tette. Nézeteinek e gyökeres átalakulásánál gyakorlati szempontok vezették.
Mikor 1866-ban az Ausztria elleni háború el volt határozva, és Govone tábornok az olasz kormány megbízásából Berlinben Bismarckkal a megkötendő porosz-olasz szerződés ügyében tárgyalt, a porosz miniszterelnök és külügyminiszter úgy nyilatkozott, hogy neki még két-három havi időhaladékra van szüksége, hogy a szövetséget megköthesse, mert a schleswig-holsteini ügy nem elég nagy arra, hogy ennek nevében a háborút megindíthassa. Hogy az egész német közvélemény vele tartson, egy nagy célt, Németország újjáalakítását kell kitűznie. Ő egy német parlament összehívását fogja indítványozni.
Ez márciusban történt. Április elején bizonyos kikötésekkel létrejött egy véd- és dacszövetség. Április 8-án írták ezt alá az olasz kormány megbízottai, április 9-én pedig Bismarck utasítása folytán Savigny porosz követ a frankfurti Bundestagon azzal a "sürgős indítvánnyal" állott elő, hogy egyenes és általános választások alapján német parlament hívassék össze.
A porosz indítvány, jóllehet némelyek bizalmatlansággal fogadták, a német nép nagy többségére mély hatást tett. A német közvéleményben még éltek az 1848-49-iki hagyományok, s most mintegy varázsütésre büszkén emelkedett ki a német egység gondolata a kicsinyes viszonyok káoszából.
Bismarck kezében az általános szavazatjog hatalmas agitatórius eszköznek bizonyult. A későbbi német kancellár már az 1866-iki háború megindítása előtt el volt tökélve, német-egységi programja keresztülvitele végett, ha kell, forradalmi eszközöket is megragadni. Az általános szavazatjogot is ezek közé sorozta. Elhatározására az ez idő tájt Lassalle-al, a nagyeszű szocialista vezérrel való érintkezései is hatással voltak. Lassalle arról igyekezett őt meggyőzni, hogy a tömegek követni fogják a monarchiát, ha ez ügyüket fölkarolja, s hogy monarchistábbak, mint a szabadelvű polgárság.
Ez akkor Bismarcknak is komoly meggyőződése volt. Bizonyítja ezt egy 1866. március 24-én kelt körjegyzéke, melyben többek közt így szól: "A közvetlen választásokat és az általános szavazatjogot a konzervatív magatartás nagyobb biztosítékának tartom, mint valamely mesterséges, csinált többségek elérését célzó választási törvényt. A mi tapasztalásaink szerint a tömegek becsületesebben érdekelve vannak az állami rend fönntartásában, mint azoknak az osztályoknak a vezetői, melyeket valamiféle cenzus behozatalával a választásoknál kiváltságolni szeretnének."
Bővebben foglalkozik Bismarck az általános szavazatjog kérdésével abban a beszédében, melyet 1867. március 28-án az észak-német szövetségi alkotmány tárgyalása alkalmával tartott. Sokan ellenezték akkor az általános szavazatjog behozatalát. Ezekkel szemben Bismarck határozottan állást foglalt.
"Az általános szavazatjog - mondá egyebek közt e beszédében - bizonyos tekintetben a német egységi fejlődés öröksége gyanánt maradt reánk. Benne volt a frankfurti birodalmi alkotmányban, később ellenébe szegeztük 1863-ban az akkori osztrák törekvéseknek, és csak annyit mondhatok, hogy én legalább jobb választási törvényt nem ismerek."
Ezzel különösen a porosz három osztályú választótörvényre céloz, mellyel beszéde folyamán behatóbban foglalkozik, kimutatva, hogy ez egyenesen a valódi közvélemény meghamisítására vezet.
Sok támadásnak volt kitéve Bismarck már akkor, de méginkább később amiatt, hogy a birodalmi alkotmányba fölvette az általános szavazati jogot. E támadásokkal szemben lássuk ellenérveit:
"Ha az általános szavazatjog célszerűségét bírálják, mindenekelőtt fontolóra kellene venniök a dolgok akkori (1866) állását. A helyzet akkor az volt, hogy a körülmények által nyújtott semmiféle eszközt sem volt szabad elhanyagolnunk. Könnyelműség lett volna akárcsak elméletileg is megnehezítenünk helyzetünket, mert nem lehetett tudni, hogy elméleti kérdések, a háború bizonytalan lefolyása mellett, nem nyerhetnének-e gyakorlati fontosságot. A frankfurti választási törvény elfogadása 1866-ban harci eszköz volt rebus sic stantibus. Ha lemondottunk volna a frankfurti programnak egyik éspedig ily lényeges részéről, ez kiaknázható lett volna Poroszország nemzeti érzületének gyanúsítására. Ha a háború nem folyt volna le oly szerencsésen, amiként lefolyt, akkor a német nép nemzeti lelkesedésének szabadjára eresztésére került volna a sor. A francia követelésekkel és követelődzésekkel szemben súlyos érv volt, azt a hitet ébreszteni Franciaországban, hogy egy német harci program tisztán nemzeti program volt. A délnémet kormányok sem hagyhatták volna figyelmen kívül a nemzeti fölkelések kérdését, valamint a bécsi kabinet nem hagyhatta figyelmen kívül a magyar nemzeti mozgalom tüneteit az 1866-iki háború idejében." (Itt Bismarck a Klapka-légió szereplésére céloz. A Klapka-légió szereplését és Bismarck viszonyát ehhez bővebben tárgyaltam "Bismarck és Andrássy" című munkám 74-81. lapjain.)
"Nem haboztam - írja Gedanken und Erinnerungen című művében a már visszavonult agg kancellár - arra a kényszerűségre való tekintettel, hogy végső szükség esetében forradalmi eszközökhöz is nyúlhassak, az általános szavazatjogot is, már 1866. június 10-iki körjegyzékemben, beledobni az események mérlegébe - in die Pfanne zu werfen -, hogy a monarchista külföldet visszariasszam attól, hogy ujjait a mi nemzeti rántottánkba - in unsere nationale Omelette - beledugja. Sohasem kételkedtem abban, hogy a német nép, mihelyt belátja, hogy a fönnálló választótörvény káros intézmény, elég erős és elég okos lesz, hogy megszabadítsa magát tőle. Ha erre nem képes, akkor az a mondásom, hogy tud majd lovagolni, ha majd egyszer a nyeregben ül, tévedés volt."
Más helyen ugyanezt a gondolatát így fejezi ki: "Oly harcban, mely életre-halálra megy, nem nézzük a fegyvert, melyhez nyúlunk, nem nézzük az értékeket, melyek a fegyver használata által elpusztulnak. Az egyetlen tanácsadó közvetlenül a harc sikere, a függetlenség megmentése kifelé. Az okozott károk liquidációja és helyrehozása a békekötés után kell, hogy megtörténjék."
Bismarck kezében tehát az általános szavazatjog 1866-ban politikai ütőkártya volt. Egyrészt Ausztria ellen és a többi külállamok beavatkozási vágyakozásai ellen, másrészt az apró német uralkodók partikularizmusa ellen, melyet Bismarck az ő tömör, erőteljes nyelvén "souverainitási szédelgésnek" - Souverainitäts-Schwindel - szokott nevezni.
Rá kell mutatnunk még két fontos mozzanatra. Bismarck akarta az általános szavazatot, de nem akarta, hogy az titkos legyen. A titkosság nem is volt benne az 1867-ben az észak-német birodalmi gyűlés elé terjesztett alkotmánytervezetben, mely egészen az ő műve. Csakis a tárgyalások folyamán Fries képviselő hozta javaslatba a titkosságot, mint módosítványt a 25. §-hoz. A nagy többség elfogadta. Bismarck és a szövetséges kormányok, kik az ő eszével gondolkoztak, határozottan rosszallták a titkosságot. De belenyugodtak, mert különben hosszas parlamenti huzavona keletkezett volna. Pedig sürgős volt, mielőbb tető alá hozni a nagy vívmányt, az észak-német egységet. E legnagyobb és legfőbb célnak minden mást alá kellett rendelni.
Bismarck maga Emlékirataiban a titkosságról így nyilatkozik: "Az általános szavazatjogot nem csupán elméletileg, hanem gyakorlatilag is, ma is (ez 1893-ban íratott) jogosult elvnek tartom, mihelyt a titkosság kiküszöböltetik, mely egyébiránt a német véralkat legjobb tulajdonságaival is ellenkezik."
"Azokat a befolyásokat - így okoskodik tovább -, melyeket a gyakorlati élet magával hoz (tehát azokat, melyeket a titkossággal akarnak hatálytalanokká tenni) nem lehet ignorálni. Ha ignoráljuk őket, akkor a közjognak az emberi élet realitásaival való ellentétéhez jutunk, mely állandó súrlódásokra s végül robbanásokra vezet, s csak szociáldemokrata őrültségek útján oldható meg. Ezek azon a föltevésen alapulnak, hogy a tömegek belátása elég tompa és fejletlen ahhoz, hogy ügyes és becsvágyó vezetők behálózhassák."
Az általános szavazatjogból eredhető káros hatások másik korrektívumát Bismarck a képviselői napidíjak mellőzésében látta. A haladó párt mindjárt az 1871-iki első birodalmi gyűlésen indítványozta a napidíjak behozatalát. Ezt az indítványt később is sokszor megújították, s a birodalmi gyűlés utóbb nagy többséggel meg is szavazta azt. De e határozatból Bismarck és a szövetséges kormányok határozott ellenzése miatt törvény nem lehetett. A két fő szempont, melyekre való tekintetből a kancellár a napidíjakat ellenezte, röviden ez volt: ő rövid tartamú parlamenteket tartott kívánatosnak, s úgy vélekedett, hogy ha nincs napidíj, ez lohasztja a képviselők szónoklási kedvét. A másik fő ellenvetése a napidíjak ellen az volt, hogy ezek oly képviselőket nevelnek, kik mintegy iparszerűleg űzik a képviselőséget, abból élnek. Ennek a típusnak túlságos elszaporodását Bismarck károsnak tartotta, s azt fejtegeti emlékirataiban, hogy ez afféle hivatásszerű bürokratikus népképviselethez vezet, mely nem igazi népképviselet. A napidíj-kérdés bővebb tárgyalását mellőzöm, mert ez nálunk soha szóba sem került, s Németországban is ma már el van döntve.
*
Az általános szavazatjog elvi proklamálása az 1866-iki háború előtt és alatt megtette kötelességét, amelyet Bismarck tőle várt. A békekötés után elkövetkezett a szövetségi alkotmány megállapításának az ideje. A kiállott testi és lelki fáradalmak Bismarckot beteggé tették, s hónapokon át pihenésre kényszerítették. E kényszerű visszavonultságában sokat tépelődött az új alkotmány tervezete fölött. Eleinte az volt a szándéka, hogy beveszi ugyan az általános szavazatjogot az új alkotmányba, de két kúriában választatja a képviselőket: felét a legnagyobb adófizetők választották volna, kerületenként a legnagyobb száz adófizető egy képviselőt. A képviselők másik felét a többi választók választották volna. Ezt az eszméjét azonban elejtette, s mikor 1866. decemberben visszatért Berlinbe, s e hónap 13-án az egész alkotmánytervezetet egyhuzamban lediktálta Bucher Lothárnak, visszatért az április 9-iki javaslat eszméjéhez, az általános szavazathoz, de csak két korrektívummal, a titkosság és a napidíjak mellőzésével. Semmi kétség sem foroghat fönn az iránt, hogy még így is voltak aggályai, de ezeket, mint Emlékirataiból és beszédeiből látjuk, elhallgattatta azzal, hogy - mint mondá - a porosz és német nép kilenctizedrészben monarchista és konzervatív érzelmű - ami akkor úgy is volt, továbbá azzal, hogy a német nemzetben lesz mindig annyi ész és erő, hogy ha az általános szavazatot károsnak ismerné föl, megszabadítsa magát tőle.
Eleinte, a nemzeti lelkesedés nagy napjaiban tűrhetőleg mentek a dolgok. Egy tünet azonban már akkor megdöbbentette Bismarckot. Már az 1871-iki reichstagba, melyet pedig nyomban a német császárságnak Versailles-ban történt proklamálása után választottak meg, az ultramontán párt, mely később a rá oly kevéssé illő "Centrum" nevet vette föl, 33 képviselővel állított be. Tehát már akkor kitűnt, hogy az általános szavazat az ultramontánoknak válik javára. Később azonban Bismarcknak még nagyobb kiábrándulásokban is volt része. Három évvel később, az 1874-iki választásoknál az ultramontán képviselők száma rögtön 101-re szökött föl, és kicsibe múlt, hogy ez a birodalomellenes párt egyesülve a többi ellenzéki töredékkel, meg nem buktatta a kormány katonai törvényjavaslatát. Föloszlatással kellett fenyegetni a birodalmi gyűlést s fölül rá Bismarck kijelentette, hogy a kormány soha semmi körülmények közt a javaslat megcsonkításába beleegyezni nem fog, ha pedig az újonnan választandó birodalmi gyűlésben sem alakulna biztos többség, akkor ő vissza fog vonulni. És ily nagy nyomás alkalmazása mellett sem ment keresztül a katonai törvény csonkítatlanul. Bismarck és a szövetséges kormányok állandó törvénynek akarták, és végül kénytelenek voltak megalkudni az ellenzékkel, s beleegyezni, hogy az új törvény érvényessége hét évre korlátoztassék. Így keletkezett az ún. szeptennatus, melyről később oly sok szó esett.
Az alatt a tizenkilenc év alatt, mely a német császárság megalakulásától Bismarck bukásáig eltelt: nyomról nyomra követhető egyfelől a mérsékelt pártok fokozatos gyengülése, másfelől a két szélső pártnak, az ultramontánoknak (Centrum) és a szocialistáknak, az ezekkel egy húron pendülő radikálisoknak és a partikularista töredékeknek fokozatos megerősödése.
Ennek megfelelőleg a kancellárnak az általános szavazatról való nézetei is fokozatosan módosultak.
A Centrum, mint említettük, már 1874-ben megdöbbentő rohamossággal a reichstag legszámosabb pártjává emelkedett. S ebben a hatalmas pozíciójában állandóan meg is maradt. Bismarck később kényszerülve látta magát vele paktálni, de nyíltan bevallotta, hogy az engedmények sem tették e pártot soha megbízható tényezővé. Az ultramontánok - mondá egyik beszédében - szívesen elfogadják az engedményeket, de ők nem engednek semmit, s azt kívánnák, hogy "szőröstül-bőröstül adja oda magát nekik". Ezt pedig nem tehette meg. Canosszába nem mehetett.
A másik végletnek, a szocializmusnak a reichstagban való térfoglalása lassúbb, de annál fenyegetőbb volt. Már 1878-ban, a berlini kongresszus évében, mikor pedig Bismarcknak és a német birodalomnak politikai prestige-e egész Európa előtt tetőpontját érte el, baljóslatú jelek hirdették, hogy a társadalmi és állami rend látszólag nyugodt fölülete alatt egy örvény tátong. 1878. május 11-én a szociáldemokrata Hödel merényletet követett el Vilmos császár ellen. A kormány erre az első ún. szocialista törvényt nyújtotta be a birodalmi gyűlésen. És ekkor kitűnt, hogy a fokozódó disszolúció már ide is át kezd terjedni. A birodalmi gyűlés nagy többséggel elvetette a szocialista törvényt. Ez május 24-én történt. Egy hétre rá egy dr. Nobiling nevű szocialista, tehát a művelt osztályhoz tartozó egyén, követte Hödel példáját, ezúttal jobb sikerrel, mert Vilmos császár veszélyesen megsebesült.
Most már következett a renitens birodalmi gyűlés föloszlatása. De nem sok köszönet volt benne. Az új választásnál, mely úgyszólván az európai kongresszus szeme láttára folyt le, a helyzet még romlott, ahelyett, hogy javult volna. A szociáldemokraták vesztettek ugyan három tagot, de a szocialista választók száma egészben véve több százezernyi szaporodást mutatott. Az ultramontán Centrum s az ennek uszályát képező partikularista töredékek pedig a reichstagban is erősödtek. A minden áron való ellenzék, az ún. birodalomellenes - reichsfeindlich - pártok egészben véve izmosodtak. Az új birodalmi gyűlés a módosított alakban benyújtott szocialista törvényt csak több módosítással volt hajlandó megszavazni, és úgy is csak két és fél évre korlátozott érvénnyel. De Bismarcknak nem telhetett öröme ebben a parlamentben, mely a védvámok kivételével összes pénzügyi javaslatait, melyekre pedig a legnagyobb súlyt helyezte, s melyek birodalmi politikájának a derekát alkották, leszavazta.
Teltek az évek. Bismarck a három évvel később, 1881 őszén bekövetkezett új választásoktól eleinte a kormány helyzetének némi javulását remélte. De a választások kedvezőtlen menetéből csakhamar azt látta, hogy ismét csalódott. 1881 őszén annyira elkedvetlenedett a kancellár, hogy már foglalkozni kezdett az általános szavazatjog megszüntetésének gondolatával. Hohenlohe-Schillingsfürst Chlodvig herceg, akkori párizsi nagykövet, későbbi kancellár előtt ily értelemben nyilatkozott, miként ezt Hohenlohe emlékirataiból tudjuk. "A németek - így szólt Bismarck október 23-án a herceghez - nem tudnak bánni azzal a nürnbergi játékszerrel, melyet nekik adtam. Összetörik. Ha tovább így megy a dolog, akkor a szövetséges kormányok visszatérnek a régi Bundestaghoz, és csak a katonai és vámügyi szövetséget tartják meg, de a birodalmi gyűlést megszüntetik." Az 1881-iki választások megtizedelték a mérsékelt középpártokat, s újból tetemesen megnövelték a radikálisokat, és meghagyták eddigi erejében az ultramontán pártot. A választások után Bismarck visszalépési gondolatokkal foglalkozott. A kormánnyal összeköttetésben álló "Post" egy mindenesetre sugalmazott cikkében azt mondotta, "hogy a kancellár a választások következtében be fogja nyújtani lemondását, mert megunta, hogy céltáblája legyen minden gonoszságnak, aljasságnak, rágalomnak és irigykedő gyanúsításnak, mely egy sok milliónyi népben lerakódik".
Bismarck sohasem tudott megbízható többségre szert tenni, mellyel legalább fő vonásokban meg tudott volna egyezni javaslatai keresztülvitelére. Kénytelen volt ott összeszedni és keresni a többséget, ahol találta. Időnként a konzervatívok és az ultramontánok koalíciója kínálkozott neki ilyenül, de az ily támogatásban nem volt köszönet, ennek drága ára volt.
Jobban szerette volna, ha a nemzeti szabadelvűek annyira megerősödtek volna, hogy a szabadkonzervatívokkal szövetkezve többséget alkothattak volna a jobb- és baloldali ultrákkal szemben. Törekedett erre Bismarck az 1884. október 28-iki választásoknál, de ezek sem hoztak javulást. Az egyes pártcsoportok nagyjából megtartották eddigi számarányaikat, és csakis a szocialisták szaporodtak eddigi számuknak majdnem kétszeresére.
A birodalmi gyűlés tehát ezentúl is a háború jegyében állott, sőt a helyzet annyiban rosszabbodott, hogy eddig csak a belpolitikai kérdésekben buktatták rakásra Bismarck javaslatait, de a külpolitikába nem avatkoztak. Most pedig már az ultramontánok ezen a téren is szövetkeztek a radikálisokkal, hogy ostrom alá vegyék gyarmati politikáját.
A sok heterogén elemből összeverődött ellenzéki többséget mesterileg jellemezte Bismarck 1884. november 26-iki beszédében. "Önök - mondá egyebek közt - nem engednek magoknak imponálni a szövetségi tanács által. Nos hát én a birodalmi gyűlés többségétől nem hagyok magamnak imponálni. Igen, uraim, önök nem azok az emberek, kik nekem imponálhatnak. Hogyan van ez a többség összealkotva? Ha egybehangzó meggyőződésekből keletkezett volna az egyes előterjesztések jóságáról vagy hibás voltáról, akkor azt mondanám: íme itt van 397 tisztes és okos embernek több mint fele, ennek van súlya. De nem így áll a dolog. Ez a többség párttörekvésekből van összealakulva. Az összes kormányjavaslatok sorsa előre látható. A pártok a hatalomért harcolnak. Egy oly 5/8 többséggel állunk szemben, melynek alkatelemei előreláthatólag ellenünk fognak szavazni, nem törődve a javaslatokkal, melyeket benyújtunk, melyek csak oly javaslatokat fogadnak el, amelyek ellen nem szavazhatnak, ha csak újra megválasztatásukat veszélyeztetni nem akarják."
A mérsékelt pártok fokozatos dekompozíciójában rövid szünet állott be, midőn az összeverődött ellenzéki többség 1887. január 14-én 183 szavazattal 154 ellen visszavetette a szeptennátusi törvénynek újabb hét évre való meghosszabbítását, s az azzal kapcsolatos haderőszaporítást. A francia revanche-veszedelem ekkor érte el tetőpontját, s mikor a császár a leszavazás után nyomban föloszlatta a birodalmi gyűlést, a német közvéleménynek hatalmas fölbuzdulása következett. Az 1887. februári választásoknál az ellenzéket alkotó pártok és töredékek tetemes veszteségeket szenvedtek, a radikálisok, szocialisták, sőt részben az ultramontánok is lefogytak, ellenben az eddigi kisebbség, a konzervatív, szabadkonzervatív és nemzeti szabadelvű párt, melyek most "kartellt" alkottak, 154-ről 223-ra szaporodtak. A szeptennátusi törvényt március 9-én óriási többséggel - 227 szavazattal 31 ellen - megszavazták.
Ez a szeptennatusi vagy kartell-reichstag abban a korszakban, mely a birodalom megalapításától Bismarck bukásáig lefolyt, mint egyetlen örvendetes kivétel áll. Nemcsak a katonai s az ezekkel kapcsolatos pénzügyi törvényeket szavazta meg, hanem meghosszabbította a birodalmi gyűlés tartamát három évről öt évre, s megalkotta a rokkantság- és aggkorbiztosítási törvényt, mely tizenkét millió embernek biztosít gondtalan öregséget.
A nagy nemzeti és emberiességi érdekek által sugallt alkotásokat győzelemre vitte úgyszólván a bennök rejlő erő, de ez nem jelentette azt, hogy a kartell más kérdésekben is ki fogja állani az erőpróbát. Bismarck nem is ringatta magát ily illúzióban. A fiatal II. Vilmos császár trónrajutása után már nem érezte maga mögött azt a hatalmas támaszt, melyre I. Vilmos idejében a parlamenttel folytatott tizenöt évi küzdelmei alatt biztosan számíthatott: a császár föltétlen támogatását. A kartell összetartása lazulni kezdett, s egyes kérdésekben, mint pl. a gabonavámoknál vagy a szocialista törvény megújításánál, fölmondta a szolgálatot.
A szocialista törvényt a híres szeptennátusi reichstag 1890-ben leszavazta, s erre nyomban bekövetkezett annak feloszlatása. Most már Bismarckot komolyan foglalkoztatni kezdte az általános szavazatjog kérdése.
Az 1890. február 20-án végbement választásoknak a kartellpártok már egyetértés nélkül indultak neki, s ennek meg is volt a következménye: 90 tagot vesztettek, többségből ismét kisebbséggé lettek. Az ellenzék viszont 246 tagra szaporodott. A radikálisok száma az eddiginél több mint kétszeresére, a szocialistáké több mint háromszorosára szaporodott. (Akkor 36 szocialista megdöbbentette Bismarckot. Mit szólt volna hozzá, ha tudta volna, hogy ezek száma nem is nagyon sok idő múlva 101-re fog fölszaporodni!)
Bismarck már 1887-ben, mikor a szeptennátusi törvény leszavazása miatt kénytelen volt föloszlatni a reichstagot, foglalkozott az általános szavazatjog megszüntetésének gondolatával. Helldorf-Bedra mérsékelt konzervatív képviselőhöz így szólott: Életem utolsó éveit arra fogom fordítani, hogy jóvátegyem életem legnagyobb hibáját. Ezalatt az általános szavazat behozatalát értette. A föloszlatás után következett 1887-iki új választások kedvező eredménye elcsitította a kancellár aggodalmait. Ezek az 1890-iki katasztrofális választások hatása alatt fokozódó erővel ébredtek föl.
Engelhaaf képviselőnek, Bismarck egyik életírójának közvetlen és megbízható forrásból - tehát valószínűleg magától Bismarcktól - nyert értesülései szerint, mikor a kancellár 1890. február 25-én II. Vilmos császárnak a választások eredményéről jelentést tett, figyelmeztette a császárt, hogy a szocialista törvénynek és a hadsereg békelétszámát emelő törvényjavaslatnak megszavaztatása nem fog könnyen menni. Esetleg szükséges lesz a reichstag föloszlatása, éspedig talán kétszer egymás után. Ha pedig még ez sem vezetne eredményre, akkor a német fejedelmeket és a szabad városok főnökeit össze kell hívni Berlinbe, és beleegyezésükkel a birodalmi alkotmányt, a választási törvényt tartalmazó részeiben, s esetleg egynémely más pontjaiban is, meg kell változtatni. Most még ez lehetséges - mondá Bismarck a császárnak. Nekem személyesen meg van hozzá a kellő erőm és hitelem. Később ez keresztülvihetetlen lesz.
Bismarck azzal végezte előterjesztését, hogy "ha a dolgot egyszer kézbe veszik, minden körülmények között végig kell azt harcolni. No surrender! (Nincs meghátrálás!)"
Hohenlohe kancellár emlékiratai szerint Bismarck még arra is figyelmeztette a császárt, hogy ha lázadások törnének ki, ezek ellen egész erővel kell eljárni. Dr. Hans Delbrück, egy igen komoly német publicista és történetíró, ki Bismarcknak nagy tisztelője, úgy véli, hogy ebben az időben egyenesen a birodalmi gyűléssel való konfliktusra dolgozott volna, hogy ily módon az általános szavazatjogot megszüntethesse, mivel arról győződött meg, hogy az a birodalom jólétével össze nem fér.
Hogy Bismarck egyenesen az összeütközést kereste volna, az be nem bizonyítható, de hogy arra el volt szánva, az kétségen fölül áll. Egy másik német publicista, Otto Kümmel, 1907-ben a Grenzboten-ben cikket közölt, melyben megerősíti Delbrück közlését, s arra hivatkozik, hogy ő Bismarck visszalépése után, 1892. október 30-án nála volt, és értekezett vele, s ez alkalommal a volt kancellár úgy nyilatkozott előtte, hogy 1890-ben kész lett volna odáig elmenni, hogy a szociáldemokratáktól, mint az állam halálos ellenségeitől, elvegye a választójogot.
Tehát az az államférfi, ki 1862-ben, a király és a porosz országgyűlés közt dúló konfliktus közepette az országgyűlés ellenállásának letörésére vállalkozott, dicsőségesen megfutott pályája végén, 1890-ben kész volt egy újabb alkotmánykonfliktust megkockáztatni, hogy megszüntesse azt az általános szavazatjogot, melyet 1849-ben elítélt, de melyet 1866-ban egy hatalmas nemzeti mozgalom élén harci riadónak használt.
Csudálatos körforgása a nézeteknek. Hogy Bismarck ennek végére el nem jutott, azt csak 1890. márciusban bekövetkezett bukása akadályozta meg. II. Vilmos visszariadt egy új alkotmánykonfliktustól, mikor nagybátyja, a badeni nagyherceg, ily konfliktus esetére lázadás kitörését jósolta, s azt mondta neki: bokáig fogsz gázolni alattvalóid vérében.