Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 6. szám · / · Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium

Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium
Regény
XIII.

Az óriási tábor körül, amelyet mély árkú sánc fog gyűrűjébe, nagy távolságban föl van taposva a föld. A zászlókkal pompázó kisebb-nagyobb sátrak, kalyibák között széles utak vezetnek a tábor piacaira és kijáróihoz. Mint valami szűk és piszkos keleti városban, hangyamód nyüzsög a sok katona, kereskedő, szolga, asszonynép a sátor-sikátorokban, a tömérdek szekér és ló között. A széles utakon egy-egy csapatocska vonul el, vasravert hajdúk dacoskodnak rajtuk végig a prófosz emberei előtt, itt a főgenerál lovagol keresztül kíséretével, ott jámbor kereskedő szekere döcög friss sörrel, jó borral a piac felé, az istrázsamester igyekszik vicéivel kifelé a táborból, kötés fával, csöbör vízzel sietnek térdig felgyűrt szoknyában a lányok a konyhák irányában, boros kártyázók lármája hangzik ki nem egy sátorból, egy sikátorban gúnyolódó bajtársak biztatnak két verekedőt, amott egy öreg lándzsarengető tartja hazudozásaival a szájtátó vagy hitetlenül ellentmondó fiatalokat. Zsákmányt, lopott holmit csereberélnek kiáltozva, forgókat, paszomántot, tollat, pitykéket kínál mindenféle nyelven a piacon ténfergőknek a kirakott árui között guggoló kalmár, mázos korsókból isznak a csapravert hordók körül, gajdoló csoportok hallgatnak el, tágulnak odébb az útból egy-egy rittmeister vagy obrister közeledtére. Csípejét riszálva ődöng a kifestett arcú lány az ivók, tereferélők, kártyázók körül. Vitatkozás, röhej, vezénylés, alkudozás, jajgatás, ének, fegyvercsörgés, káromkodás, szekérnyikorgás, nyerítés, ostorpattogás, marhabőgés, patakattogás, földdöngés egybefolyó, tömör zaja kavarog a tábor fölött. Csak a tábortüzek kigyúlása után halkítja az éjszaka hangfogója s a körüljáró prófoszok szigorúsága tompa zümmögéssé a nagy erővel élő, lélegző tábor hangzavarát.

Zrínyi kedvetlenül ül sátrában. Ki ő Gallas general-lieutenant táborában? A horvát ezred oberstere; egy magyar, malmokba, tizedért járó törökök lesből támadója, csengő aranyat jelentő foglyok halásza a végbeli állapotok zavaros vizében, a hadviselés magasabb elveihez nem is konyító, akinek kardforgatása csak tökéletesebb bicskázás, aranytól csillogó, de piszkos műveletlenségben élő, nagyszájú, rátartó magyar mágnások közül egy, kucsmás, dolmányos medve, aki a csipke s az áll közepén hegyeskedő piciny szakállocska nyugat-európai műveltségéhez még nem jutott el. Mindezt kiérezte Zrínyi a császár zsoldjában álló olasz, francia, német tisztek tekintetéből, modorából, s finom, válogatott kifejezések selymén átszúró gorombaságaiból vagy szótalan nyílt megvetéséből... És Julia! Az a savanyodott állat legelteti vizenyős szemét rajta...

- Nem jól vagyon ez így! - vagdosta bele sarkantyúját a sátor simára döngölt földjébe.

Inkább lóra! Szinte örömmel fogadta Gallas parancsát: föl Árvába! onnan a jablunkai passuson nyugatra csapva egyesülés a Siléziában operáló Götz-cel, aztán együtt Olmütznek! Mire átvergődött lovasaival a tót hegyeken, mire componálta hadát Götz generáliséval, havas esőt vert szemébe az éjszaki szél ezrede ellenség-bolondító vagy felderítő lovaglásain.

- Ezért bocsátottam király uram kezében személlyemet, ezeredemet? Vágtató lovon komédiázó madárijesztő képnek rendöli Zrini Miklóst, amaz szigetvári maradékát minden csipkés örvű, páncéros hasú nímöt teknősbéka? Apátok kalapos istenit! Karddal, karabinnal hegyikben esni, ez az tudománom, nem penég fenekek környül szaglászni, hogy: "Vigyázz főgenerál uram, ihon errül, ihon mast meg arrul üté föl fejét az ellenség!"

De még ennek a vitézi foglalkozásnak is hamar vége szakadt. Így még csak itt-ott megszorítottak, kardra hánytak, foglyul ejtettek egypár embert Torstenson seregéből. De beállt a tél, s Zrínyi ezrede az Olmütz körüli falvakba tért téli szállásra. Maga a vezér a dühtől, csalódástól, keserűségtől - ki tudja, mitől? - ágynak dőlt, s lázban gyötrődve olvasta a bécsi haditanács szigorú rendszabályait messze le, Ausztriába elkalandozó lovasai ellen, s gyöngyöző homlok mögött hevülő képzelettel folyamodott a királyhoz - azért nem használták nagyobb dolgok végrehajtására erejét, mert nem kért eleget! -, hogy adjon horvát dandára mellé egy német ezredet, s a károlyvárosi generalatusságból mozdítsa el az elaggott Frangepánt, s ruházza reá e tisztet.

Karácsony hetében ért haza az emésztő lázban hosszúra soványodott arcú vezér Csáktornyára.

(Folyt. köv.)