Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 6. szám · / · Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium
Vadásztülök hangja búgott elhalón a távolban, az erdei gyalogösvényen csizmája sarka tavalyi avaron siklott vagy lucsokba vágódott mélyen. Megállt. A nyugati ég peremére bágyadó nap sugarai elöntötték a kopaszodó erdő zöldből bíborba, bíborból sárgába forduló lombozatát, s aranyat vontak vén törzsek mohára. Anyját vesztett farkaskölyök vinnyogását hozta a szél. Fönt zúgott a nagy fák csapzott koronája, lent hallgatott a bokor. Feszülő melle kitágult, s két karját hátrafeszítve belekiáltott a szürkülő estbe:
- Hahó!
A felriadó visszhang felelete lágy volt, mint az álmából ébredőé.
Zrínyi összefonta a karját, és nézte a föld kérgét. Ez legyen-e sorsom? - Pázmány födeles szemöldöke és mélyen ülő, átható szeme remegett elébe a rezgő, ferde sugarak táncán, s hallotta szavát, mint akkor a nagyszombati kertben... kardcsörrenés és lódobogás, hajrázás és Allah-kiáltás, összeomló bástya, bődülő ágyú, asszonyvisítás, férfihörgés olvasott és látott emléke zúgott fülében... ezrede készen áll, libben a szélben a vad fiúk farkas-kacagánya, parádés lova táncolva viszi a sor előtt szemlére... hajlongó derekak, csókra csucsorodó szájak között átölelve vezeti a király a trón felé őt, a király képét, hadainak generalissimusát, Buda fölszabadítóját a török járom alól, királyok, császárok hatalomban, aranyban fürdő pajtását...
Mindez semmi! Miért? Egy leányért! Semmi, csakugyan semmi. Állt és feje lehorgadt. Bizony, boldogabb a cserjén csörtető őz, bizony boldogabb a fán búgó vadgalamb, bizony boldogabb a föld férge. Semmi, semmi: a nap, az erdő, a lány, az ország, a família...
Hirtelen visszafordult, s mint mikor a vadkan szaggat ágat, lombot, úgy viaskodott hazafelé útjában Zrínyi a kursaneci erdő himbáló, útgátló ágaival. Mire hosszú szárú cselebi csizmáit rövid deli saruval cserélte föl, leesett a korán beálló tél első hava. A mező szűzi fehér leplét szaggatottá tarkázta a sok tó, pocsolya, mocsárszem. Hiába próbált szóba ereszkedni vele a jószágigazgató páter, hiába "dicsértessék!"-ezett hangosan a háta mögött gyóntatója, válaszadás nélkül vonult be könyvesházába. Sokáig elüldögélt gondolkozva, melegedve a kályha mellett, a hosszú ládára terített puha szőnyegen. Mikor az ónas ablakon, amely mögött egyre ereszkedett alá a hó fehér szálú függönye, benyúlt az éjszaka ujja a meleg szobába, gyertyát gyújtatott.
- Mán csak az Echó lészen szerelmem postája... - szólt maga elé, s fájó-édesen lüktettek fejében a verssorok:
- Ha kérdi, élek-é, mondjad, hogy én égek,
Ha kérdi, kicsoda, mondjad, hogy van oda,
Az te rózsavirágod,
Kiről te harmatot,
Gyönge illatokot
Gyönyörködve szedtél,
Benne gyönyörködtél,
Mastan elárultad.
Mert talán nem tudtad,
Az nád töredékeny,
Noha nevedékeny,
Hogy megunod mingyárt,
Mert ránézni is árt,
Nézd hináros szemét,
Csoportos üstökét,
Széltül hajtott nyakát,
Nem álló derekát,
Nézd az ű gyükerét,
Meglátod erejét,
Mert nincs az ű benne,
Ki neked kellene,
Hadd el, én méhecském,
Édes, szép képecském,
Megtalálod nálam,
Ki bizony nem álom,
Mely friss az rózsaszál,
Noha tüskében áll,
Nem szúr meg tégedet,
Nem sérti szemedet.
Az virágja vörös,
Az gyükere erős,
Maga szép illatos,
Hozzád hasomlatos,
Lám, sokan szeretik,
Csak te jűjj és szállj rá,
Kivánod másszorra
Ő állandóságát,
Rothadatlanságát,
Így ízene néked,
Az ki szeret téged.
Vadászgató, verselgető tespedéséből nagy hírek verték föl: hazug volt a fáma a császáriak lipcsei győzelméről, ott is tönkreverte őket a svédek kövéres, szelíd képű nagy hadvezére, Bécs gőgje letört, s a király aggodalmasan halasztotta el az országgyűlést újra. A kancellária sietve értesítette Zrínyit, hogy a király megadja a kért felhatalmazást a toborzásra.
- Eszetekben vevétek mast Zrinit? - toppantott keserű dühvel, mikor a kancellária levelét elolvasta.
Haragosan kelt ki magában királya ellen, szidta a rövidlátó bécsi urakat, elégedetlenkedett, korholt, duzzogott - és nem mozdult.
Két hétre rá királyi kinevezést kapott kézhez: a felséges úr az összes horvát csapatok parancsnokává emelte ezredesi rangban.
- Áh!? Ugyan, az horvát zászlók ezeredesse? - s gúnyos nevetéssel dobta az asztalra az iratot. - Játékbábu vagyok-é én, kit tesznek, vesznek kények szerént?... Ezeredes, hm? - kérdezte magától dohogva százszor is, de nagyravágyása nagy sebét mégis megenyhítette a kis flastrom, s másnap már Légrádon rendelkezett. Megszólalt seregszedő embereinek toborzó sípja Óvártól le Ivanicig mindenütt, s szállingózott, gyűlt Légrádra, Csáktornyára az iratos nép: életét megunt vagy elüldözött paraszt, idegen név alatt bujdosó gonosztevő, kalandos álmoktól zavaros fejű ábrándozó, bosszút tajtékzó, dúlásra, vérre éhező világgá züllöttek, toprongyos vagy deli szegény legények, a fosztogatás, öldöklés tapasztalt mesteremberei.
Zrínyi közben mindent felejtett: még semmi sincs későn! Nehéz szekereken érkezett Bécsből a muníció: puskapor, fegyver, golyóbis, tűzcséve, deli csizma került a friss fizetésből a bocskoros lábakra, karabin és kopja a gyakorlott vagy ügyetlen kezekbe; Légrádon borgőzben hejje-hujázott a zsold talléraival dobálódzó vitézi mulatság, a környékben megadással sóhajtozott az élelemért megrabolt, meglopott paraszt, alakult az új ezredes új serege!
De a megdúlt végek tüzes horvátjai vérre, a német zsoldosok pénzre szomjaztak, Zrínyi pedig emésztő dühvel szemlélte a természet megújulását: hát mire várnak? olyan jól megy dolguk, hogy nincs szükségük Zrínyi ezredére? Dús, lilás pára gőzölgött már a zöldellő zsombékok fölött, friss lombkorona állt a déli szél elé, s még mindig nem jött meg a haditanács behívója...
Hajnalban riadót fúvatott. Dönögtek a rézdobok, rikoltozott a lóra ülő hadi nép. Zrínyi szégyellte magát: harcra vágyik, ahol a nemes vér buzgása nemes győzelmet szerez, s kénytelen egér helyett fonálgombolyagot kergetni, mint az asszonynépek ölbe szoktatott palotás macskája. Csáktornyán túl elcsendesült a csapat, s mentül inkább közeledtek a hódoltság földjéhez, annál inkább keresték a födött utakat erdőkben, dombok alján. Egy határt jelentő oszlophoz érve, Zrínyi intett a vice-ezredesnek, hogy állítsa meg a katonákat, aztán kengyelében fölemelkedve elkiáltotta magát:
- Vitézek! Ihon az török föld! Jézus nevében vigyázás, serénség!
Mozgás támadt a kopjaerdő piros-fehér zászlócska-felhőjében, magasra emelkedtek a karabinok, s felsivított egy-egy kiáltás, rikoltás a türelmetlen lovakon rázódó, zúgó tömegből. Egy sötét arcú horvát suhanc szó nélkül szállt le lováról, s megvetése legfőbb jeléül az oszlop tövébe guggolt. A környékén állók röhögve üdvözölték a kitűnő ötletet. De a rendelő gorombán intette helyére a legényt:
- Félsz, hogy nadrágodban ereszted, ha törököt látsz? Lóra!
Estére már Zalavár vidékének ingoványai közt keresték a száraz utat a közbeeső falukban zsebüket értékkel, hasukat borral teletöltött lovasok. Zrínyi maga csak átvágtatott a megrohant falukon, unta a rablást, a marakodást, s egy erdőcske szélén, tűz nélkül, messzire tolt előőrsök gyűrűjében megvonuló lovasai között utálattal gondolt a holnapi napra, a dúlás, lovaglás változatos vagy egyhangú unalmára. Mi haszna az a pár száz elhajtott marha, mikor ő mást akar? Mi haszna, ha a feje tisztul a szélben, mikor a szíve antul nehezebb?
Sötét hajnallal lóra kaptak, s nagy kerek vonalban elkanyarodva a Balatonhoz vágtak. Büszkén ügetett Zrínyi dandára élén a fövenyszegélyes gyöpös parton, s nem igyekezett a Nagyberek mocsaras földjének bújtató fái, bokrai közé. A horvátok legénykedve forgatták szemüket, tetszett nekik a vakmerő játék, a nyílt vonulás itt, ahol vár várat, palánk palánkot ér, s mindegyik rakva több-kevesebb őrködő katonával. A magyarok büszke nemtörődömséggel sercentettek egy hegyeset, ha éppen félrenézni méltóztattak. A németek mogorva elégedetlenséggel pislogtak nagy kalapjaik alól a fonyódi hegy várának tornyára, s fellélegzettek, mikor a feléjük meredő homokhegy eltakarta őket. Zrínyi elszánt haragos lelkét jólesően izgatta a nyári nap ragyogó csöndjéből, a halkan ingó lombok közül minden pillanatban előbukkanható veszedelem tudata. Ahogy kiértek a hegy alól, elnyúlt lovon vágtat vissza az előhadból egy legény. Zrínyi kardot ránt, harsányan rendelkezik, s a csapat éles szögben jobbra kanyarodva bevág egy alacsony, teknőszerű völgybe, egyenesen szembe a kitörő várőrséggel. A karabinok vízszint kerülnek, előre ferdül a pikaerdő, vezérük csillogtatva forgatja feje fölött széles görbe kardját, s rekedten, bőgve, rikoltva, sivítva hangzik föl soraikból:
- Jézus! Jézus!
- Allah! Allah! - zúg rá selymesen a folyton közeledő távolból.
A csapat élén lovagló török kaftányába keveredve bukik le lováról, a szügyön talált paripa hanyatt hőkölve zuhan gazdájára. A karabinok sűrű füstje lomhán szálldos a két csapat fölött. Zrínyi mögött káromkodva bukik lova nyakára véres fejjel egy horvát. A lovak a puffogástól, puskaporszagtól megvadulva tipornak egymásba. Itt egy pika torkon hasítva löki hanyatt a szembe lovaglót, villanó szablyasuhintás nyomán hull ott a földre egy kardot tartó kéz. Puhán szisszen a patkó taposta hús, fröccsen a vér, velő. Zrínyi kiáltozva vagdalkozik köröskörül: mint egy forgó kerék fényes küllői, kardja csapásai.
- Valláhi! Ez Zerin-oglu! - csattan föl egy török rémült kiáltása.
Nyomában ágaskodó paripákon fordul, robban vissza csapatjuk.
Vakmerő beütések, gyors dúlások, győzelmes összetűzések kellemetlen érzést keltő hangzásúvá tették a fiatal kapitány nevét a műveltségük, hatalmuk tetőpontján gazdagság, kényelem ezerféle kényeztetésében puhuló törökök előtt. A barbárság ismeretlen szellemi hatalmától lelkesített nagy testi erő vezető férfiben: örökre ijesztő misztikum a rengeteg pénzzel, rengeteg emberrel kicsiny nemzetekre eltaposó szándékkal zúduló s mégis ellenállásra találó nagy népek előtt.
A magyar csapat vérszemet kapva, hencegő kiáltozásban zajosan handabandázva rohan utánuk föld a dombra. Zrínyi megáll a pár holttest között, amelyeket ideges kíváncsisággal szaglász lova, s a gőg mámorának köde száll föl fejébe:
- Zerin-oglu, Zrini fia! Mely rémület rezegteté az szakállas öreg hangját! Apám dücső emlékezeti s hírem-nevem valamint két véres szablya függenek az ottomán hold fölött.
Katonái majdnem a vár aljáig kergették a futókat, s egypár fogollyal tértek vissza kapitányukhoz. De innen már óvatosan, bujkálva, kerülgetve, inkább lopva, mint rabolva, lesbe állva, mint sík mezőn páváskodva igyekeztek vissza a Muraközbe.
Szőlőérésre aztán megjött a parancs: lóra! a morva szélekre!