Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 6. szám

Schöpflin Aladár: Tegnapi problémák

A vad népeknek nincs történetük, szokás mondani. A történelem ott kezdődik, ahol lejegyzik, számon tartják, átörökítik nemzedékről nemzedékre. Ebben az értelemben, azt lehet mondani, a magyar irodalom legutóbbi emberöltője, a kiegyezés után való korszak - pedig jobban a múlté, tehát érettebb a történelmi tárgyalásra, mint a negyvenes-ötvenes évek korszaka - történelem nélkül való, mert egyáltalán feldolgozatlan, teljesen hiányzik mellőle az irodalmi emlékezetben tartás két tényezője: a kortársaknak a kritikában nyilvánuló közvéleménye és a rákövetkező nemzedéknek a múlt perspektívájából való összefoglalása.

Ez a kettő az, amiből egy irodalmi mű, egy író, egy irodalmi nemzedék irodalomtörténeti elkönyvelése kialakul. Az alapvetés a korszak nemzedékéé, mert - tessék azzal tisztában lenni - minden író és minden irodalmi mű hatása és jelentősége úgy marad rá az utókorra, ahogy azt a kortársak csakugyan érezték. Csakugyan - erre a szócskára hangsúlyt vetettem itt. Mert nem arról van szó, hogy a nyilvánosság előtt hogyan fogadtak egy művet, hanem arról, hogy milyennek érezték azok az akkori olvasók, akik az irodalmat tudatosan nemcsak olvassák, hanem élik is: az írók és a közönségnek az a finom, művelt és kicsiszolt ízlésű része, amely az írókkal együtt a közvéleményt jelenti irodalmi dolgokban. A nyilvánosságra kerülő kritika lehet bármi túlzó akár egyik, akár másik irányban, lehet igazságtalan, elfogult, rossz vagy jóindulatú - az írók világában szinte önmagától kialakulnak az egyes írókról és művekről való prestige-fogalmak, éppúgy, ahogy a tőzsdén is maguktól, belső értékük szerint alakulnak minden pillanatnyi ármódosító törekvések ellenére a papírok árfolyamai. Az írói közvélemény alakulásában is van hausse-párt és baisse-párt, s e kettőnek egymással való küzdelméből csaknem minden esetben csekély korrektúrával pontosan kialakul az illető mű vagy ember értéke. A legjobb kritikusok mindig az írók, mert nekik az irodalom az életük legfontosabb ügye, s eszerint legfinomabbra fejlődik az ösztönük irodalmi dolgok megítélésére. Kritikájuk a legtöbbször nem íródik meg, sokszor ki se mondják, és mégis ez dönt az író és műve sorsa felett. Hiába népszerű, trombitaszóval fogadott valamely mű, az irodalmi közvélekedés megméri és könnyűnek találja, s csakugyan rövid idő múlva elmerül a pillanatnyi érdekű dolgok nagy tömegében. Mások megjelenése a nyilvánosság előtt alig támaszt mozgást, és hatásuk mégis állandó marad, mert az irodalmi emberek azonnal megismerték benne az állandó értéket, megbecsülték, és ha talán hallgatólag is, de megadták neki a megillető prestiget.

Az így keletkezett közvéleményt aztán a következő nemzedék átveszi és kodifikálja. Némi korrektívumokat alkalmaz, de ritkán lényegeseket - inkább csak esztétikailag és fejlődéstörténetileg indokolja azokat az értékfogalmakat, melyeket a kortársak megállapítottak. Hogy példával, illusztráljuk: akármily alacsony színvonalú és értetlen volt az egykorú kritika, amely Petőfit fogadta, a tónusából, a mögötte elrejtezett hangulatból még ma is kiérzik, hogy az írók közvéleménye nagyjából megérezte, hogy milyen nagy és feltűnő jelentősége van a költő megjelenésének. Még az ellene írt pasquillus-szerű támadásokból is kiárad Petőfinek talán öntudatlanul érzett vagy néha talán szándékosan letagadott prestigee. Ezt a prestiget aztán a következő nemzedék tette öntudatossá Gyulai Pál személyében, s tudományosan igazolta és indokolta azt, ami a kortársaknál ösztönszerűen feltámadó érzés volt. Soha még nem történt meg, hogy a maga korának irodalmi közvéleménye által nagynak, vagy legalábbis jelentékenynek látott írót a későbbi nemzedék teljesen degradált volna a jelentéktelen alakok sorába. Az is felettébb ritka eset, hogy valakit, akit a maga korának irodalma a jelentéktelen kontárok közé sorozott, az utókor ítéletében, mint igazi nagyság támadt volna fel. Kotzebuet az egész német közönség lelkes ünneplése dacára a valamirevaló írók a tömegszükségletek kielégítésére való iparosnak tartotta, s ma az irodalomtörténet véleménye is ez róla. Stendhal, igaz, csak félszázaddal munkáinak megjelenése után jutott teljes érvényre, de író kortársai, mint pl. Taine, már a maga idejében is ugyancsak észrevették és megbecsülték. Az író prestigee, mint különben minden prestige, előbb egy szűkebb körben, a fogékonyak, a hozzáértők, az élesebben figyelők körében alakul ki, s innen gyűrűzik lassankint mind szélesebb és szélesebb körökben, míg végre általános köztudattá válik.

Csodálatraméltó dolog, hogy annak az irodalmi nemzedéknek az értékéről, mely közvetlenül mi előttünk élt s részben, a mai öregekben még ma is köztük él, alig jutottak ránk csak valamennyire is határozott fogalmak. Kuthy Lajosról például vagy Nagy Ignácról, akik nem voltak valami jelentékeny írók, meglehetős helyes fogalmai vannak minden irodalom iránt érdeklődőnek, pedig ők a negyvenes években virágzottak, és ma alig él már, aki közvetlen hatásukat érezte. Ellenben például a most elhunyt Ábrányi Kornélról ugyan kinek van csak megközelítőleg is pontos fogalma? Pedig a legutóbbi napokig köztünk élt - igaz, hogy a tulajdonképpeni irodalommal régen szakított -, s annak idején feltűnő irodalmi jelenség számba ment, aki a szépirodalom minden terén dolgozott, a drámában, regényben, versben egyaránt. Azok közé tartozott, akik tudtak ugyan zajt támasztani maguk körül, de nem volt bennük igazi érték? Ez először is aligha igaz, mert emlékszem korábbi és későbbi művei egynémelyikére, s ha nem is remekművek, de vannak bennük irodalmi qualitások, és másokkal együtt előfutárjai voltak egy urbánusabb magyar irodalom kialakulásának. De még ha igaz volna is, ki tudja biztosan, és hol, miképp van konstatálva? Avagy ma is érvényes értékei voltak, legalább relatív értelemben koruknak, csak nem akadt, aki a feledésből kiemelje őket? Igaz, hogy nálunk hamarabb véget ér valamely mű hatása, s ezzel hamarabb is elmúlik az emléke, mint öntudatosabb irodalmi kultúrában szabad volna, de legalább a róla való tudatnak meg kellene maradnia?

Annak a kornak, amelynek Ábrányi Kornél, az író, fia volt, nem volt irodalmi érdeklődése. Az embereket teljesen elfoglalta a kiegyezés utáni új berendezkedés munkája: egy napról másikra kellett megszervezni a társadalmat az állami igazgatás, a közgazdasági élet, a közoktatás számára, s ebben a munkában annyira elmerült a közfigyelem, hogy az irodalom háttérbe szorult benne. Csak a legfeltűnőbb jelenségek tűntek fel, ezért csak a legfeltűnőbb írókról alakult ki határozott közvélekedés, a háttérben állók a háttérben is maradtak, nem esett rájuk sehonnan annyi világosság, amennyi a valóságnak megfelelő értékelésükhöz kellett volna.

Az irodalmi érdeklődés hiánya miatt ennek a kornak egyáltalán nem volt kritikája sem. Gyulai hatott és dolgozott akkor is, de Gyulai az előtte való nemzedéknek volt kritikusa, s a hetvenes-nyolcvanas években felsarjadt irodalmi mozgalmakkal szemben teljesen negatív állásponton állott. Nem tudta bevenni újszerű szellemét, az ő nemzedékétől eltérő törekvéseit és szempontjait, journalizmusát. Nyilvánosan ritkán is szólt hozzá, s mint összegyűjtve nemrégiben megjelent kritikái mutatják, éppen legjelentékenyebb termékeivel nem is foglalkozott. Tanítványai pedig vagy mint Péterfi, csekély kontaktust tartottak az élő irodalommal, vagy még Gyulainál is jobban kiélezték a negatív álláspontot, s kritikájuk nem volt elég rendszeres, elég figyelmesen minden főbb jelenségre kiterjeszkedő. Az akkor felserdült sajtó kritikája pedig teljesen irreleváns volt, távol eső mindennemű irodalmi szemponttól. Ily módon az olvasók tudatában sem válhatott öntudatossá annak az irodalomnak a hatása, amelyben benne éltek.

Ezt a hiányt nem pótolta a később érkező generáció összefoglaló és kritikailag feldolgozó munkája sem. Ez a generáció a kortársaktól még átörökölhetett volna valami közvélemény-félét, mert akármi csekély volt is az érdeklődés, az egykorúak valamelyes fogalmat mégiscsak alkottak maguknak a korukban szerepelt feltűnőbb írókról - de csaknem teljesen elmulasztotta az örökölt fogalmaknak, a kortársak ítéletének revideálását és kritikai feldolgozását. Azok a kritikai elmék, amelyek ezt a munkát elvégezhették volna, vagy a sajtóban lefolyó aktuális irodalmi mozgalmak körüli csatározásokban merültek ki, vagy pedig a távolabbi múltat tanulmányozó irodalomtörténeti problémák tisztázására fordították erejüket. Tér sem igen volt erre, mert a napi sajtó nem alkalmas terrénum ilyen irodalmi problémák komolyabb fejtegetésére, folyóiratok pedig, melyekben ezt a munkát el lehetett volna végezni, nem voltak. Néhány jószándékú, de dilettáns erejű munkát nem számítva, jóformán egyetlen könyv, egyetlen komoly essay nem tárgyalja a hetvenes-nyolcvanas évek irodalmát vagy annak valamely feltűnőbb jelenségét. Még olyan hatalmas szellemnek, mint Jókai, sincs számbavehető irodalma, s a hetvenes-nyolcvanas évek olyan feltűnő jelenségei is, mint Dóczi Lajos, Rákosi Jenő, Csiky Gergely, Petelei István, Reviczky Gyula, jóformán kritikai visszhang nélkül váltak irodalomtörténetiekké.

Irodalomtörténetiekké váltak, anélkül, hogy az irodalomtörténet igazán tudna róluk. Ki foglalkozott az egyes írókkal, ki kereste azoknak az újításoknak magyarázatát, amelyeket az újon alakuló Magyarország újon alakulni igyekvő irodalma felszínre vetett, a nagy társadalmi és politikai átalakulásnak hatásait az írókra és irodalomra, azokat a sokféle és sokféleképpen nyilvánuló hatásokat, melyeket az egykorú külföldi irodalmi törekvések, az angol regény realizmusa, a francia naturalizmus, az orosz irodalomnak az európai irodalmi tudatba való hirtelen benyomulása s még egy sereg más tényező tett a mi apáink irodalmi szellemére és ízlésére? A mai nemzedék ezekről már alig tud valamit. Irodalomtörténeti tudományos kutatásunkat teljesen eltérítette az ily közeleső kérdések kutatásától egyrészt Gyulai negatív állásfoglalásának még ma is érezhető hatása, másfelől a német egyetemi katedrákról hozzánk származott, de már onnan is kipusztuló, csak nálunk még sokban uralkodó tudományos babona, hogy csak mennél régibb korral lehet az irodalomtörténetírónak tudományosan foglalkozni, s hogy Melius Juhász Pétert tanulmányozni tudományosabb, mint Petőfit tanulmányozni. Csak a legfiatalabb irodalomtudós nemzedékben venni észre valamivel több érzéket a közelmúlt irodalma iránt, amely egyelőre persze inkább csak fokozottabb érdeklődésben nyilvánul, pozitív eredményekkel még nem dicsekedhetik. Legalább kezd az a teljesen téves hit megtörni, hogy a tegnap és a tegnapelőtt irodalmával nem érdemes foglalkozni. Elvégre, ha annak a tegnapi nemzedéknek nem voltak is örökérvényű írói, de irodalmi élete mégiscsak volt, hatása a kortársakra szintén volt, s nem lehet szégyene foglalkozni vele annak a tudománynak, amely roppant fontosságot tud tulajdonítani például olyan középkori zsoltáros könyveknek, melyek latin zsoltáros könyveknek teljesen szolgai, irodalmi érték nélküli fordításai s talán csak egyetlen példányban készültek, egyetlenegy kolostor szerzeteseinek használatára.

Ezt a feladatot, a közvetlenül előttünk járt nemzedék irodalmának feldolgozását a mai nemzedéknek kell elvégezni, mert különben alig lehet jól elvégezni. Ha majd a kortársak ítélete az egyes írókról és művekről teljesen feledésbe merül, akkor egy későbbi kutatónak a dolga csaknem teljesen lehetetlenné válik, mert nem lesznek a dolgok megítélésére mérőeszközei, melyeket csakis a kortársak közvéleményéből szerezhet meg, s nem lesz mihez mérnie a maga ítéletét. Olyan kritika nélküli irodalomban, mint a mienk, ez a munka sürgősebb, mint például a németeknél vagy a franciáknál, ahol minden nyomatékosabb irodalmi jelenségre megszólal a komoly kritika visszhangja. Hogy a nálunk dívó állapot mire vezet, azt láthatjuk a legtöbb forgalomban levő irodalomtörténeti iskolai könyvnek az újabb irodalomról szóló fejezetein, ahol a legfurcsább kritikai tévedések, mulatságos aránytalanságok, a dolgok nem-ismerésének bámulatos ferdeségei rikítanak a középiskolai fiatalság lelki okulására.