Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 5. szám · / · Figyelő
Iványi-Grünwald Béla gyűjteményes kiállítása meglepő esemény volt, háromféleképpen is. Először: újat akar, újat keres, újat talál az érett férfikor éveiben, mikor nem egy kortársa ma már csak gépiesen és erélytelenül ismételgeti a régi megtalálásokat. Másodszor: kollekciója meglep annak megmutatásával, hogy a monumentális fali festés ma is lehet barátságos és természetes, és nem szükségképpen elvont következése elvont feltételeknek. S magyarázza ezt a harmadik és legváratlanabb meglepetés: az Iványi-Grünwald művészete már a naturalista kolorizmus éveiben is szinte tudatos előkészület volt a monumentális látásra és előadásra.
A nagyszerű olasz falképek egyforma távol állanak az ornamentális falékítéstől, s az őszinte valóságábrázolástól. Mikor a művészet már átemberiesült, de még megvoltak a nagy formák s megvolt a tiszta formaritmika: akkor valóság maradt, és mégis a valóság fölé emelkedett a természet a csodálatos freskókon. Nem ornamentális törvények szerint elrendezett színes és fényes felületek lepték be a falakat, az emberi alak már nem volt az ornamentum értelmében szabadon felhasználható motívum, hanem oszloppá lett a fal tektonikájában, s az épületrészek szilárd rendjétől és kellemes arányosságától megkövetelt helyet foglalta el a képegészben.
Az utolsó évtizedek festése részletjelenségekre fordította figyelmét, a pillanatnyiságot kereste és nem az állandóságot, a festő szubjektív hangulata foglalta egységbe a képen feltüntetett jelenségeket, és nem valamilyen törvényszerű összefüggés. A játszi szellemesség nem kívánkozott falra. Ezért a falfestés a kortárs-művészettől független, abszolút törvényeknek kívánt eleget tenni, és kísérletezésbe tévedt, vagy a régi falképekről egyszerűen lelesett külsőleges nagyvonalúsággal elégítette ki jól-rosszul a falfelületet. Ezért jelentősek Iványi-Grünwald kompozíciói. Rajtuk kívül alig köti össze szilárd pillérű híd a képírás mai érdeklődéseit és a festés monumentális problémáit.
Már nagybányai festőtársaitól is elválasztotta a fiatal Iványi-Grünwaldot képeinek romantikus mellékíze. A természetben kereste a színeket, még az egy színen, az egy tónuson belül elérhető árnyéklatgazdagságban gyönyörködött, de már nagyobb szabású, összetettebb és főleg nagyobb temperatúrájú színellentéteket kedvel. A Hegyek Alján voltaképp változata az impresszionisták kedves témájának, a Déjeuner sur l'herbe-nek. De a megszokott hétköznapi kirándulótársaságot színpompás öltözetű kurucok váltották fel. A művésznek a ruhák markáns és változatos színeire volt szüksége. Az árnyéklatok összefogottabbak, a színek telibbek, a kontrasztok élénkebbek, mint más hasonló képeken s nem magukért-valóak, nem elvontak. Mindegyiknek van jellegzetes érzéstartalma. Nem szivárványlanak, mint Monetnál, hanem bizonyos romantika irányában távolodnak el a természettől.
Ez az alap. És a törekvés meglepően világossá lesz, ha a Hegyek Alján a legújabb kecskeméti tájképekkel kerül szembe.
Virágzó barackfák állanak a kék ég előtt. Az ég elmélyül, a kék sok árnyalatban válik egyre sötétebbé, de mindvégig tiszta és a változatok ellenére is egységes marad, mintha távol, a magasban, tiszta és erős kék tűz lángolna, és ez a tiszta fény törne meg különbözőképp az égbolt nagy üvegburáján. A fák elöl: csupa rózsaszín lomb, ezer változatú, szeszélyes alakú, könnyű világos pettyek. Az impresszionistáknál az ilyen szín azt demonstrálja, hogy a színeket csakugyan csupán a molekula-rezgések különbsége választja el, és egyébként azonosak. Itt a rózsaszín gyengéd, szűzies, külön matéria, a valóság alig változik, de ezek a karcsú, rózsaszín-levelű fák, a tartalmasan, jelentőséggel kék éggel mögöttük meseszerűek és dekoratívak. Ami itt történik, a jelenségeknek színeik szerint látása, nem más, mint az impresszionista elv. De ez kiegészül a színszintézissel: megvan a sok árnyéklat, de nem vezeti át egymásba a különböző alapkarakterű színeket, hanem az alapkarakter megóvása mellett hozza meg a változatos, gazdag tartalmasságot. Így a változat-gazdagság nincsen szeszélyesen elszórva, feloldott színkévék véletlenül elszóródott nyalábjaiként. Az egyes színtömegek ponderáltak egymáshoz képest, és tiszta az egyensúly, szilárd a struktúra.
S így haladt tovább Iványi, a Hegyek Alján után. Míg némely impresszionista kép rendszertelen, szeszélyes valőr-gyűjtemény: nála a gazdagság nyugodtan és tisztán organizált. Ez az egyik meghaladása a Monet-féle iránynak. A másik éppoly fontos. Moneték valósággal világos színeket használtak, a világosság impressziójának felkeltésére. Grünwald képein szerepel a sötétzöld, a sötétkék, a sötétbarna, és e színek mégis világosak maradnak, nem a felcsillogás teszi őket világosakká, hanem az elmélyülés, természetüknek tökéletes és tiszta nyilvánulása.
Iványi-Grünwald eredménye itt kétségbevonhatatlan és értékes. A plein-airnek túlzott egyoldalúsággal érvényesített elvét sikerült a romantika egységes, karakteres színeire alkalmaznia, és így nagyobb gazdagság ellenére is nagyobb rendet, az elmélyülés ellenére is drágakövesebb világosságot jelent művészete a kortárs-művészet főáramlatával szemben. Csak egy kifogást tehetni ellene: a színek nem szüremlenek ki a jelenségek mélyéről, megoldott színproblémák és nem a jelenségek önkénytelen magukat-nyilvánításai, mint Delacroixnál. Ám a festés elveszett spontaneitása a kor általános hibája és egy elkerülhetetlen mínusza a mai művészetnek a régebbivel szemben.
A kolorista Iványi-Grünwaldot mindig elismerték. De idegenkedés fogadta formalátásának megváltozását, az úgynevezett gauginkedést.
A Gaugin-hatás ma már asszimilálódott. De a krízis idején sem volt ez egyénietlen utánzás, hanem tudatos művészeti fejlődés. Delacroix színeinek nem csupán drámai erejük volt, hanem kompakt tömegeket is teremtenek, és a tektonikus tagolással felérő artikulációt adnak a kép alakjaira. Ilyen feladatra a mai festés nem termett rá. Itt Gaugin mutatott irányt egy megoldás felé.
Iványi-Grünwald is a sziluettek érdekes nagyvonalúságát keresi, és lemond az emberi alak totalitásának formagazdagságáról. Nem Gaugin hallatlan tömöttsége, tartalmas szűkszavúsága, nem az elemi erő, klasszicitás tér vissza az új Iványi-Grünwaldokon: de a konvencionális sziluettek helyett csupa új, markáns, energikus vonal határolja és tagolja a testeket, a kecskeméti paraszton is olyan nyomatékosok és eredetiek az emberi alak nagy formációi, akár a tahiti ősemberen. Megvan a művészetnek mind a két feltétele: meglepően újaknak tűnnek fel rég megszokott formaalakulások, és ennek ellenére nyugodt, tiszta, jóleső egyensúlyt fejeznek ki az előbb semlegesen egymásra következő részletek. Így azután az egyénien primitív rajzú testekről természetesen, disszonancia nélkül gördül le a klasszikus drapéria. Nincsen ellentét a primitívség és a klasszicitás között: harmónia az egyik és harmónia a másik.
Így megvan a formáknak a színek által követelt romantikája, és megvan a dekoratív festésnél szükséges nagyvonalú egyszerűség. Az egyszerűség ugyan nem a rutinos könnyedség, hanem a megoldott komplikáltság. De mikor olyan sok irányú komplikáltság feloldására kényszerül a dekoratív művész mint ma: akkor az egyszerűségben szükségképp van némi önkény és valami egyenetlenség.
Ahol nem probléma-komplexumok, hanem tiszta festői feladatok elé kerül Iványi-Grünwald: ott nincsen zökkenő művészetében. Kis kerti képein szabadon, frissen, ötletesen buggyan ki a temperamentum, színben, mozdulatban, a társaság elhelyezkedésében: de megvan a friss mozgalmasságon kívül - a művészetnek a természet fölé eső régiójában - az a tiszta nyugalom, melyért érdemes festőnek lenni. Néhány diszkrét havas tájkép a fehér és a szürke szűk skáláján belül olyan színes, a természet leggyakoribb formáinak követése közben olyan meglepő és mégis oly nagyvonalúan dekoratív, mint régen, mikor gyermekiesen egyszerű volt még a művészet és mégis megmagyarázhatatlanul miszteriózus.