Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 5. szám · / · Figyelő

Felvinczi Takács Zoltán: Wegenerné kínai gyűjteménye az Iparművészeti Múzeumban

Előrebocsátom, hogy e gyűjtemény Budapestre hozatalát igen szerencsés vállalkozásnak tartom. Köszönet illeti azokat, akik a kiállítást lehetővé tették. Örvendek, hogy közönségünknek alkalma van Kína festőművészetével foglalkozni, és melegen ajánlom mindenkinek, hogy ne szalassza el ezt a ritka alkalmat. Örülnék annak is - jobban mint bárki más -, ha a képek egy része az országban maradna, egyik-másik esetleg a művészeti múzeumban.

Szükséges ez a hangsúlyozottan barátságos bevezetés, már csak azért is, mert az a cikkem, amit a kiállítás megnyitása alkalmából a Pester Lloyd közölni szíves volt, a szerény véleményem szerint nagyon is objektív hangnak dacára, kedvezőtlen benyomást tett az érdekeltek körében.

Kénytelen vagyok e neheztelést a túlérzékenység rovására írni, mégpedig a legegyszerűbb okokból.

Könnyű ugyebár elképzelni, hogy egy európai művészeti gyűjtemény nagyszabású, nagyértékű, sőt világraszóló legyen anélkül, hogy helyet ne foglalna benne Raffael, Lionardo, Rembrandt és Rubens. Voltak ugyanis még emberek ezeken a legeslegjobbakon kívül, akik gyönyörűt tudtak alkotni, kiknek művészetét érdemes arannyal mérni. Wegener Olga Julia asszonynak sincs oka tehát az elkeseredésre azért, hogy a gyűjteményében levő Li Lung Mien és Hui Tsung nem eredeti, és hogy a Han Kan-másolat nem olyan régi és jó, hogy hiteles, illetőleg megbízható képet adhasson a művészről. Mert ha csak a szaktudás nélküli egyszerű ember észjárásával gondolkozunk, akkor se tehetjük fel, hogy egy a XII. századból ránk maradt festmény olyan friss hatású legyen, mint az iparművészeti múzeumban kiállított, lovakat ábrázoló makimono. És hozzá még igen jól tudjuk, hogy Han Kan a kínai birodalom legfényesebb korszakának, a Tang-kornak (618-907) egyik legendás nagyságú festőművésze volt, kit állandóan másoltak, mint ahogy állandóan másolják a belvederei Apollót, vagy a Medici Venust! - Li Lung Mien művészetét ismerjük. Egyik legjobb tanítványának, a japán Minchónak egy nevezetes festménye az ősszel volt kiállítva Berlinben. Milyen nagy kvalitások voltak még abban is, és mi ahhoz képest az artisztikus hatásra nem is pályázó pagoda, ami most itt látható! - Hui Tsung császár, a kínai Medici, maga is nagy festő, kelet művészettörténetének egyik legnépszerűbb alakja. Aki egy könyvet olvasott kínai képírásról, annak már ismerni kell az ő nevét. A Kokka című japán művészeti folyóiratban kitűnő reprodukciók láthatók azok után a festmények után, melyek a legnagyobb valószínűség szerint saját alkotásai. (Abszolút hitelességgel egy sem tulajdonítható neki.) A Wegenerné-féle állítólagos Hui Tsung ezeknek a szurrogátumoknak a mértékét sem üti meg.

De hát ismétlem, ha nem is mutatja be a Wegener-kollekció a Tang- és a művészeti szempontból még dicsőbb Sung-korszak (1260-1280) művészetét, van benne elég sok megbecsülni való. Bizonyos, hogy Budapesten nem állítottak ki soha olyan szép kínai festményeket, mint amilyenek itt Tang Yin, Lin Liang, Chou Hsun és Chao Ta Nien neve alatt szerepelnek. A Ming- és Tsing-korszakok (1368, illetőleg 1662-től 1912-ig) alatt a kínai művészet dicsősége már lemenőben volt, ami természetesen nem azt jelenti, hogy nagy szellemek híján lett volna. Ezek közé tartozott elsősorban Tang Yin a holdfénynél ülő hercegnő poétikus képének festője. Ha ennél a képnél dekadens elfinomulásról beszélek, olyan értelemben hangoztatom azt, mint pl. egy Benvenuto Cellini vagy egy Greco művészeténél. Egy konzervatívvá lett, de amellett óriási kultúráról van itt szó, mely termékenyítő hatású művészi kvalitásokat produkál. A Lin Liang nevét viselő kacsák és lótuszvirágok nagyon jó képviselői a kínai kalligráfiából levezetett tusfestés egyik nagy tökéletességig fejlett ágának. Szerény véleményem szerint legjobb példája itt a Távol-Kelet művészi érzésének a Chou Hsun neve alatt kiállított sárkány. A fantasztikus szörnyeteg sűrű felhőtömegből bújik elő, amelyik az európai szemnek is kellemes, de korántsem nagy művészi élményeket szuggeráló látvány. A kelet-ázsiai műértő, különösen ha életfilozófiája Lao Tse tanítása alapján fejlődött, rendkívüli szépséget tud látni az ilyen alaktalanságban. A Tao Te King-ben olvassuk, hogy a világ, vagyis az élet a megnevezhetőségek határán túl kezdődik. Tehát a mozgás, a ritmus akkor a legelevenebb, ha nincs határozott formához kötve. Ilyenfajta érzések vezették kelet festőit arra, hogy ködös tájaikban és misztikus jelenségeikben keressék a legnagyobb művészi szépséget.

A hegyek és völgyek vonalának játéka is meg kellett hogy őrizze ezt a fantasztikus lendületet. Chao Ta Nien hatalmas kompozíciója illusztrálja legjobban ezt a felfogást. Az ékítményszerű sziklák mintaképét nem annyira a talaj, mint inkább a felhők szeszélyes alakulásában kell keresnünk. Hasonló szellemű, bár inkább ikonográfiai értékű a Yuan Chiang-féle nagy sziklapanoráma a taoista körmenettel. A kelet-ázsiai tájfestés legutolsó fejlődési fokának, a bunjinga japán elnevezés alatt ismert, költői jellegű romantikus iránynak is van a kiállításon egy szerényebb képviselője, egy Chao Chungnak tulajdonított folyó menti tájkép.

Fölötte jellemző a Ming- és Mandzsu-korszak művészetére a mi szemünkben dilettáns kedvtelésnek látszó virág- és állatképek festése. A kínai művészet ezen a téren rendkívül nagyot alkotott azzal, hogy emlékszerűséget vitt a legintimebb apróságokba. Talán szükségtelen kiemelnem, hogy a motívumok szimbolikus értékelése is nagymértékben hozzájárult az effajta ábrázolások előttünk szokatlan megbecsüléséhez. A képírásnak ez az ága a Sung-korszakban érte el a legnagyobb tökéletességet éppen az említett Hui Tsung császár égisze alatt, és természetes, hogy a későbbi dekadens elfinomulás idején, ha nem is növekedett értékben, annál nagyobb visszhangra talált. A Wegener-gyűjteményben szép számmal fordulnak elő ilyen Ming- és Tsing-korszakbeli festmények. Legszebbnek tartom közülük a Lü Chih neve alatt kiállított szárnyasokat ábrázoló kakemonót. Ezen a képen még jól érzik a Hui Tsung iskolájáról akadémikusnak nevezett művészet monumentális ereje. A festmény ti. egyáltalán nem fényképszerű. Pontos megfigyelésen alapuló, szabatos, de nagyvonalú rajz jellemzi, amelyik a formákban csak az organikus értékeket tünteti fel.

Megnevezhetnénk még ezenkívül több szép darabot, de az egyszerű felsorolásnál talán hasznosabb egy ismételt ajánlás. Remélem, hogy a kiállítás állandó barátokat szerez a Távol-Kelet művészetének.