Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 5. szám · / · Lengyel Géza: Kis házak között

Lengyel Géza: Kis házak között
Regény
IX.

Másnap reggel kilenc órakor már nála volt Gyurácz.

- Nem bírtam várni, nem bírtam tanítani. Otthagytam az iskolát, Sneidert, a gyerekeket. Valahol a közelben akarok lenni, hogy mindjárt tudjam, mi történt.

- Semmi se történt - mondotta nyugodtan Császi.

- Semmi? Hogyhogy? Hát mégis elmaradt?

- Nem maradt el. Már megvolt.

Gyurácz ostobán nézett rá:

- És... és melyiktek kapott?

Aztán észrevette, hogy fölöslegeset kérdezett, az arca kipirult, nyakába borult Császinak, és legszívesebben talán sírt volna.

- Ne nevess ki, fiam - mondotta, amikor szóhoz jutott -, de nekem olyan rossz érzésem volt, babonás voltam, féltettelek. Én... én nagyon keveset aludtam az éjjel.

Aztán haragudott, amiért Császi becsapta, végül pedig eszébe jutott, hogy elmondassa, hogyan történt a dolog. Gyorsan és programszerűen ment minden. A kapitány nem húzódozott attól, hogy egy-egy jót beadjon, ez azonban nem sikerült neki. A véletlen, a sors, a gondviselés úgy akarja, hogy ő kapjon egyet a jobb karjára, hosszú, mély és fájdalmas vágást, amely miatt néhány napig szobában kell maradnia.

- Hát nem jobb így? - kérdezte Császi.

- Így jobb - hagyta helybe Gyurácz. - Hiszen, ha az ember előre tudná a végét.

Mind a ketten el voltak érzékenyülve kissé. Leültek, a nyelvük és a lelkük megoldódott. Gyurácz elmondotta, hogy az iskolában nagy ambícióval kezdett meg egy kísérletet, egy újfajta, természetes rajztanítást. Nem szólt róla, mert várt tőle valamit, hogy észreveszik, méltányolják, nem is tudta, mit. A kísérlet pompásan bevált, a fiúk nagyszerűen rajzoltak, maguk gyűjtöttek díszítő mintákra alkalmas motívumokat, és végtelenül kedves kis terveket készítettek. Aztán jött a főigazgató, elkérte a tanmenetet, konstatálta, hogy a gyerekek nem csinálták meg az előírt rajzlapokat, és szigorúan leintette az egészet.

- Így kezdjen az ember valami újat - panaszkodott Gyurácz -, így legyenek ambíciói... Hát én nem kezdek többet. Nekem nem kell semmi.

Aztán Császira került a sor, aki elárulta, hogy nagyon fenyegetőek voltak már a pénzügyei, tömérdek baj szakadt rá, éppen amikor a legnagyobb szüksége lett volna tiszta fejre. Szerencsére kapott egy nagyobb felmérést, előleget is adtak, és ez a munka magával hoz egyebeket is.

- Most az a programom - fejezte be, hogy elvállalok, amit csak lehet, ilyen robot munkákat. A villamos telepet nem sürgetem, hadd érjen, igaza van Reiner bácsinak. Aztán egyszerre lecsapok rá, mikor látom, hogy eljött az ideje - egy vagy két, vagy három hónap múlva - és dűlőre viszem.

Gyurácz már ki akarta mondani, hogy legjobb volna abbahagyni az egészet és keresni a kisebb, de szép, biztos, jó pénzecskéket. Nem tudott bízni a dologban, nem tudta elhinni, hogy a nagy, országszerte ismert, tekintélyes részvénytársaság, amelyet maga is annyira tisztelt, egy emberrel, akármilyen kitűnő emberrel, szemben vesztes maradhasson. Császi reménykedő, sugárzó arca tartotta csak vissza, hogy elmondja, mi a véleménye erről az egész üzletről.

Délben lementek a rövid és szűk Kossuth utcára, amelyet büszkén korzónak neveztek a révpartiak. Hidegen, de fényesen sütött a nap, a sétálók a járdáról leszorultak a kocsiútra, inasgyerekek bujkáltak köztük, és a műhelyből hozott piszkot némi elégtétellel dörgölték oda a finom télikabátokhoz. Mint egy bálteremben, egy zsúron, estélyen, úgy beszélgettek, nevettek, pletykáztak mindenfelé.

Eisenhut Manci hangja az utca túlsó végéről is odahallatszott. A kislány Crausz Emmivel fogózott össze, úgy járkált a kocsiút közepén, hangos megjegyzéseket osztogatva és még hangosabban nevetve. Mindenki megbotránkozott rajta, a jó, vastag Emmi pedig fülig pirult. Manci valami furcsa sétapálcát tartott a kezében, azzal hadonászott és fokozta a közbotrányt. Hetyeiné már kijelentette barátnőjének - egy szomorú külsejű, hervadt kisasszonnyal sétált -, hogy nyilvánosan rendre fogja utasítani a féktelen leányt. Erről azonban lemondott, különös tekintettel arra, hogy Mancitól nem kevésbé hangos és kíméletlen választ kaphatott volna, épp úgy, mint tavaly a tűzoltóbálon.

A sarkon a városi urak álldogáltak az asztmatikus, folyton köhögő polgármester körül. Császiék csaknem beleütődtek egy egyenes járású, kurtaruhás, de magas, erős és gömbölyű leányba, aki hosszú, vékony mamájával sétált. A leeresztett hajú kis primadonna büszkén emelgette pompás lábacskáit, és Gyurácz utánanézett. Császi nevetve bökte oldalba:

- Ez a te eseted? No csak várj két-három évig, megkaphatod. Benedekné nagyon fog örülni, ha férjhez adhatja.

- Szamárság! - szégyenkezett Gyurácz, mint a rajtakapott gyerek.

Reiner bácsi harsány szervusszal rázta meg Császi kezét.

- Gratulálok Lacikám, nagyon snájdig volt.

Császi rémülten csitította. Megfogta a kabátja gombját, mintha nem akarná tovább ereszteni, és haragosan, fenyegetően nézett a szemébe.

- Mondd, Reiner bácsi, tudja már ezt valaki rajtad kívül? - kérdezte fojtott hangon.

Reiner ijedten válaszolt:

- Nem, senki, becsületszavamra senki, én is csak véletlenül... arra jártam... beláttam a kocsikba...

- Hát akkor - folytatta Császi -, mondok neked valamit: ha egy lélek, egyetlenegy lélek is megtudja ezt, akkor én nem kérdezem, honnan jutott hozzá, hanem téged veszlek elő, és valami borzasztót teszek, elbánok veled, úgy, hogy... hogy - gondolkodott egy kicsit - kihagylak, kirúglak az egész telepből.

Reiner bácsinak, aki oly szívesen csúfolta a révparti apró panamákat, nagyon érzékeny pontja volt az üzlet. Fenyegetésekkel egyébként nem törődött, a lovagiaskodás iránt kevés érzéke volt, de az üzleti motívum említéséből azonnal megértette, hogy Császi komolyan beszél.

- De Lacikám - sopánkodott -, hogy is gondolhatsz ilyet. Nem szép, igazán nem szép tőled.

Méltatlankodva távozott, és Császiék tovább furakodtak a tömegben. Továbbsétáltak, arra, ahol már kevesebb ember járt. A túlsó oldalon egy nyitott ablakból nagykendőbe burkolt asszony hajolt ki. A járdán Gábrielné állt meg a lánya, azokkal beszélgetett. Aztán visszavonult, becsukta az ablakot, és a két nő megfordult. Éppen szemben voltak a férfiakkal, és Gyurácz halkan mondta Császinak:

- Nézd, milyen szép ez az asszony. Otthon adja az öreget, most meg egészen kivirul.

A két nő egyforma, sima, sötétkék ruhában volt. Az asszony fél fejjel magasabb mint a leánya, az elhízásnak éppen hogy a kezdetén. A szeme körül észrevehető és nem titkolt, nem kendőzött ráncok, de az arca piros és telt. Szája kicsi - ezt nem örökölte tőle Aranka, az ő formás szája inkább nagy volt -, a haja félig ősz, és szürke szemei tiszták. Csakugyan, kedves, megnyerő és fiatalos volt, amolyan fiatal nagymama impresszióját kelthette. Császi jól mulatott Gyurácz megjegyzésén, és habozás nélkül kijelentette:

- No, ezt megmondjuk neki.

És Gyurácz ellenkezésére semmit se adva átment, a karjánál fogva cipelte Jenőt is, és rögtön hozzákezdett:

- Gyurácz barátom éppen most jelentette ki, hogy nagyságos asszony a leghódítóbb jelenség ma itt a korzón. És én csatlakozom az ő véleményéhez.

A nők nevettek, és a rettenetesen zavart Gyurácz egy őszinte, hálás pillantást kapott Arankától. Elkísérték őket hazáig. Gyurácz ment elöl Arankával, utánuk Gábrielné meg Császi. Gyurácz alig tudott szólni, még mindig zavarban volt, még nem tanulta meg, hogy a dicséretért nem szoktak megharagudni, még akkor sem, ha semmi alapja sincs, ha átlátszó, ha kézzelfoghatóan hazug. Mikor elbúcsúztak, Gábrielné meghívta őket.

- Nézzenek fel délután, ha nincs jobb dolguk.

Gyurácz kimentette magát.

- Konferencia van - panaszkodott -, pedig, őszintén szólva, szívesebben konferálnék magukkal.

Császi már négy óra után ott volt. Aranka nyitott ajtót neki, és mindenképpen szerette volna elvonni a figyelmét a zajról, amely valahonnan az előszobán túlról hallatszott be. A szalonba vonultak, a zaj azonban oda is behatolt, sőt most már tisztábban ki lehetett venni a hangokat. Nagy pörölés volt, és minden nagyobb megerőltetés nélkül meg lehetett érteni, hogy Gábrielné reklamál a szobalányon bizonyos eltörött porcelántányérokat. Aranka összegubbaszkodott egy karosszékben, és mikor a csetepaté hangosabb lett, befogta a fülét. Őszintén szenvedett. Az anyja szigorúan ráncbaszedte a cselédeit, s ezt a lány nem tudta elviselni. Neki mindig fájt egy kicsit, hogy emberi lények, akik éppúgy vannak teremtve, mint ő, éppúgy élnek, vágyakoznak, várnak örömöket, hajnaltól estélig mások szolgálatára kénytelenek lenni. Úgy gondolta, ezt a megalázó viszonyt enyhíti kissé, ha annál jobbszavú, kedvesebb hozzájuk, minél keményebb az anyja. Most panaszosan kérdezte Császitól:

- Nem borzasztó ez?

Császi nevetve felelt.

- Nem is olyan borzasztó. Valakinek csak rendet kell tartani a házban.

- Igen, de ezek a szavak. Ez a kíméletlenség.

- Ugyan, mit tesznek a szavak. Hiszen az ember tényleg így bánik a cselédeivel, az alantasaival, ha a legédesebben is beszél velük. Tényleg szolgamunkára kényszeríti őket.

- És miért?

- Mert több a pénze, mert maga nem kénytelen cselédnek elmenni, és mert ez így van.

- És magát ez nem háborítja fel?

- Nem. De megmondom: magát sem. Mert, ha felháborítaná, akkor segítene, változtatna rajta, maga hozná be a mosdóvizét, szóval lemondana arról, hogy kiszolgálják? De úgy beszélni hozzájuk, hogy drágám, meg kérem szépen, meg bocsánatot kérek: ez képmutatás, és csak arra jó, hogy még több szolgálatot csikarjon ki tőlük. Tudja, mikor bánik a legjobban a cselédeivel?

- Mikor?

- Amikor úgy tesz, mintha nem venné észre őket, ha nem kérdezi meg, mit csinál az anyjuk, a barátjuk, a vőlegényük, szóval nem mutatja, hogy jó, holott a viszonyok úgyse engedik meg, hogy jó legyen, azaz segítsen rajtuk. És ha még egyen segítene is? Hát a többi százezer?

- Maga kegyetlen.

- Maga pedig szentimentális - felelte Császi. De tetszett neki, hogy ilyen, ilyennek akarta, hajlíthatónak, akit formálni lehet, ingadozónak, akit meg lehet erősíteni. És tetszett neki, amikor bejött az anyja, még mindig méltatlankodva, kipirulva a haragtól, és a lány szembeszállt vele, nála szokatlan bátorsággal, mint egy kis macska.

- Hát ennek a mai iskola az oka - panaszkodott az asszony. - Majd kilopják a szemit, ha a maga házában lesz, és ha a szakácsnéjának fel akar mondani, hazaszalad hozzám.

- Nem kell félni - mondotta Császi. - Maga is megijedt azonban attól, amivel ezt a mondatot gondolatban kiegészítette. Ott leszek én: ez villant fel önkéntelenül is a fejében, és elrémült attól, mennyire elrendezettnek, véglegesnek tartják ösztönei ezt a tervet, amellyel komolyan, részletesen nem is foglalkozott még.

A lány egész idő alatt duzzogó maradt, Császi kötekedett vele, és úgy gondolta, hogy sokáig, szívesen maradna itt. De vajon szívesen látnák-e? Ez a kétség nem sokat foglalkoztatta. A lányt szabadnak ismerte, aki még vár, józannak, egészséges elméjűnek - miért ne ő lenne az, akire vár? Beszélni, nyilatkozni, az még korai. Egyáltalában korai dolog részletekkel törődni. Amikor Gábrielné egyedül hagyta őket, szeretett volna tájékozódni, valami halvány célzást tenni, csak annyit, hogy lássák, hogy foglalkoztatja, bizsergeti valami, s figyelmesek legyenek reá. Új látogató jött azonban, Siroki, az irodalmi hajlandóságú ügyvéd, és a társalgás könyvekre tért át, amikről megvolt ugyan neki is a maga véleménye, de fölöslegesnek tartotta, hogy előadja. Később Gyurácz is beállított.

- Elég korán túlestem a konferencián - magyarázta -, és azt gondoltam, még itt találom Lacit.

- Még itt, de már nem sokáig. Mennem kell hamarosan.

Nem telt bele negyedóra, és csakugyan búcsúzott. Gyurácz vele ment.

- Az irodába mégy?

- Nem én. Most sétálok egyet, azután együtt vacsorázhatunk.

- Hát akkor inkább maradtunk volna. Azt hittem, csakugyan dolgod van.

- Eh, nem szeretem azt a Sirokit. Miért kell nekem hallanom, hogy mi a véleménye a szimbolista regényről? Miért kell nekem minden sárgaborítékú francia könyvvel szemben állást foglalni?

Csípős, de csendes, szép este volt. Sokáig sétáltak, keveset beszéltek. Császi fejében fantasztikus és meglehetősen alaktalan tervek kergették egymást, amiktől nagyon szeretett volna szabadulni. Erős bort hozatott a vacsorához, egymás után hajtotta fel a poharakat, és hamar aludni ment.

A napok, amelyek most következtek, nagyon egyformán teltek. Sokat dolgozott, elhalmozták apró munkákkal, és pénzgondok nem bántották. Szorgalmasan, szinte kötelességszerűen járt el azokba a társaságokba, ahol városi urakkal, kis vidéki potentátumokkal találkozhatott. Csak Turnerékat kerülte óvatosan, messziről, és minden este félve nyitott be a szobájába, nem várja-e valami kétségbeesett, fenyegető levél. Lassanként, hogy múlt az idő, ez a félelemérzése is elmúlt. Az utcán, messziről - gondosan más irányba ment azonnal - a kapitánnyal vélte látni az asszonyt. És buzgón fohászkodott, hogy bár úgy történne, bár végképp elvonulna a feje felől ez a fekete felhő.

A tél vége felé nagyon kifáradt.

- A gyomrom - panaszkodott Gyurácznak - és a szemem, mindenem megunta a munkát. Nem is ér ez semmit, nem nekem való a krájzleroskodás. Egyszerre, egy csapásra kell segíteni, de ezek a nyomorúságos falusiak még mindig rágódnak, töprengenek... És talán jobb is nekem, hogy nem sietik el.

Néhány napig pihent, kedvetlen volt, fáradt volt. Órák hosszat ült szótlanul, és Gyurácz segített neki nagyokat hallgatni. Egy szeles, hideg és nedves estén végre eszébe jutott a megváltó ötlet.

- Elutazom - mondotta hirtelen Gyurácznak -, elutazom, és meg sem állok, míg a tengerhez nem érek.

Gyurácz egészen megrémült.

- Mi lesz akkor velem? - akarta kérdezni, ami annyit jelentett, kivel fogja üldögélve és töprengve eltölteni üres óráit. Aztán kimondotta azt, ami még nagyobb aggodalommal töltötte el:

- Elutazol? De hiszen az tömérdek pénzbe kerül. Nem kár érte?

Soha nem merte még addig fejleszteni ábrándjait, hogy mi lenne, ha egyszer a csúf révparti szelek elől a tenger mellé menekülhetne, és úgy gondolta, ez mások számára is elérhetetlen fantom.

- Benne vagyok - felelte vállat vonva Császi. - Megyek erőt gyűjteni. Tudod mit, estére gyere fel, segíts becsomagolni.

Vacsora után bánatosan kísérte haza Gyurácz. Tulajdonképpen nem is segített neki, hanem maga csomagolt, mindenre kiterjedő figyelemmel.

Császi másnap utazni akart. Elintézte a dolgait, felkereste még Reiner bácsit, megbeszélte vele, hogy mit csináljon a teleppel, amíg odalesz, aztán hazament, hogy kocsit hozasson.

- Aranka! - nyilallott át rajta hirtelen.

Hetek óta csak kisebb-nagyobb társaságban, mások, idegenek jelenlétében találkozott vele. Nem is volt kedve ellen, így élvezte, így játszott önmagával, így kerülgette, abban a feltevésben, hogy akkor lép közel hozzá, amikor akar. Most érezte, tudta, hogy amikor elmegy és ottmarad messze, talán néhány hétig is, valamit kell neki mondani, valami jelet adni legalább, elárulni egy picikét abból, amiről még mindig nem akar tisztán gondolni, ami azonban egyre foglalkoztatja. Egy órája volt az elutazásig. Rögtön indult, fel a Templom utcai kis házig.

- A nagyságos asszonyék - fogadta a szobalány - nincsenek itthon.

- A kisasszony sincs?

- Nem, a kisasszony sincs.

Tanácstalanul állt meg.

- Talán visszajönnek?

- Nem, vacsorára se lesznek itthon. Az öreg nagyságáékhoz mentek.

- Hát mondja meg... mondja meg, hogy itt voltam... De megmondja ám... Vagy ne mondjon semmit. El fogok jönni újra.

- Igenis, nagyságos úr.

- Holnap eljövök. Nem utazom addig, nem utazhatom - ezzel ment le az utcára.

A kalapját feltolta a homlokáról, szemeit összehúzta. Kétségbeesve bizonygatta önmagának, hogy nem fog elutazni. Lassan, bandukolva ment haza, került is egyet. A szálloda ajtajában Gyurácz várta izgatottan, minden percben az óráját nézegetve. Kocsi állt a járda mellett, a táskái már fel voltak rakva. Ez a látvány egészen elcsüggesztette. Gyurácz rákiáltott:

- Siess, siess, te szerencsétlen, hiszen már elkéstél.

- Elkéstem? - ébredt fel egy utolsó reménysugár Császiban. - Igen, én is azt hiszem.

- De ne, de nem, csak szállj be.

Még egy másodpercig habozott:

- Én... én - dadogta.

Gyurácz szinte belökte a kocsiba. Megindultak. Sehol olyan szörnyű gebéket nem fognak bérkocsik elé, mint Révparton, és Császi még soha oly buzgón nem kívánta, mint most, hogy csak kocogjon csendesen, végkimerülten. A gebébe azonban pokolba való ambíció szállt. Szinte repült velük, és Császi hiába próbálta meg, nem jött ki a torkán, hogy nem utazik el, visszafordul. Szégyellte önmaga előtt, Gyurácz előtt, nem tudta volna megindokolni. A vasútnál kiderült, hogy még bőven van ideje. Míg a vonatra várakoztak, míg egyre búsabban nézegetett visszafelé, hirtelen eszébe jutott valami, amiről azt hitte, hogy mindent rendbehoz.

- Te Jenő - fordult Gyuráczhoz -, a jövő héten - mikor is... igen, pénteken, március huszonötödikén rendelsz egy szép virágcsokrot, nagyon szépet, és elküldeted Gábriel Arankának. A születésnapja lesz, ezt... szóval, én ezt tudom.

Gyurácz csudálkozva nézett rá.

- Hát nem felejted el, ugye? Itt van tíz forint, csak el ne felejtsd. És menj el hozzájuk, mondd, hogy el akartam búcsúzni... hogy azért küldöm... mondj valamit.

A vonat benn volt, elbúcsúztak, Gyurácz el volt érzékenyülve, Császi egészen felvidult, kitűnőnek találta az ötletét, és megnyugodva helyezkedett el a kupéban.

(Folyt. köv.)