Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 5. szám · / · Kabos Ede: Rózsika gyermekei
Mikor a csodagyermek kipihente fáradtságát, s megindult újra a hajsza az arany után: Rózsika egyedül maradt otthon az apjával és fivéreivel. Estenden egészen egyedül volt, és ilyenkor nem volt igazában egyedül, mert halkan besuhant hozzá az emlék, vagy ő suhant el bátortalanul abba a távoli, soha nem látott hajlékba, ahol Hans Krause dolgozik, vagy éppen a családja körében ül. De akkor még kissé hideg volt köztük a viszony. Rózsika megvette a poéta könyveit, azokat olvasgatta, a tengerparti beszélgetések szavait idézgette emlékezetében, ennyi volt az egész. Hans Krause a világ más tájékán élt, és vagy emlékezett Rózsikára, vagy sem. De inkább nem, mert egy sor életjelt sem adott magáról. Rózsikát azonban nem bántotta a dolog. Neki elég volt, hogy ő foglalkozhatott az emlékkel, és gondolhatott a távolból valakire, mint az anyjára, mint a húgára. Hans Krause is az ő gyermeke volt, rosszabb, mint a többi, de azért nem kevésbé kedves és fájdalmas. És ha jöttek az éjszakák, és Rózsika álmodott: az álomvonatokon elhozta magának Krausét is. Az ő sok gyermeke között megfért a poéta is. Ha pedig hajnali órákban fölébredt, és azt kérdezte magától, hogy mit csinálsz te azzal az öreg, házas, távoli emberrel, sohasem jött a válasz miatt zavarba. Hát nem olyan gyermeke neki Krause, mint az apja, mint az anyja, mint mindazok, akiket szeret? Ha Krause házas, hát van neki házas gyermeke is. Azért csak szeretheti? És Rózsika már berendezkedett rá, hogy még egy gyermeke van, akit szerethet és messziről félthet. Mikor pedig, talán egy félesztendő múlva, megkapta a Krause első levelét, és elolvasta benne a címzést, hogy: "Minden jó ember édesanyja, maga öreg Rózsika!" - akkor forma szerint is fiává fogadta a poétát. Minden héten írt egy levelet neki is. És fiának szólította. És a távolból úgy gondozta, mint a fiát. Csak azon mosolyodott el fájdalmas leányérzéssel, hogy Krause minden levele végén megkérdezte:
- Talált-e már anyuka egy fiatal csirkefogót, aki engem agyonüssön?
Ilyenkor Rózsika maga elé nézett, mintha valami láthatatlan gyermekétől kérdezné:
- Olyan anya vagyok én, gyerekek, aki engednék valakit agyonütni?
A csirkefogó-kérdésre leveleiben sohasem felelt Rózsika. De levelezett szorgalmasan és sokáig, talán öt esztendeig, a poéta sem unta meg. Akkor a levelek elmaradtak, és Rózsika hosszan, lélegzetvisszafojtva várta, nem csendülnek-e meg lelkében a halálharangok. De sok gyermeke volt Rózsikának, és nem akarta őket a halálharangokkal megriasztani. Halkan temette el magában Hans Krausét, és nem volt a gyászkíséretben más, mint a Rózsika ezer szemérmes szépsége, mely utoljára, félénken és remegve előbújt még rejtekhelyéből.