Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 5. szám · / · Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium
Zrínyi, mikor visszaforduló tekintettel elbúcsúzott a nagy-hefflányi kastély tornyán lebegő Esterházy-címeres zászlótól, úgy érezte, hogy az Indiák kincsével távozik erről a helyről, ahova koldusszegényen érkezett. Vitnyédy töprengve, morfondírozva lovagolt utána.
- Hm! az böjtelő-havi hírek az svécusok operatiójárul Siléziában nem valának igazak! De nem baj, az ördög nem veszte rajta: ki nem történt meg böjtelő-havában, rajtuk üte csak az imént pünköst-havában. Bezzög mast kedves vármegyék, édes, szerelmetes vármegyék, tik is, lutherana confessiót vallók mind öszve, adjatok hamarsággal katonát, hajdút, lovakot, prófuntot! Palatinos uram is megereszté pennáját, hogy antul szebb, jobb kedvvel adakoznánk... Igen, de az törvények írott bötű, ki törődik velek? Királi ígéret valamint köd és pára. Esküje nemkülönben, koronázási diploma megént csak úgy. Osztán az haereditaria provinciák, Silézia, Csehország, fizetik-é, kivel kötelesek, az magyar véghelyeknek, ű erős kűbástyáiknak az török ellen! Nem! Mi okért nem? Mivel nincs. Elvette minden jószágokat az királ, hogy az lutheranus svécus ellen hadakozzék, vagy éppen maga az svécus vevé el. Valami marada még ez után is, fölzabállották ű fölsége nímöt vitézi. Az magyar végbeli vitézek, ki megugrott, ki tolvaj, lopó lén. Ne légyen az törökkel való béke megújítása elmúlt böjtmás-havában, plundrájokban rezelnének az hírös nagy bécsi tanácsurak, ördögnek sáfárkodó szolgái, az lutheranus törökök ellen való szentelt vitéz nímöt grófok és generálisok, ló-, ökör-, tehén-, borjú-, disznó-, lúd-, kecske- és szőlőpásztor vitézek.
Zrínyi most csak mosolygott Vitnyédy haragos kifakadásain, bár az előbb még nagy ingadozásában megharagudott volna értük István uramra. Nyílegyenesen szédítő magasságokba vezetőnek látta most pályáját királya oldalán. Csak egyszer, egyetlen egyszer kötelezze le magának a felséges urat valami feltűnő módon éppen ezekben az időkben, mikor mindenki úgy beszél és gondolkozik, mint Vitnyédy, mikor a nádor maga lázadástól, polgárháborútól fél, mikor birtokukból kivert nemesek mint szabad hadnagyok kóborolnak szerteszét az országban, s lopnak, szegény embert nyomorgatnak, mikor a vármegyék nem, vagy csak vonakodva engedelmeskednek a királyi parancsnak, mikor mellőztetés, elkeseredés, szegénység, nyomor gőze homályosítja el a magyar fejeket - csak most, az első lépésnél segítse a király, a többit majd meglépi egyedül is. Egyedül! A vér arcába szökött a fejében cikázó gondolattól. Lehetetlen! De mégse! Mért lenne lehetetlen? A nádor veje! Esterházy csillaga hanyatlóban, de van még annyi ereje sugarának, hogy erős, messzeható fényt vessen arra, aki Júlia ura lesz. Édes kislány! Fekete hajú és szelíd. A maga képességei, óriási birtoka az Esterházy befolyásával és birtokaival mi mindent nem tehetnének, nagy Isten!
- No, bizony, megfogá Torstenson, svécusok generálissa, az királ főgenerálját tisztviselőivel egyetemben... Olmützöt is megvevé! - gyönyörködött a katholikus hadak vereségben Vitnyédy.
- Torstenson? - mormogta maga elé elgondolkozva Zrínyi.
- Ű hát! Bécsi kapca, mast szorulj! Merthogy nem löhet még is nyakát szegni az igaz causának, valamint rühös macskakölyöknek.
Körülbelül ilyen egyoldalúan folyt a két férfi társalgása Sopronig, amelynek kapujában Vitnyédy, akit Esterházyék a gróf illendőség megkövetelte leánynéző társának tekintettek, egész úton való töprengésének végeredményeként e szavakkal búcsúzott el kegyes pártfogójától, aki csak azért vitte magával Nagy-Hefflányba, hogy ne utazzék egyedül.
- Uram, az királ nem oka bajjainknak, hanem az nemzetünkben lévő poroszlók! Isten vele, nagyságos uram!
- Köszöntse nevemben Zsuzsánna asszonyt! - kiáltott a léptetve ballagó után Zrínyi.
Csáktornyáról aztán, már lehető házasságra gondolva, türelmetlenebbül ajánlta föl szolgálatait a bécsi hadi tanácsnak: ötszáz embert fogad, de a maga erszényére, s hűsége, önfeláldozása jutalmául azt kéri a felséges úrtól, hogy ruházza rá az összes horvát-magyar csapatok generalatusságát. Ha ezzel a méltósággal felruházva fog megjelenni Esterházy udvarában kérőnek, a nádor látni fogja, hogy nem valami, birtokain peshedő nagy úrhoz adja a lányát feleségül, hanem egy fiatal hadvezérhez, aki előtt fényes pálya áll szabadon.
Ez a gondolat foglalkoztatta, ha könyvei mellé könyökölt, ha a Dráva lépés-süllyesztő, mozdulat-akasztó erdejének sűrűjében járt. Sokszor megesett vele, hogy az utolsó lapot is elfordította, s nem tudta, mit olvasott, s a hegymagasságig egymásra döntött fatörzsekig is eljutott, ami széltében, hosszában három napi járó földre nyúlt a mögötte fekvő mély árokkal együtt török beütés ellen, s nem tudta, hogy került oda. Büszke, jövendő nagyságát titkosan rejtő nyugalommal élt mocsár-szigetén, vára falai közt. Kegyes lenézéssel, figyelmetlenül hallgatta Migliani páter terjedelmes gazdasági jelentéseit, mélységes megvetéssel a részeges várnagyéit. Forstall előadásain gúnyosan mosolygott magában: majd ha az én történetemet fogják megírni, az lesz a történet! Szófukarabbá vált, mint azelőtt volt, szellemi erejét fölemésztette teljesen a jövőbe nézés, az akarás. Várt s az idő múlt. Hiába jelentette Migliani, hogy a gabonát már régen csűrökbe takarították, hogy ma itt, holnap ott lesz szüret, eleinte nagy terveibe való elmerülése vonta el figyelmét, most már kezdődő s a hideg külső alatt csak annál jobban pusztító idegessége tette süketté olyan csekélységekkel szemben, mint óriási gazdaságának állapota. Dönögve, kongva vonultak ki szekerein a hordók a várból, szőlővel tetézve jöttek meg, szomorúan búgott vagy tréfásan rikkantott a taposó legények nótája, ostorpattogás, kerékcsikorgás jelentette az idei termés tárházakba vonulását - Zrínyi alig vette észre, tekintetre se méltatta. Friss szántás feketéllett, ugarnak hagyott tarló barnult a Ternován túl, Zrínyi szeme befelé tekintve a bécsi udvar szobáit vagy a nagy-hefflányi kert útjait nézte. A Murától a tengerig izzadt a jobbágy, fáradott a barom, nyögött a szekér, káromkodott a tiszttartó, telt a tárház a télre készülő birtokon - Zrínyi nem látott, nem hallott. Gondolkozott és várt. Mi az, hogy Júlia nem ír, és a hadi tanács nem válaszol? Szeretett volna belerúgni körülötte kujtorgó palotás agarába, és felrúgni ezt a borbűzös állatot, aki parancsait várja.
- Hajnalban készen légyen ember, eb! Rókaűzés! - rendelkezett ridegen.
A várnagy kussolva kotródott a nagy úr haragja elől.
Másnap Zrínyi már ott állt az udvar közepén nagy komoran, mikor a pecérek, lovászok hangja nyomán az istállók, ólak felől nyerítés, csaholás hangzott föl. Intett a falkamesternek, induljon. A lebocsátott hídon kopogva átügető mester után ugrálva, futkozva, kavarogva iramodott a csaholó falka. A zöld ruhás két lovas pecér komolyan igyekezett az ebek után.
- Mi lesz az lóval? - mordult föl Zrínyi.
Egy szolga rögtön az istállók felé szaladt. Csakhamar halálra sápadt arccal hozta ki vezetéken a prüsszögve, kényeskedve táncoló paripát egy lovász.
- Nagyságos gróf uram, az heveder-szijj... - mentegetőzött bátortalanul a lovász.
- Száz pálca, huszonöt lapátütés az kölyök talpára! - parancsolta rekedten Zrínyi, s nyeregbe lendült. A sarkantyúba kapott paripa magasra ágaskodva szökött egyet oldalvást, aztán szügybe vágott fejjel iramodott ki a kapun.
A süppedékes zsombékok között kanyargó keskeny mellékúton óvatosan ügetett a falkamester, nyomában a kutyák, ki az úton loholt, ki az ingoványos talajon nyargalt el-elcsúszva, süllyedezve, tócsába cuppanva, sarat verve. A pecérek harsány hangja vissza-visszaszólította az elkalandozókat.
A sík mezőre, száraz talajra érve alig lovagoltak egy kis fertály órát, megszólalt a falkamester kürtje: feltűnt előttük az első róka. A szabadjára eresztett kutyák elnyúlva vágtattak a somfordálva rohanó, vissza-visszatekintgető róka után. Nyomukban Zrínyi félkézzel fogva a kantárszárat, a másikat csípején nyugtatva, mögötte a három pecér.
Gyepes síkon suhant most szaladásuk, árkon, bokron, halmon hullámzott keresztül, domboldalon siklott le, fák közül cikázott elő, és újra síkra ért. Most föl egy dombnak! Nádsövény mögött tűnik el a róka. A kutyák a támadt résen átbújva vagy a sövényen átugorva zúdulnak be a szőlőbe. A lovak prüszkölve tapossák a karókat, tőkét, gerezdet: mustot gőzölög a föld utánuk. Tovább! Répát ver ki, őszi rózsát szaggat patájuk a kis falucska kertjeiben. Széttaposott liba béle fröccsen az útra. Ordító kölyök bújik kutyaólba a rohanó lovasok elől. Levett süveggel néz a jobbágy az udvarán keresztül száguldó úr után, aki a tehenét fejő asszony fölött ugrat el kevélyen, komoran. Egy udvar sarkában megszorul a róka, lompos farkával seper egyet még maga körül, és vége van, véres nyál szivárog ki száján. A kutyák marakodva tépik, cibálják a dögöt, hol a magasba röpül, mint egy rongy, hol eltűnik a sok összebújó, nyelvlógató fej között. Zrínyi remegő lábbal álló, tajtékos paripájáról nézi a kutyák marakodását, míg mentéje szélét jobbágyi csókkal tiszteli meg a ház födetlen fejű gazdája.
Vacsoraidőre érnek csak haza. Az úr fáradt, rosszkedvű. Szótalanul ül a hosszú asztal közepén, és sokat eszik nagy haragjában, két étel között hátradűl a falnak, és elnyújtja lábait az asztal alatt. Jobbról-balról csöndes sorban Migliani, Forstall, a várnagy, gyóntatója s két nemes ifjú csörömpölnek halkan az óntányérokkal. Az asztal közepén óntálakban áll a tehénhús kukrejttel, répa szalonnával, őzhús fekete lével.
- Bort nékem! - kiáltott Zrínyi, és ez volt az első szava a vacsoránál.
A bortöltő inas a pohárszéktől egy ugrásban az asztalnál termett, s szinte remegett a keze, amint a kétfülű mázos kancsót ura ezüstpohara fölé emelte. Forstall kiegyenesedve nézett körül, a várnagy ravaszkás mosollyal vakarta bajusza tövit, a gyóntató alig láthatóan, de rosszallóan rázta a fejét: mi ez? hisz sose ivott!
Zrínyi egy hajtásra kiitta poharát, miután elköszöntötte a körülötte ülőkre. Borzadás szaladt végig a hátán a könnyű bakari vodicától, de összeszorította az öklét, és újra bort kért. A várnagy sietett fölhasználni az alkalmat, és elköszöntötte urára kupának is beillő poharát. Az ifjak hetykén, a papok halkan, szinte suttyomban ittak. A harmadik pohár után kiderült egy kissé az úr kedélye. Rakott mívű, ében nyelű késével ezüst poharát ütögette, s énekhez nem szokott hangon gyújtott rá egy nótára:
Amott kerekedik
Egy fekete fölyhő,
Abban tollászkodik
Egy fekete holló...
A várnagy, aki úgy érezte, hogy fel fog virulni csillaga, ha az úr italra adja magát, elragadtatott rezgő hangon morgott hozzá valami kíséretfélét. A papok megbotránkozva hallgatták az illetlen virágéneket uruk ajkairól, de moccanni sem mertek. A két ifjú az asztal alatt böködte egymást, hogy ehun e Miklós bátyánk! Ének közben aztán elfogta a csuklás az urat. Cosimo páter vezette hálóházába. Míg inasa szomorú, megbotránkozott arccal vetkőztette, Zrínyi gőgösen szegte hátra le-lehajló fejét: még a mámorral is birkózott. Végre eldűlt az ágyon, lábát már az inas segítette a paplan alá. Tüzelő szemmel nyújtózott el párnáin, s kisvártatva odaszólt az öregnek:
- Küldd föl az Milát!
A szolga nem akart a fülének hinni: az ő erkölcsös, istenfélő ura!
- Küldd föl az Milát! - nyomott meg dacosan minden szótagot elnyújtva Zrínyi.
Az öreg szolga sietett a parancsot teljesíteni.