Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 5. szám
Azóta tavaszodik is már, Madame, mióta öreg, beteg, szamár kifelejtett barátja megírta utolsó levelét, mely a "Nyugat"-ba sem és sehova sem került. Valahogyan talán így beszélne most jó Heinrich Heine: Íme az infernálisan szép és szomorú ostobaság: minden tavaszkor újrakezdik, holott tudhatnák az őszi sorsot. Valóban, fák, füvek, virágok, állatok, művészetek, sőt krisztusságok, kultúrák, vágyak és haragok sem ismerhetik olyan jól az életet, mint egy csalárd bukásra fölkészült kereskedő. Mi sem ismertük, Madame, pedig milyen nagy, ragaszkodó akarással, mennyi forróságot pazarolva álltunk be jeges zivatarába, melyet tüzes vérzápornak érez az ifjúság. Mit csináljak az idei tavasszal, melyet utálok, s mit csináljak az emlékekkel, melyek majdnem úgy tudnak kísérteni, mint a vágyak? Mit csináljak magammal, aki nem akarok, mert nem tudok akarni magamtól már semmit, s akinek olyan súlyos fölöslege van, mint: önmaga? Üzenje meg, drága volt-barátnőm, aki folyton váltakozik alakjával bennem, hogy már néha az a veszedelem is fenyeget: ismerem polgári nevét és postacímét is. Üzenje meg, Madame, hogyan viselhetem el magamat és az induló, a zendülő, az idei, de örök, a kegyetlen és egyetlen, nagyszerű Tavaszt?
*
Van nekem egy csodálatos erejű, arató delek tikkadt fénypompájában játszó, nagyon magyar, nagyon kedves íróbarátom. Ha nem felejtette el még, Édes, sokat beszélgettünk róla, mikor irodalmi utcánkba súlyos, legényes, fenyegető lépésekkel, váratlanul befordult. Ez a legjózanabb magyar a földön, holott ez neki fáj, valaki, akit a saját írósága, talán becsvágya, a Józanság paroxizmusába sodort, de aki kibírja ezt is. Százszor sírok irigykedvén és naponként, Madame, ha arra a viszonyra gondolok, melyet ez az én barátom az Élettel folytat és magunkra. Mi azt hittük, hogy az Életet élni kell, s az Élet olyan kikerülhetetlen, mint a Halál: át kell adnunk Neki erőinket, hogy a Halál készeknek találjon. De ez az én barátom életeket, történeteket lát és mond, s lelkének méhe egy mesebeli hirtelenségű és gyakoriságú terhesség. Nem fogyasztatja magát mással, mint az írással, s ha vágyai fojtogatják, sírva vigad az íróasztalnál az ő kiképzelt magamagáival. Én, hiszen tudja, Édes, kinek pompázóbb címeit ezután kihagyom, hogy a boromat mindig szomjasan és magam iszom ki: úton vagy csárdában. Személyesen szoktam szoknyák után rohanni, s a csókot olyan hazárdul kapom-veszem, ahogy adják, és ahogy csókolják nekem. Politikát is úgy írok, érzek, hogy teljesen meztelen a mellem, kit nagy-nagy urak, hatalmasok, kicsinyesek, bosszúállóak elé düllesztek. Fogom a percet s kiélem könyvvel, újsághírrel, szeszéllyel, bármivel, de izgalommal mindig és nem ingyen. Ez íróbarátom pedig ül és ír: itatja fenékig a poharat, csókkal iszapoztatja a nőket, vétókat mondat a mai rend ellen, de mindig csak regény- vagy novellahősei által. Boldog ember, mely fajtájának itt, Magyarországon, szaporodnia kellene, mint a tengeri nyúlnak, s boldog élet, mely: így Élet. Csókolni kívánom e percben a szemeit, Madame, s végtelen bánat tölt el, mert irodalom helyett rettenetesen komoly és kacagtató életet éltünk mi ketten.
*
Tudja, Drágám, megírtam már, hogy most ifjú, női teremtések prédája vagyok, akik közül egyet különösen méltónak véltem fél-titokban vallott Fölségemhez. Hát a harminchat éves ember, miként sokszor beszéltük együtt, egyszerűen együgyű, amikor éveinek méltóságos polcáról lerokkan egy libácskához. De beszéltem arról is Magának, édes, hogy a Partium, Magyarország és Erdély századokon-vitás kiegyenlítője, e túlhaladt szerepében nem bírhatja sokáig. Hogy a tatár bennünket pusztított elejétől végig, hagyján, de ott maradtunk lerongyoltan néhány ezeréves, szép família egészen a mai napig. Német, persze hogy német tudós állapította meg: egy család még az inasok s lovászok közbelépésével sem érhet meg kilencszáz évet. Rólunk hétszázéves krónikák úgy szólnak, hogy hatujjúak vagyunk, én is hatujjú voltam, s az ilyesmit nem tudják a kakukkok szállítani. De nem erről akarok most írni Magának, Gyöngyöm, hanem arról, hogy mi, Partium-beli nemesek, szerintem a legszebb magyar fajta, kipusztulunk. Már nem úgy öleljük az asszonyt, mint dédapáink, s valahogyan Wildenél igazabban mondhatjuk el: szimbólumos viszonyban álltunk korunkkal. Mi, az igaz magyarság reprezentálói, kiknek prédikátorőseik a magyar-zsidó-rokonságot is szívesen hitték a német ellen, ma belepusztulunk a rokontalanságba s abba, hogy nincs is itt már magyar. És nincs is itt már magyar, ahol az oláh vagy rác származású, de okos családú őrült, kit megnevezni, a parlamenti elnökök finom nyelvén szólva s elvem szerint nem akarok, magyar-mentésbe fog. Tudom, drága Preterite, hogy untatják is ez ügyek, s hogy inkább várna izzó leveleket egy szép, tolakodó ifjútól, de lássa: ezek is fontosak. Annyira fontosak, mint a fák, füvek, virágok, satöbbik, s mint mi ketten, két szegény, csodálkozó, didergő és ijedt részvényese az Életnek.