Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 4. szám · / · Figyelő
Lengyel Menyhért drámáiban mindig jelentékeny művészi problémákat igyekezett megoldani. S bár bírálataiban, prózai írásaiban leginkább erősítgette annak a jogosultságát, hogy a drámaírónak színházi írónak kell lenni, alakjait a színpadra látni, a színpadnak a nézőtértől való távolságát, mint a drámai cselekmény egyik motívumát értékelni: tagadhatatlan, hogy drámáinak koncepciója mindig felül volt ezeken az okos megállapításokon, s darabjainak sikerét inkább köszönheti írói kvalitásainak, mint dramaturgiai tudásának. Drámáinak tárgyát is rendszerint úgy választotta meg, hogy művészileg is érdemes legyen ezeknek drámai alakítása. Ami hőseivel történik, amit átélnek, rendesen egész életükre elhatározó, az óriási súly alatt, mellyel a dráma cselekménye reájuk szakad, szinte egész lényük átalakul: új életet élni, más világszögletből másként látni a dolgokat és másként cselekedni, ez a magva a Hálás Utókornak és a Prófétának. A Tajfunban is az életnek ilyen nagy átértékelését alakítja: hogy szakad meg a kollektív lélek a japán főhősben, s válik egyénné, szenvedő, nyomorult, tovalebbent parfümök után révedő egyénné.
A Róza néni megírásánál is magasabb művészi ideál lebegett Lengyel Menyhért szeme előtt. Valami olyan durvább szövésű, de minden ízében élettel telített igaz komédiára gondolhatott, mint Hauptmann utolérhetetlen Biberpelz-e. Valami egyszerű cselekményre - egy házat gyújtanak fel, hogy a tűzkárbiztosításhoz jussanak -, de amelynek fényénél egyének és osztályok és legjellemzőbb gesztusaik hirtelen erős világításban állnak előttünk. Emberekre, akik mellett az életben közönyösen haladunk el, vagy legfeljebb annyit mondunk róluk: "kerítőnő", "kétes tisztaságú leány" (az illendőség kedvéért így), "körmönfont parasztasszony", "strici"... akik azonban a dráma keretében "társadalom"-má válnak és küzdő, komiszkodó, javukat kereső, de emberi motívumoktól zaklatott egyénekké. Akikben egy-egy pillanatra testvéreinkre ismerünk. Durvább szövésű komédiát akart adni, világnézet nélkül, tézis nélkül valót, de emberekkel, apró igazságokkal és gazságokkal, melyeket megmosolygunk, megértünk és megbocsátunk.
Mondjuk ki egyenesen: ennek a feladatnak a megvalósítása nem sikerült. Vagy, mivelhogy a kritikus sohasem tudhatja, hogy mi feladatot űzött maga elé az író: Róza néni nem tartozik Lengyel Menyhért szerencsés alkotásai közé. Azt hiszem, ott vétette el - mert a tárgyát határozottan szerencsésnek tartom -, ahol a komédiát szatírába játssza át. Ahol a törekvő család komédiája helyett, melyben tulajdonképpen az anyát illeti meg az elsőség - s Róza néni szerepe kisebb jelentőségűvé válik -, a "védtelen nők" szatíráját tolja előtérbe. ("Védtelen nők" vagyunk, mondják kórusban és ismétlik unos-untalan, s az ember már az első pillanatban tisztában van azzal, hogy ott mások számára nem nő fű, ahol ezek az asszonyságok megjelennek.) A leány alakját is a szatíra teszi sekéllyé - különösen az első és második felvonásban: "ártatlan fehér gyermekem" és a rákosszentmihályi csecsemő antitézise nem bírja meg a reá halmozott jeleneteket. Vannak jelenetek a darabban, melyek világosan mutatják, hogy miként lehetett, miként kellett volna igazi komédiává fejleszteni, melyeket a mély érdeklődés derűjével kísérünk végig. (A milliomos fiúnak és leánynak beszélgetése a második felvonásban, mikor a leány beszámolni készül múltjáról. És mindjárt utána a két férfi nagy jelenete. Vagy mikor Róza néni arról beszél, hogy miképp kellene megjutalmazni azokat a lányokat - "ha én király volnék", mondja -, akik megestek, akik megszenvedtek.) De a szatírának folyton visszatérő vezérmotívuma elfojtja a derűt, s a nevetés, mely Lengyel darabját végigkíséri, a dialógus elszórt ötleteinek szól. A darabot a lehető legrosszabbul játszották: pont azt süvítették a közönség szemébe, amit az író a legrikítóbban húzott alá. Forrai Rózsa pompás alakot csinált Róza néniből. Z. Molnár László tehetséges és szimpatikus színész.