Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 4. szám · / · Figyelő
Az új Magyarország - így, ilyenkor érzem, s érzésem szinte képpé nő előttem: szemvesztő távolba haló tér, középen törpülő nagyok, csöndes, fagyott nagyok, akiknek vállukra tette már kezét a Múlt, s messze tőlük, de feléjük törve, zajos, színes csapat kétkedő himnuszával, rajongó haragú átkával, kis csahos mérges vakkantásaival, s háttal a nagyok felé lépkedő, de a hangos csapatra arcul mosolygó előőrseivel... -, az új Magyarország egyedül van. Miért e szakadás? Nálunk a szellemi nagyok csak művészetükön át nyújtanak egymásnak kezet, az utcán ritkán. Hol van nálunk az öreg Victor Hugo, aki Stéphane Mallarmé fülét tréfásan húzza meg? Nálunk legfeljebb a belét tapossa ki, mint Szabolcska, vagy bölcsen a semmibe nézi, mint Mikszáth, régi regényírók kegyeletlen, kegyetlen tollú megelőszavazója. Hol van az agg romantikus soiréeja, amelyet új szimbolistáknak ad? Hol van a szellemi közösségnek a mindennapi életben is megnyilvánuló tudata? Ez az az ország, ahol Kisfaludy Sándor a legnagyobb lírikusnak s a legnagyobb epikusnak képzeli magát, mikor Vörösmarty már írt s Petőfi írni kezd! Ahol Eötvös Károly mint az utolsó magyar elbeszélő megy nyugalomba, ahol Bajza hős, mert ki merte írni, hogy a gróf az irodalomban nem szükségképpen az, ahol a ma félrerúgottat holnap, siker esetén, közénk szippantjuk, a patentált magyar irodalom sáncaiba... Arany, Jókai, Petőfi, no meg Madách s itt a magyar szépirodalom vége, utánuk már csak a tudósok tömött sora következik, a "napjainkig" meghatározást a következőkre kell érteni: Reviczky, Vajda, Jakab Ödön, Ábrányi Emil, Kozma Andor... E két névsor között, ó, semmi, csak éppen az átalakulás korszaka. Még a tankönyvek mennek legmesszebb, olyikban Molnár Ferenc, sőt Ady Endre is fölbukkan. De tudósaink keveset tudnak az 1848-1890-ig terjedő időről, ezért nem írnak róla, persze csak könyvtárban jó (ha jó) dolgozni, levéltárban, hagyatékok között, vagy pláne ide-oda utazgatva már kényelmetlen. De mit ábrándozom? Hisz Arany teljes, kritikai, több kötetes életrajzával is adósok még tudósaink!
Az új hangú új ember? Kávéházi törzsasztal mellől zengik (ti. az ő asztaluk már az életet jelenti, mert húsz esztendővel előbb vert lábat beléje az asztalos): kávéházi lézengő! Olyan korfordulást érünk-e ma, hogy ez nem is lehet másképp? Vajon olyan nagy-e a szakadás a tegnap és ma között?
Kinek írunk? A jövőnek vagy a homálynak? Lelkes tanároknak, magyarul nem tudó magyar lányoknak?
Milyen visszhangot ver itt valami? Néha tán anyagit annak, aki írja. De hol van az a tudós, aki becsületbeli kötelességének tartja elkönyvelni a maga akármilyen felfogása szerint, amit az irodalom termel? Van annyi tudományos folyóiratunk, hogy unalom végiglapozni őket, s ha írsz kutyafuttában pár sort Petőfi fokosa nyeléről, az már tudomány, számon tartanak, de diadalos vagy bukó színdarabodat csak a sajtó intézi el. S e ponton hivatás várna az Irodalomtörténet c. folyóiratra, amelynek jószemű, jó fejű szerkesztői nagyon jól tudják, hogy mi kellene, én semmi esetre se taníthatom őket, de opportunizmus vagy micsoda, kitérnek az új irodalom elől, pedig az lenne egyik legszebb szerepük (a másik a folyóiratok szemléje, amit nagyon szépen csinálnak meg). Kímélet! Mi közöm hozzá? - két gyönyörű magyar kifejezés...
Ezzel szemben, ó, mily élvezettel tartanók a hátunkat!
Bűnös szemét, közönyös rongy vagy kincs, amit írunk? Szemét? Hol van az autodafé? Rongy? Hol van a papírkosár? Kincs? Hol a páncélos szekrény?
Hol van a magyar kritika? Gyulai meghalt, s míg a magyar kritikusok a népies nemzeti berkén boronganak, új írókat csak új írók kritizálnak meg s talán a jó Isten.
*
Rédey Tivadar költészete színes, szomorú prizma, a vívódó ifjúságé, amelyet a maga mulattatására forgat kékes homályban, gazdag lélekkel kicsinyes viszonyok között. A korrekt, hideg mosolygás mögött lelke merő seb.
Lát, és szomorú pompában, tompított fénnyel ragyogtatja vissza látását, érez, s a vulkáni kavargás halk, hideg szonettek kristályában csapódik le, gondolata gyúl, s ragyogása bús-viaszos teája párájában homályosra fakul.
Kint mi történik, alig tudja. Véres vagy borongó romantikus hangulat, amit az élet ad. Szomorú szívű ember fájó intellektusa az a prizma, amelyen mind e fény megtörik. A mesék költészete, szomorú, magányos ihlet aggódva szült gyermekei e versek, bús katolikus mormolt imái a Művészethez.
Szíve azé a fölszárnyalóé, ki az emelkedésben csak a lezuhanást érzi, beteges aggodalom finom tiszta, kezével nyúl a vérző húsdarabhoz, s fáj neki, hogy olyan, amilyen.
Szerelme, mint a csalódott pap áhítata faragott istenéhez, akinek homlokát dércsípte piros hedera s halovány fagyöngy diadéma koszorúzza. Tavasza a Fasor villájának ereszalján harsan föl, szeretője (e szót én imputálom neki) hangja fáradt gordonka futam, s nagy elszánásának nagy ellankadása Grieggel veri össze őket egy boldog melódia-szigetre. Az őszt a Szigeten siratja, hol puha ritmusokban dobban a gesztenye a pázsitra. Mindhiába! nem a publikumnak beteg, s vergődése fátyla korrekt mosolygás az emberek előtt, de otthon, az álmot szövő japán gyékény, az elborongó karosszék társaságában templomi áhítata tömör arany posztamentre állítja a lány emlékét, mint bús Madonna márvány szobrát. Érdekes szerelmének ez a külsőségekben is hű, babonára hajló katolicizmusa: a zongora az ő oltára, bánatja őszi requiem, engesztelő, szent miseáldozat, vagy mint a cyprus, a temető ez orgonája, s ő sötéten vezekel alatta, az áldozatosan szerető Madonna-szemű lány maga a bűnbocsánat, csudatékony talizmán. Színessé, valósággá látja a szent könyv hangulatait is: Énekek Éneke kék írisz barna éjben, Salamon rezignációja nyűtt lapok közt fonnyadó fekete, halott rózsa. Az Attitűdöknek, a középső sorozatnak ez A bibliás ember a legjobb darabja, a többit nem nagyon szeretem, látása itt magában középrendű. A kötetet záró Chiaroscuro (a tiszteletre méltó múlt azt mondaná önképzőköri tapintattal, miért e sok idegen szó. Én V. Hugo-ba tekintek s nem kifogásolom, a költői maltert igazán nem lehet előírni) - újra magasabb rendű.
Az első sorozat a gondolattá búsult érzés, az utolsó az érzéssé desztillált gondolat, s mind a kettőnek e magas fokon csodás dolgok észrevevésére nyílik szeme.
Fényt, dalt, illatot a csöndes gentleman szobaúr csak egy ablakrésen kap a szomszédból, szobája keleti szőnyegén a magányos bánat mokka-gőze, ópium-ábrándja ringatja el, s szól a dal halkan, hangfogósan. Míg világos szemmel, de borongva búcsúzik a romantikától, halk szonett kórus cseng belé az estbe. Útja már visszavezet, újra szívére fűzi a passi-florát, a kis vértanú virágot, megindul a hervadt vágyak halk processziója, tömjén az őszi lombok szaga vagy a tea kékes párája, kint a tél gyertyafényes requiem. Keresi magát riadt szívvel a bús fanfárral rohanó Tarpatak hídján, s Zarathustra iratos mezőire vágyik, érzi, hogy úgy áll a szennyes szürkületben, mint leégett üszkös gyertyacsonk, s örök félúton várja a harsogó, hites holnapot. Közben a kis alázatos szavakat, lelkének egy-egy tört tükördarabját ízléssel, tudatosan rendezi gyűjteménnyé, kötetté, amelyben komoly művészi törekvése teszi kissé egyhangú érzésének ezerféle variációját igazi költészetté, amelyért elnézzük szókincse itt-ott szűkös voltát, némi nehézkességet, érdemetlen reminiszcenciákat s a romantikusoknak határozottan jól álló modorosságot.
De ez a tipikus ifjúkori költészet nem utolsó szava Rédeynek, sőt!