Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 4. szám · / · Lengyel Géza: Kis házak között
A kerekek zajtalanul gördültek a havon. Fehér volt minden, tompán, puhán hullott a hó. Elhagyatott utcák, kietlen csend. Most úgy látszott, hogy nagyon kicsi ez a város, kicsi és primitív. Mikor a napsugár kicsalja lakóit a házakból, akkor ott nyüzsögnek, keringenek egy helyre szorulva, akkor olyan, mintha forró élet lüktetése hatná át a hangyabolyt. A szél, az eső, a hideg, az este és a hó azonban megriasztja őket, nincsenek felfegyverkezve ellene, mint a civilizáció igazi középpontjai, elbújnak, szinte mint az ősember, aki tehetetlenül állott az idő viszontagságaival szemben. A kocsi kiért a városból. Az üléseken hallgatva húzódott meg a két férfi. A sovány lovacska nehezen ügetett, a kocsisnak alig volt emberi formája, annyira eltűnt a sok ruhában, pokrócban, amit magára szedett. Amikor az országúton voltak, Császi megszólalt:
- Ne felejtsd el, Jenő, hogy te leszel a hátvéd. Megint két hete voltam kinn utoljára, amikor téged bemutattalak, és semmitől nem félek úgy, mint a szemrehányásoktól.
- Hát nem jól érzed magad nála?
- De igen, egészen jól.
- Akkor hát miért maradtál úgy el?
- Miért? - sóhajtott Császi -, még te is ezt kérdezed? Mondhatnám neked is, hogy tömérdek dolgom volt. Hiszen igaz. Reggeltől estig futkostam, tárgyaltam, éjjel dolgoztam az új terveken, a pótlásokon, de nem ez az igazi ok. Egyszerűen nem tudtam, nem volt ami felállítson, elküldjön... Szóval te leszel a mentő tanú.
A kocsi befordult a Turner-gyárba. Az igazgatói épület előtt nappali fénnyel égtek a lámpák, a feljáró lépcsőkre szőnyeget terítettek. Két szolga kisegítette a kocsiból a vendégeket. Az előszobában már alig lehetett mozogni, tele volt felsőkabátokkal, bundákkal, asszonyi köpönyegekkel. Turnerné halaványlila selyemruhában hódítón, fiatalon fogadta vendégeit. Császi nézte, leste, várta a megrovó és szemrehányó pillantást, az asszony tekintete azonban nyíltan és derülten nézett az övéve, s csak Jenőhöz szólt:
- Nagyon örülök, hogy eljött, tanár úr. Azt hallottam, hogy nagyon visszavonultan él. Örülök, hogy megcáfolta.
Biccentett, mint egy jókedvű és kegyes fejedelemasszony és elbocsátotta őket. A tömeg innen belülről nem volt olyan félelmesen nagy, mint ahogyan az előszoba ígérte. Négy szárnyas ajtó volt nyitva egyfolytában, és az öt nagyszobában elég kényelmesen helyezkedhetett el mindenki. S körülbelül itt volt mindenki. Sok asszony, sok tekintélyes arcú, de erősen vidéki szabású frakkba bújtatott férfi, feltűnően kevés lány. A városháza és részben még az exkluzívabb vármegye is, a jómódú kereskedők és a szegény hivatalnokok, emberek, akik amúgy is találkoznak minden nap, és akik sohasem látják egymást. Amolyan hivatalos estély, amely kifárasztja a vendéglátót és kifárasztja a vendégeket, csupán vágyódó pároknak jó, akik most feltűnés nélkül kerülhetnek össze, és a nagy zajban észrevétlenül suttoghatják el oly változatos és mindig oly egyforma mondókáikat.
Turneren vadonatúj frakk volt, de a hosszú fekete nadrág ráncokra verődött lábain, és puha ingmelle mintha elválni készült volna a mellénytől. Mindenkihez odament minden tíz percben, mosolygott, nyájas volt, és rövid idő alatt úgy kimerült, hogy legjobban szeretett volna aludni menni.
Az asszonyok suhogtak, és illatoztak és lehetőleg egy-egy népszerűbb férfi közelében helyezkedtek el. Valóságos udvar volt egy magas, borotvált férfi, Ribári Pista körül. Ribári a város legjobb patikáját örökölte, amelybe dűlt a pénz, anélkül, hogy az ujját kellett volna megmozdítania miatta. Gyűrűben álltak körülötte az asszonyok, és beszéltek és kérdezték és Ribári mosolyogva, de kurtán felelt. Tisztes, sok gyermekes családanyák ábrándos pillantásokat vetettek reá, szépek és csúnyák egyaránt, Ribári pedig az időt számította, amikor szabadulhat, és rohanhat ahhoz a kis segédszínésznőhöz, aki várja. Mindnyájan tudtak erről a nőről, és annál hevesebb érdeklődéssel vették körül a szép és gazdag gavallért.
Új alakok is voltak az esélyen. Egy fehérhajú, selyemreverendás pap, egy fiatal, pirosarcú hadnagy, egy révparti vaskereskedő fia, aki a gyalogságnál költötte apja tömérdek pénzének egy kis részét, és egy fekete bajuszos kapitány, akit a fiatalabb tiszt úgy kísért, mintha árnyéka lett volna. Fiber hadnagy végtelen tisztelettel nézett fel Rozsnyai kapitányra. Szemében ő volt a világlátottság, az élnitudás, a fölényes okosság megtestesítője, a férfi, a szép ember, a hódító, szóval a tökéletes lovag. A fiatal Fibert pénzügyekben, bajtársi segítségért sokat molesztálták, és Rozsnyai iránt érzett feltétlen nagyrabecsülésének egyik forrása kétségen kívül az volt, hogy a kapitány soha nem beszélt vele pénzdolgokról. A kapitány csakugyan okos, értelmes ember volt, ha nem is az a férfiideál, mint ahogyan a rajongó hadnagy lelkesedése lefestette. Vidáman, de mindig rendezetten élt, az asszonyok kegyeltje hírében állott, de tulajdonképpen csaknem ártatlanul, talán mert maga húzódott vissza komolyabb komplikációk elől, s talán azért húzódott vissza, mert tudta, hogy az ingatag katonai finánciáknak az ilyen dolog szokta megadni a kegyelemdöfést. Rozsnyai arra használta fel Fiber barátságát, hogy buzgón ismerkedett a jómódú révparti polgárcsaládokkal, és várt a jó szerencsére, amely elébe hozza majd azt a csinos és kaucióképes leányt, akinek oldala mellett révbe evezhet.
Az estéllyel nem volt megelégedve. A meghívottak alig hozták magukkal leányaikat, és az a kevés, aki eljött, az ő külön szempontjából nem számíthatott. Az asszonyok ellen azonban nem lehetett panasza, jól bántak vele, szívesen hallgatták előadását, amely nem volt nagyon fordulatos, szinte provokálták, hogy mondjon valami vakmerőt, katonásat, olyat, amit nem szabad és nem is kell komolyan venni, de hallgatni nem árt. Rozsnyai kapitány azonban kissé gyanakodva húzódott vissza, közel járt a negyvenedik évhez. Még elég karcsú, elég zsírtalan termetű, de már kicsit fáradt ahhoz, hogy mindig, mindig csak lovag legyen, mindig fáradhatatlan és látszólag heves asszonybarát. Három nevető, kifogyhatatlan beszédű asszony között álldogált már egy félóra óta, és nagyon szeretett volna elnyúlni egy kényelmes fotelben, a menekülésre azonban nem volt semmi kilátás. A szomszédos szoba ajtajából egyszerre férfiasan zengő hang kiáltott rá:
- Rozsnyai kapitány!
A hang tulajdonosa nem volt vezénylő tábornok, hanem egy hatalmas termetű, páncélszerűen befűzött, s ennélfogva veszedelmesen piros arcú asszony, Hetyeiné, a vékony főszámvevő impozáns felesége. Rozsnyai összeütötte a bokáját, és a parancsnak engedve, bocsánatot kérő meghajlással Hetyeiné felé fordult. Mikor odaért, csak akkor vette észre a tekintélyes hölgy árnyában a lányos termetű, karcsú Turnernét. Hetyeiné kommandírozó hangon folytatta:
- De Rozsnyai, hát a háziasszonyt illik elhanyagolni?
- Hát elhanyagolom? - kérdezte a kapitány, és hangjának tréfás rémülete nem is volt egészen tréfás.
A szőke Turnerné legkedvesebb mosolyával fogadta, és a kapitány nem tudta mire vélni a dolgot. Miért hanyagolta volna el? S miért éppen ő az, akinek ezért szemrehányást tesznek?
A harsány beszédet csaknem mindenki hallotta, a három udvarlójától megfosztott asszony megállapította, hogy ez nagy neveletlenség, a többiek nevettek. A hideg ételek óriási tömege után most hordták körül a pezsgőt, s ez egy időre minden másról elterelte a figyelmet. A beszéd hangos zsivajba olvadt össze, az arcok kitüzesedtek. A vendégek egy része eddig úgy találta, hogy nagyon is hideg, kimért ez az estély, ahol becsületes karosszék is minden ötödik embernek jut, és az se helyes, hogy se zene, se tánc, se más egyéb szórakozás.
- Akárcsak egy udvari bál - mondotta ajkbiggyesztve egy öregebb hölgy, akinek isten tudja, mi oka lehetett annyira megvetni az udvari bálokat.
A pezsgő azonban nagyjából kiegyenlítette a differenciákat, lecsendesítette a háborgó kedélyeket.
Császi felszabadult a lelkiismeretfurdalás kellemetlen érzése alól, amely ide kísérte. Turnernével néhány szót váltott, némi meglepetéssel konstatálta, hogy amilyen elfogulatlanul fogadta, oly kevéssé igyekszik megbüntetni hosszas elmaradásáért. A dolgot ezzel elintézettnek vélte, s igyekezett felhasználni azt az alkalmat, hogy sok emberrel, sok vidám, pezsgős hangulatú emberrel van együtt, itt-ott meg új szimpátiákat szerezhet, amire oly nagy szükség van. Az öreg Fibernek megdicsérte hadnagy fiát, egy gyomorbajos építőmesterrel elhitette, hogy valóságos művész, és nagy kár volt neki Révparton maradnia. Mindenkinek dicsért valamit, felhasználta az emberhódítás tudományának legravaszabb és legprimitívebb eszközeit.
- Mennyi munka! - súgta oda Gyurácznak, mikor elment mellette.
Mikor a kapitányt Turnernéhoz kommandírozta a főszámvevő felesége, a közelükben éppen Hetyeivel beszélgetett.
- A nagyságos asszony a legkitűnőbb kedély az egész társaságban - jegyezte meg.
Hetyei savanyúan legyintett. Neki már bővebb tapasztalatai voltak erről a kitűnő kedélyről.
Császi, szinte véletlenül, megnézte a kapitányt.
- Szép ember, szép fekete bajusz - gondolta magában.
Aztán Turnerné csillogó szemeire pillantott, és hirtelen egy fantasztikus kép villant át agyán, egy kibékítő, felszabadító, mindent csendesen elintéző megoldás ötlete, és most már nagy és szívből jövő jóindulattal szemlélte a beszélgető párt. E percben nem ébredt fel férfihiúsága, e minden asszonyi hiúságnál erősebb érzés, csak arra gondolt, mennyi be sem vallott szorongástól, mennyi tehertől, mennyi titkos veszedelemtől menthetné meg az elképzelt fordulat.
Aztán tovább ment, tovább csevegett, pajtáskodott, pezsgőspohárral a kezében összetegeződött néhány emberrel. Negyedóra se múlt el, visszatért a szalonba, ahonnan a kisebb szobába beláthatott. Valami érdeklődés vagy kíváncsiság vonzotta vissza, annyi bizonyos, hogy nem véletlenül ment. Turnerné ekkor már egy karosszékben ült, a kapitány föléje hajolva beszélt hozzá. Az asszony hangosan felnevetett, Rozsnyai kapitány csudálkozva nézett rá:
- Tudja, min nevetek?
- Nem. Nem is sejtem.
- Azon, amit mondott és ahogyan mondta. A kettőn együtt.
- Nem értem - felelte a katona, és arra gondolt, hogy reggel fél hétkor van kivonulás.
- Maga azt mondta nekem: a múltkor felszálltam a villamosra, és képzelje, csak húszkoronásom volt, és a kalauz nem tudott váltani, milyen kellemetlen volt - majdnem elkéstem miatta a kaszárnyából.
- Hát éppen a villamos-mizériákról volt szó...
- Igen, igen, hiszen ilyeneket elmond az ember, de maga ezt úgy mondta, mély és tompa hangon, fölém hajolva, közel hozzám, a szemembe nézve, hogy aki látott bennünket, bizonyosan azt gondolta, hogy ezek szerelmes szavakat suttognak.
- De nagyságos asszony...
- Azért nem kell megijednie.
És most ő nézett a férfi szemébe hosszan, hogy a viharedzett kapitány megzavarodott.
Császi nem hallotta a beszélgetést, csak a mozdulatokat látta, a pillantásokat, és megmagyarázhatatlan, indokolatlan harag fogta el. Gyurácz állott mellette, aki meglehetősen unatkozott egész este, és éppen indítványozni akarta, hogy menjenek haza.
- Milyen buta képű katona - mondotta, Rozsnyai felé intve.
- Buta képű? Nem is buta képű. Nagyon rendes arc.
- Ugyan már! Nézd, hogy forgatja a szemét.
Rozsnyai rájuk nézett, mint aki megérzi, anélkül, hogy egy szót is hallana, hogy néhány lépésre tőle róla beszélnek. Császinak egy pillanatig kedve támadt rá, hogy hetykén a szemébe nézzen, aztán ostobának találta egész felháborodását, és továbbment. Az utolsó szobában már kártyáztak az urak, és egy ideig nézte a heves csatározást. Agyából azonban, amelyet mindeddig teljesen elfoglalva tartottak nagy tervei, a villamos hadjárat előkészítése, most nem tudta kiverni az asszony és a kapitány képét.
- A legjobb volna - igyekezett megnyugtatni magát -, ha egymásra találnának. Hiszen én úgysem állíthatom örökké, hogy szeretem, és ha szeretném, akkor is ez volna a legmegnyugtatóbb megoldás, mert bajt okozhat, sok bajt, tönkre is tehet.
A megnyugtatás nem sikerült. A hiúság már ébren volt, és így vitázott vele:
- Ez nagyon megnyugtató megoldás volna, de erről szó sem lehet. Az az asszony nem olyan. Az megtévedt - de ebben én éppolyan hibás vagyok, azonfelül ezer mentsége van reá -, megtévedt, de nem rossz. Hanem büntetni akar, igen sablonos és igen közönséges módon, és ezt nem tűröm.
Egy pohár pezsgővel erősítette, biztatta a haragját. Visszament. Az asszony még mindig ott ült, a kapitány mellette.
Turnerné elhanyagolta háziasszonyi kötelességeit, csak néha-néha állt fel, hogy egy-egy távozó vendégétől búcsút vegyen - mert már kezdtek hazaszállingózni -, aztán visszatért, és nem engedte el a fekete katonát, aki megadta magát sorsának, szorgalmasan öntötte le a pezsgőt, és ettől élénkebb, bátrabb lett, kevésbé óvatos. Az asszony finom szépségét nem tudta méltányolni, de tetszett neki, mint más csinos nő, és annyira nem lehetett vak, hogy ne vegye észre, milyen kitüntető figyelemben részesül.
Koccintott, és néha úgy tett, mintha lehajolna, az asszony meztelen karját akarná megcsókolni. Épp egy ilyen mozdulatnál tért vissza Császi. Az asszony észrevette abban a pillanatban, de nem nézett rá, hanem lesütötte a szemét, aztán felvette, és a kétszeresen mámoros kapitányon nyugtatta meg. Császi szemben volt velük, vagy tíz lépésnyire.
- Ízléstelen ez az asszony - gondolta.
Nyugodt szeretett volna lenni, örömet szeretett volna érezni, de nem tudott. Nézte az enyelgő párt, nézte mereven, állhatatosan, amíg a kapitánynak is észre kellett vennie. Csak egy kissé fordította felé a fejét Rozsanyai, és ekkor szembenéztek. A kapitány előbb szinte riadtan - mit akar ez az ember, akit már látott valahol? -, azután csudálkozva, kérdően, végül kitörni készülő haraggal. Császi mereven - azzal az üres krakéler-nézéssel, amely oly komikus egy harmadik szemlélő előtt - és megvetően. Mielőtt baj lehetett volna, mielőtt kitört volna a botrány, az asszony a kapitányéhoz emelte poharát, és a furcsa szemháború abbamaradt. Császi tomboló haraggal sietett az előszobába. Nem tudta, hogy mit csináljon. Néhány pillanatig tanácstalanul állt, aztán meglátta Fiber hadnagyot, hozzálépett, és ezt sziszegte a fogai közül:
- Mondd meg a barátodnak, mondd meg a kapitánynak, hogy közönséges fráter.
Lekapta a kalapját meg a kabátját, és elrohant. Gyurácz egy fél óráig hiába kereste a szobákban. Turnerné ártatlan arccal szólította meg végül:
- Császit keresi? Úgy hallottam, hogy elment. Angolosan.
Gyurácz mentegetőzött helyette:
- Bizonyosan dolgozik még otthon. Szegény fiú, tömérdek a dolga mostanában.
- Igen - bólintott az asszony -, egy ilyen nagy vállalkozás, ez igénybeveszi az embert. A sok írás, a sok szám...
- És a sok ember - tette hozzá Gyurácz. - Nem kérnék belőle.
- Ez külön művészet - felelte Turnerné -, de Császi ért hozzá.
- Nagyszerűen - tüzeskedett Gyurácz.
Aztán áradozással beszélt Császiról, és örült, hogy olyan meleg érdeklődéssel hallgatja az asszony, aki különben az egész idő alatt azt figyelte, hogyan suttog a harmadik szobában a kis hadnagy és Rozsnyai kapitány, akit Császi távozása után rövidesen és minden magyarázat nélkül faképnél hagyott. Az arcokból azt olvasta ki, hogy a szem-csatának folytatása lesz. Maga se tudta volna megmagyarázni, hogy miért, de nagyon meg volt elégedve, és a búcsúzásnál igen melegen rázta meg Gyurácz kezét.