Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 4. szám · / · Karinthy Frigyes: A rossz álom
Én kedvesem.
Én kedvesem, elmondom neked.
Akkor negyedik éve volt házas, és reggel, mikor a felesége megcsókolta, valami kényszeredettet vett észre ebben a mozdulatban. A csóknak hamar vége volt, és a felesége így szólt: Édes fiam, ma feltétlenül el kell menned a szövetkezetbe, jegyezd meg jól. És el kell menned az orvoshoz, mert megint nem tudtál aludni. Ő elment a szövetkezetbe és elment az orvoshoz, és az orvos hosszú, furcsa dolgokat beszélt hozzá, az ő gyomráról. Aztán találkozott egy iskolatársával, aki Amerikában volt. Ettől megkérdezte, milyen a tenger, mert valamikor, tizennégyéves korában, tengerész akart lenni. Kávéházba is beült, elolvasta, mint rendesen, az öngyilkosságok és életuntak rendőri híreit. Aztán következett a fájás és sok gondolat. Aztán elment egy képtárba, hosszan nézte a képeket, még világos volt, munkavágy fogta el. Hazament, előszedte az ecseteket, és az alkonyati tájképet kezdte festeni, tájat és messze, kék hegyeket, a hegyek mögött zöldben behajló éggel. Sárgákat kevert az égbe és megint zöldeket - messze, nagyon messze akarta kitolni, túl, messze, a kék hegyeken túl, hogy aztán egy hideg és zöld csillagot festhessen az ég peremére. Kenegette a színeket, az ég kitárult, öblös lett. De a színek nem tartottak össze - a levegő merev volt és hideg, a képen, és a festőt csendes, néma kétségbeesés fogta el. Három órát dolgozott egyfolytában - végre rájött, hogy ő maga se tudja, mit akar. A képtől távol leült egy székbe, tenyerébe hajtotta állát, és hosszan, hideg kínnal a szívében, nézte.
Már este lett, a kandallóban vörösen égett a tűz, bevilágította a képet, és ő egyre nézte. A hegyeket idébb kellett volna hozni. Ez a lankás föld mélyebb, sötétebb. Keresett az emlékezetében, hogy milyen színű, és egy Chopin-melódia jutott az eszébe - igen, ilyen színűre akarta festeni, mint ez a melódia. Ugyanakkor az emeleten zongorázni kezdte valaki ezt a melódiát. Kék és zöld - kobalt, okker és még valami - hiába!
Mikor a másik szobában meghallotta a felesége lépteit, egyszerre kitört rajta a borzongás, az az agóniaszerű remegés és borzalom, mely ettől kezdve, három órán keresztül, haláláig, nem is szűnt meg többé. Akkor még nem tudta, hogy még csak három óráig fog élni - most, hogy visszagondolok rá, világosan érzem, hogy az agónia már ebben a pillanatban megkezdődött. A felesége bejött, a homályban kalapját és suhogó kabátját láthatta csak - ó, én kedvesem! -, és őrült vágy fogta el. Odafönt még zongoráztak, és a szoba csaknem sötét lett.
Magához vonta a feleségét, csípőn alul ölelte magához és szájoncsókolta. A csók fullasztóan erős és kábító volt, és nehéz félelem járt vele, mintha elvesztette volna a talajt. Egyszerre elemi erővel tört ki a rémület - odafönt abban a pillanatban megszűnt a zongoraszó, mintha elvágták volna. Irtózva mellbeütötte a feleségét, ellökte magától, és mikor az ijedten, nyitott szájjal meredt vissza rá, elhalványodott.
- Mutasd csak az arcod - mondta neki rekedten.
Erővel megfogta az arcát, és magafelé fordította. Aztán elállt a szívverése.
- Ma megcsaltál - mondta a feleségének.
Ami ezután történt, arra nem emlékszem világosan. A szobában mintha kavargó vihar lett volna ezután, hosszú percekig: úgy látszik, elhomályosult az öntudata - székeket és bútorokat dobált, összetörte a tükröt, tombolt és hörgött a dühtől, mint a vihar. Az asszony - ó, én kedvesem! - bőgve és remegve szaladgált, a haja szétzilálódott, bevallott mindent, lihegett, és kezével, amit megvérzett egy földrehulló vázában, remegve kapkodta magára a kabátját és kalapját. Végre elfutott, nyitva hagyta az ajtót, kifutott a házból, a szeretőjéhez.
Ekkor egy kicsit megnyugodott a festő. Betette az ajtókat, és rendet csinált a szobában. Oly váratlanul jött mindez - hihetetlen volt, szepegni kezdett, és remegett egész testében -, de nyilván ily váratlanul jön a halál - és eszébe jutott a statárium, mikor halálraítélik az embert a katonák, és három óra múlva kivégzik.
Nagyon félt ettől a kivégzéstől. Borzasztó volt, hogy nem lát mást többet soha, csak ezt a sötét és szűk szobát, olyan volt ez, mintha zsákbavarrva vízbefojtanák: - vagy mintha sötét folyosókon futna végig, lefelé, a földbe. De meg kellett lennie. Hosszan, ájultan imádkozott. Kezébe temette fejét, görcsösen szorongatta, és megkísérelte elállítani lélegzetét, hogy talán így is sikerül. De nem lehetett, mire rendetlenül dobogott és sietnie kellett. Úgy látszik, akkor már ott voltam az agyában és vadul, haragosan noszoltam: siess már, siess már, nem bírom tovább. Ő úgy tudta, hogy a Sötétség hívja és kergeti így. Két óra múlva dideregve és vacogó fogakkal állt fel és előkészítette a morfiumot. A villanyt meggyújtotta, sokáig nézte magát a tükörben. Évek múltak ezalatt. Azt hiszem, akkor mintha mellette álltam volna, már kívül - nem tudom másképp kifejezni magam, én kedvesem. Az arca borzasztó volt már. Végre, sokára, nagyon sokára, lefeküdt. Egyetlen hajtásra kiitta a folyadékot.
És most, most, ezt pontosan szeretném elmondani, az ébredést.
Először rettentő félelem volt. Homlokát kiverte a veríték, irtózatos, hihetetlen görccsel kezdődött. A száját tajték lepte el, feszengett, leesett az ágyról. Most katonákat látott, akik harcolnak és szétrobbannak, véres cafatokban, zúgott az örvény, az agyában kések forogtak. Ordítani akart, segítségért kiabálni, de nem tudott. Nem tudom elmondani ezt az érzést: de borzasztóbbat képzelni se lehet. Sokáig tartott így.
Hosszú idő múlva egyszerre enyhült meg szegény, szegény. Kinyújtotta magát. Bágyadt duruzsolás volt a fülében, megnyugodott. Ez olyan volt csak, mint valami erős, nagy álmosság. Egyszerre figyelni kezdett: hallotta a zongoraszót, odafent, a szobában. Csendesen pihegett és hörgött és várta, hogy ez mikor múlik majd el. Sőt hosszúnak találta az időt, és úgy jött, hogy addig elfoglalja magát valamivel.
Szemben vele, az állványon, ott állt a tájkép, és most, a lámpa enyhe fényében, látta megint a csendes mezőt és hátrább a hegyeket. Kék hegyek voltak, mögöttük öblösen kitágult az ég - szélesebb lett és a lenyugvó nap fényében úgy tűnt, a melódia onnan túlról árad. Most látta a hibákat is. Több kéket kellett volna keverni az égbe, hogy messze, messze kitáguljon a perspektíva - és elöl, bitümmel talán, mélyíteni az árnyékokat. Ide, vastag ecsetvonásokkal egy széles fát kellett volna tenni - odébb még két dombot és vöröses napfényt, igen, ezt úgy kellett volna, ezt meg így. Ó, érezte, milyen szép és nagyszerű lett volna így az egész - és hogy ő eredetileg így akarta, de az anyag nem engedelmeskedett. Most azonban egyszerre közelebb került az egészhez. Most képesnek érezte magát, hogy egy szempillantással elmozdítsa a hegyeket helyükből, és a napot lejjebb szorítsa.
De világosan érezte azt is, hogy egész közel kell ahhoz kerülnie a tájhoz. Tétova kezeivel, egy csomó barna festékbe markolt, a kép alján, elöl, egy kígyózó ösvény indult befelé - ennek az oldalára lerakta a barna festéket, és egy erős, plasztikus föld-domb lett belőle. Még jobban ki kellett hozni a távol mélységeit: - egyik lábával a kép aranyos keretére lépett, a másikkal rádobbantott az ösvényre. Két keze tele volt színekkel, óvatosan megindult az ösvényen, megindult, be, a hegyek felé. Sárgát és zöldet vitt, a kék hegyeken túl, hogy bekeverje az ég színei közé. Hátul, a sötétzöld erdő, amit még délelőtt festett, közelebb jött - futni kezdett, és nemsokára a fák nehéz árnyékában haladt -, átszűrődő, vörös napfény omlott a leveleken keresztül, de a nyirkos, párás talaj lilásan hideglett már az éjtől. Végre kiért az erdőből, átgázolt a folyón - és ekkor egészen közel, égbemeredő csúcsokkal zárta el szemeit a hegylánc. Az ösvény hágónak vezetett - keresztülfutott két hegy nyergén - és ekkor... ekkor... ekkor dobogni kezdett szíve... titokban ekkor ujjongva érezte már a rettenetes, bódító felszabadulást... érezte, hogy pupillái hogy tágulnak, mint mikor világosság csap először a született vak agyán keresztül.
Ez egy sötét sziklafal előtt történt, a hegylánc csúcsvonalán, melyen túl visszabukott már a hegy és kitágult a Tér. Remegő inakkal lépett még egyet előre - ekkor, még félig odaát, még érezte testét, ezt a különös, érthetetlen, fájós valamit. És fülében, a ködön keresztül egyszerre harsant fel ezer és százezer torokból a mennydörgés - mint mikor az ébredő álmában hallja az ébresztőóra rettenetes kiáltását. A világosság éles, mennydörgő muzsikája harsogott fel a végtelen űrből, odaát, a kék hegyeken túl - utoljára érezte a rémületet, de ez már boldog megdöbbenéshez hasonlított és ijedt, kacagó gyönyörhöz... még egyet lépett, a világosság elöntötte lelkét, hangosat, nagyot nevetett, kitárta kezeit a napig...
Minden eszébe jutott és ráeszmélt.