Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 4. szám · / · Laczkó Géza: Német Maszlag, Török Áfium
A lovas szolgák, ki előrement jelenteni ura érkezését, ki elmaradozott, úgy hogy Zrínyi mögött csak Vitnyédy István, soproni ügyvéd, a gróf jogtanácsosa lovagolt, mikor föltűnt előttük a nagy-hefflányi templom vaskos, négyszögű, kékes ónnal födött magas tornya.
- Rosszul tészi kegyelmed, hogy perseverál az lutherana confessióban - folytatta kedve ellenére a társalgást Zrínyi.
- Ó, kegyelmes uram - felelt elborult, makacs meggyőződéssel Vitnyédy -, mitévő légyek, belégyükerezett ez confessio szüvemben együgyű tisztaságával. Sok persequálásokat szenvedek miatta, de el nem szakadok tüle. Eh, nem baj ez, nagyobb az, hogy hütnek nincs hüt előtt böcsülleti. Catholicusoknak pompáskodó szertartásokat nem szeretem, de embert az okért el nem ítilek, hogy catholica vallásban keresi idvességét. Meg nem szűnünk mastani saeculumban egy az más hütinek mocskolásában, gyalázásában, ki nagy hiba, mert bizony jobb lenne, ha az lutheranus törökök ellen vitézkedő urak az vexállásokat hátra tévén, közös erővel fordulnának arcul az pogány törökre. Én mondom nagyságodnak, kegyelmes uram, én, Vitnyédy István, nemes Soprony várasának hütös nótáriussa, beste lutheranus - az mint mondják -, nímöt rontja az magyart hatalomért, értem, török rontja gazdagságért, értem, magyar rontja a magyart hütiért, nem értem, ha addig élek is.
Zrínyi nem válaszolt, nem volt ínyére a társalgás témája. Eszébe jutott a nádor bíboros ellenfele, Pázmány, s a nagyszombati kertben adott intelme, amelytől mintha kissé eltért volna, legalábbis gondolatban. De nem, nem fordulhat szíve az evangelicusok felé, ha százszor magyarok is, mikor mindenét, jövendő nagyra kelését a királytól várja. Méltó-e hozzá azonban ez az önző gondolkodás? Hozzá, dédunokájához ama Zrínyi Miklósnak, akinek nevéhez a magyar história egyik legszebb önfeláldozása fűződik! Sokáig nézett szembe ezzel a gondolattal, s nem talált kiutat semerre se.
Vitnyédy magában motyogott, hogy minek is cipelte el erre az útra kegyes pártfogója, tán azért, hogy megtérítse, vagy azért, hogy... eh! legyintett a kezével, ő dolga.
Kevés szolga és nagy csönd fogadták az érkezőket Esterházy Miklós hefflányi kastélyában. A nádor az egyik emeleti ablak előtt ült karosszékében, s egykedvűen nézte az érkező vendégeket. Mért siessen fogadásukra? Jókor tudja meg akkor is, hogy kik, ha már itt lesznek. Ott van a tiszttartó, fogadja az őket helyette is. Vitnyédy elvonult a neki kijelölt szobába, mert sürgős levelet kellett írnia valahová Felső-Magyarországba. Zrínyi az úr után tudakozódott.
A nádor délceg, magas alakja mintha kissé megtörten emelkedett volna fel karosszékéből a belépő fogadására. Visszakanyarodva göndörödő üstöke is megfogyatkozott, széles, kerekre nyírott, hullámos szakállát sűrűn tarkázta az ősz szál.
- Apám uram! - sietett feléje megindultan Zrínyi, s nagy tisztelettel csókolta meg az eléje nyújtott kezet.
- Miklós öcsém, be megnövekedtél, miulta nem láttalak. Rád írattam, úgy-é, hogy ne berzenkedjél az török ellen, szegény fiam? Haragszol-é te is? - kérdezte keserű gyöngédséggel a nádor. - Azért jüttél talám, hogy számot vessünk egymással?
- Uram apám, ha tött is ellenem nagyságod, nemesb princípiumi vezérlék.
- Nemes? Hm! Igazán mondod, fiú? Princípium? Hm! Temessük el üket! Mán én csak temetek. Elhantoltam édes feleségemet, öregbik fiamat, menyemet...
Zrínyi felkavart szívvel nézte Magyarország palatinusának csöndes gyötrődését.
- Mért jüttél? - kérdezte komoran Esterházy, akiben Miklós látása feltépte a múlt sebeit.
Zrínyi tudta, hogy ez az ember nem fogja kinevetni az ő magános tépelődéseit, elébe adhatja őket bátran. Aggódó, ideges bizalommal nézett a rá révedező szemekbe.
- Légrádi kapitány jün palatinushoz, Zrini Esterházyhoz, szerető fia apja urához tanácsért, erősségért, mert, miként fölyhő szél előtt forog futásában, értelmem állhatatlan. Hogy az török ellen hadakozásom szűnését parancsolák, elmém impériumbéli hadra fordult vala. Királnak fölkénáltam vala horvát zászlaimat, kértem ötszáz nímötöt hozzá... Mért romoljék karom ereje, szablyám éle tételen heverésben? Szükség vagyon oly fiakra, mint György bán maradéka, kiknek is nagyra kelése ország szabadulásának böcsös záloga. Tisztségeknek grádicsin fölfelé köll lépnem, s ezt erősen akarásom nem bolond magam-bálványozása, de magyar hazám javának Zrinihöz illő keresése.
- Vijjogjon az fiatal sólyom, szaggassa el skófiummal varrott pántlikáját lábárul, fölyhők magasán túl röpüljön, valamig tud. Engemet is az szerencse kereke fölhajta magasra s az mélységben vete... Oda adjuk mindenünket fölséges királ urunknak, kinek paisa alatt virul, öregbül az catholica religio. Mind ez világon, mind más világon idvezítő religiónkért rontjuk az magyart... Nímöt landsknechteket bevivém az véghelyekben, Újvárban fejem is majd hogy ott nem marada velek... Elfelejtközék errül és sok másrul az királ, de eszében marada s mérgével csípé, mint az méhe fullánkja, hogy gyakor szóval intém, hajtaná meg az magyar nemzet szavára fülét, hallgatná meg gravámeniket, teljesítené kévánságokat, ha szent religiónk hátratétele nélkül löhetségös... Elfelejtközék arrul is, hogy megállék az ausztriai ház mellett, mint kűszikla, Bethlen Gábor ellenében, mikoron királ képe, Leopoldus is mást tennem sürgete. Megfelejtközék az magyar is az ű nagy gravámenikben éjjel-nappal való számtalan forgódásomrul királ előtt, de elméjekben maradt az nímöt landsknechtek dolga. Penég szent religiónk egyetlen fundámentoma az felséges ausztriai ház hatalmának, kire meg nékünk vagyon szükségünk az magyarok eggyé tevésében. Egy az pásztor, légyen az akol is egy! Akkor osztán összvefogunk, nem lésznek dissensusok közöttünk, s ha magyar megérti az magyart, nem sok üdőn kevélykedik az török szép hazánk birtokával. Látod, fiam, innen az, hogy catholica religio annyit tészen, mint magyarok egyessége, szabadossága.
- Ihon e, apám, jól töttem, kit töttem! - kiáltott fel megkönnyebbülve, örömmel Zrínyi.
- Jól? Hm! Nem mondtam. Úgy töttél, miként köllött. Jól? Sehogysem! Töreted erődet, agyad velejit apasztod, ontod az véredet királ urunkért, ki elfelejt, mert hálaadatlan. Kifacsarják belülled minden tudománodat, osztán sarokban vetnek, miként rongyot. Elejbéd tolonganak nímöt ministerek, idegen főgenerálok, semmire nem jutsz, ha jutsz is, mit érsz véle? Ehun e magam, palatinus vagyok nemzet és királ között, de nincs egyiknek is bizodalma bennem, miként remegő délibáb, az auctoritásom. De fáradok érettek, böcsüllöm üket, szeretem, mint hűtelen társát az szerelemben eszefordult férfiú... Te is csak igyen téssz majd, fiam... Ez az magyar fátum.
Zrínyi szeme előtt vérontó, makacs küzdelmek sötét sejtelme vonult el, de felkerekedett benne a duzzadó erő magabízása:
- Apám uram, nagyságod szavai elnyugvó naptul vészik búcsújokat, az enyimé csak mast kél ki az Oceánum tenger habjaibul.
- Úgy, úgy - bólintott a nádor, de már nem figyelt oda.
Zrínyi észrevette, és valami ürüggyel visszavonult, egyedül hagyva a magával évődő embert. Vidám, könnyű lépései alatt csikorogva ropogott a kert útjainak kavicsa, örült, hogy elhatározását nem kisebb ember helyeselte, mint Esterházy Miklós, aki a félreértések, neheztelések miatt elkedvetlenedve hiába mondott le a nádorságról, lemondását nem fogadták el, mert nem nélkülözhették azt az erkölcsi tőkét, amit az öreg főúr személye képviselt. Valahonnan hangos gyereknevetés hangzott el hozzá. Frissen öntözött virágok szaga bomlott szét mindent betöltve, a lenyugvó nap sugarai már csak a fák koronáját verték, lent csöndesen remegett a bokor.
A kis Palkó nevetett az előbb. Ott ült falován egy lugas előtt hangos játékban kiabálva. Az ő rikoltozása nem bántotta a nádor zajt kerülő fülét, neki minden szabad volt. A kedvelt! A ló körül összerakható képes kockajáték darabjai hevertek.
- Jó napot, Palkó! - hajolt le hozzá kedvesen Zrínyi.
A kisfiú durcás kíváncsisággal nézett a bácsira. A lugasból előkerült valaki, aki egyre nógatta a kisfiút, hogy köszöntse szépen, ha nem is ismeri, bátyja urát.
- Hagyja kegyelmed! Mit nem kévánnánk gyermeki értelemtül! - azzal újra a fiúcska felé fordult, s bajuszát mozgatta, szemöldökét vonogatta, hogy jó kedvre bírja az öcsköst.
A fiú elmosolyodott egy kicsit, aztán összehúzta a száját:
- Az Károl kocsis is tudi ám ezt!
Zrínyinek tetszett a vaskos gyerek. Leguggolt a ló mellé, amelyről a fiúcska is leszállt, s a kockákból bástyát rakott neki a földön.
- No, no, bácsika, no! Francuz kockáim, mit téssz velek? - nyűgösködött Palkó.
- Rakó kocka, kegyelmes uram, hat képet mutat, kiknek egyike erdő! - próbálta a finom párizsi játékot barbárul kezelő idegent felvilágosítani néhai Szabó István uramné asszonyom, Palkó dajkája.
Zrínyi legyintett a kezével, s az asszonyra se hederítve megtanította Palkót, hogyan kell kavicsokkal szétágyúzni ezt a cifraságos török bástyát. Zrínyi nevetett, a kisfiú sivalkodott örömében, a dajka csöndesen sápítozott. A hulló kavicsok nagyokat koppantak a széteső kockákon.
Egyszer csak föltekint a vendég, és egy női alakot pillant meg az út hajlásánál vörös bársony vállban, ezüst paszománttal prémezett kék atlasz szoknyában.
- No, öcsém, ég veled! - szólt Zrínyi a földről fölpattanva, hogy udvariasan a leány elé menjen.
- Miki bátya, Miki bátya, ne menj, jöszte törököt dobgálni! - kiáltott utána Palkó.
- Apám uram mondta, hogy az kertben mulat kegyelmed, gróf úr! Isten hozta minálunk! - nyújtotta feléje kezét Esterházy Júlia. - Sétálnánk, ha úgy akarja kegyelmed. Megmutatom virágimat - ajánlotta elfogódva, mint valami betanult leckét.
- Miki bátya! - hangzott még utánuk Palkó szava.
Zrínyi vidáman integetett vissza a fiúnak, hogy hallgasson, mindjárt visszajön, és ment a leány után, a karcsú alakra felejtkezve szemével.
- Húgom asszony! - szólt a siető után.
Júlia megfordult és elmosolyodott. Zrínyi odaérve belenézett a két nagy beszédes szembe, de nem bírta sokáig, elnevette magát, s zavarában rántott egyet meggyszínű kanavász dolmányán, hogy egyenesre simuljon az ezüst öv alatt:
- Hun vagynak azok az virágok mán, no!?
Júlia csak nevetett, és kedves macska-mozdulattal simított el szeméből egy hajszálat.
- Ihon e, bátyám! - és beszaladt az ágyások közé, s mutogatta, hajtogatta, simogatta virágait erre hajolva, arra hajolva köztük.
Zrínyi az útról nézte bajuszát rágva, feszülő mellel, ökölbe szorult kézzel. Mi lenne, ha most odaugrana melléje a virágok közé, s magához ölelné, hogy a dereka roppanjon?
- Nem mutatja kegyelmed az szöbbiket, az liljomot!
- Liliom? Hun? - kérdezte komoly csodálkozással a lány.
Zrínyi már belépett a virágok közé, megfogta Júlia kezét, s míg fölemelte, a magáé remegett, s tétovám mosolyogta az értetlenül ránézőre:
- Ihon e!
- Úrfi! - szólt rá most már hideg rendreutasítással, a lány Zrínyire.
- Kisasszony! - viszonozta sápadtan az udvariasságot a legény.
- Ne bomoljék, bátyám! - kérte nem sok idő múlva Júlia megenyhülve, szelíden.
- Juliska! - mondta nagy gyöngéden Miklós.
Szemben álltak és nézték egymást hallgatagon, révedező szemmel, dobogó szívvel. A távolban Palkó nevetése csilingelt, s a nagy fák árnyéka halkan csúszott előre a gyepen.
(Folyt. köv.)