Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 4. szám · / · Laczkó Géza: Német Maszlag, Török Áfium
Zrínyi eleinte nem vette észre, nem akarta észrevenni, mennyire egyedül maradt megközelíthetetlen várában. Egy ideig elfoglalta a vár fabástyáinak lerombolása, amelyek helyett erős kőbástyákat emeltetett. Szinte látta, hogy fut az új falnak az ágyúgolyó, s hogy fúródik bele ereje törve a kemény mész és cementkeverékbe. De csakhamar elkedvetlenedve fordult el tőlük, hiába ontotta rájuk finom, csöndes bókjait Forstall Márk, az ausztriai augusztinusok tartományi főnöke, és dicsérte agyba-főbe nagy hangon Cosimo páter, Zrínyi jószágkormányzója.
- Erősek, mikéntha titánok hordták volna öszve! - jegyezte meg Forstall.
- Gondolja atyaságod? - felelt szórakozottan Miklós, akinek az járt eszében, hogy csak portyázó török sohse fogja erejüket próbára tenni. Derekas harcra, háborúra vágyott, ahol sík mezőn rendeletei szerint nyomulna előre gyalogosainak tömött oszlopa a száguldó Zrínyi-huszárok után... Hüvelyébe nyomta a török ellen villogó kardomat Bécs. Lesz-e alkalom és idő dicsőséggel húznom ki fölemelkedésemre...? De ne lássák most ezek a tépelődő gondok ráncait homlokomon... - Micsodás eredménnyel nyeli, pater Marce, atyaságod könyvesházam, levelesládáim porát? - fordult nevetve a baráthoz.
Forstall szerényen mosolygott:
- Nagyságod indulgentiájának legkegyelmesb engedelmével előbeszéllem.
Cosimo atya türelmetlenül kezdte húzgálni kövér hasán lecsüngő olvasóját: ennek sose lesz vége, s neki még be kellene számolnia a santoveci, strigovcsáki, cigánscsáki szőlőhegyek, a tersztenyakóci, gerkaneci halastavak állapotáról s bemutatnia kegyes urának az oszalyi, ribniki, grobniki, dreveniki, hrelini, brebiri, grisáni és bródmoravicei várak tiszttartóinak, a rakonoki, bosiákói és verboveci kastélyok felügyelőinek jelentéseit.
- Gróf úr, kegyelmes uram nagyságos famíliájának eredeti az históriai tudománok mái állapata szerént ez: négyszáz esztendőknek utánna, hogy Krisztus Jézus urunk, kinek neve dicsértessék mindörökké...
- Ámen! - vágta rá Cosimo páter, aki nagy fejszámolásba merült éppen.
- ...világra jüve, élt vala... hm, neve nincs... Anonymus, ki, felesége fiat szülvén néki, lén Sueulados gót királ apja. Maradéki közül nagy híres neves amaz Ostrovius, Ostrovica várának építője, bosnyák bánok, horvát királok eldődje. Az nyolcadik bosnyák bán vala Tvartkó, kinek fia Barich, kinek fia Kulin, kinek fia Mladin apja halálával elveszté bánságát is. Miként simplex comes jüve Horvátországban, hol is famíliájának csillaga felette kedvező constellatiókban nagy fényességű ragyogvánnyal vonyá környül magát.
Lemondás, önérzet harcolva kavarogtak Zrínyi lelkében. Ezek a ködös, távoli alakok hősök lehettek, mert vérrel és izzadtsággal szerzi az ember a földön a hatalmat. De az apja, nagyapja, dédapja - róluk már tudta biztosan - mind vérzettek, verejtékeztek a mostani óriási birtokért, amely szinte megszakítás nélkül húzódik a Murától az Adriai-tengerig.
- Pater Cosme, engedjük az provinciális atyát vissza kalamárissához, mi penég lássunk hozzá.
- Öröm nékem nagyságoddal beszéllenem, öröm nagyságod eldődivel társalkodnom - szólt meghajolva Forstall és távozott.
Migliani Cosimo örült, hogy egyedül maradt urával, legalább most elmondhatja néki minden búját, baját, mert nem vezet semmi jóra az ilyen végig feles osztozás, amilyet Mikulich uraimék eszeltek ki a két testvér között.
- Kegyelmes fejedelem, nagyságos gróf úr, nékem kegyelmes uram, vagyon Buccariban több között egy malom négy kűvel, kiknek ketteje Péter uramé, ketteje nagyságodé. Fülemhez juta, hogy az molnár nagy dologüdőben nagyságod küvin is őrleté Péter uram gabnáját, Grobnikon az tárház amaz felét tölteté meg az tiszttartó éléssel, ki nagyságodé, az élés penég Péter uramé vala, Csukovecen Péter uram két barac-fáját el-kidönté az szél, s az tiszttartó az mi nyakunkra tolná az kárt. Így vagyon ez, nem másképp. Közös lónak túros az háta, mert nem löhet, miként almát, csak olyképpen kettévágni tiszttartók, vámosok, jobbágyok, zsellérek, irtványosok népét, egyházakat, kegyuraságokat, várakat, várasakat, falvakat, udvarházakat, csűröket, pajtákat, csikókerteket, szőlőket, malmokat, szántókat, legelőket, bányákat, erdőket, makkosokat, réteket, vámokat, tizedeket és halastavakat.
- Feketén lát igen kegyelmed! - mosolyogta feleletül Zrínyi, de érezte, hogy alapjában véve igaza van az ügybuzgó páternek. Milyen más lenne, ha nem kellene még a csáktornyai lakóház szárnyai felett is osztoznia öccsével! Nehezen, bajjal gyűlik így össze a pénz, pedig neki sokra van szüksége és gyakran. Megelégednék a Muraközzel, csak feltétlenül rendelkezhetnék vele! Istenem, az emberek mind mellette és előtte állnak szoros tömegben. Kik állanak ő mögötte? Jó horvát fiúk, hősi barmok. Kik többen? Iratos katonaság, tobzódásba, bűnbe fulladt agyú verekedő gépek. Nagyoknak parancsolni, értelmeket igyengetni, mindenek előtt állani, vezetni!
- Egyébaránt ihon ezek s mások papirosra vetve - nyújtott át Cosimo egy csomó írást Zrínyinek, s megelégedve, hogy lerázta magáról egy időre a gond, a mérgelődés terhét, elbúcsúzott urától, és elment egy pohárka bort inni a várnagyhoz.
Zrínyi egyedül maradt sötéten csillogó nagyravágyó terveivel. Merre nézzen, mihez kezdjen? A királyi kegy állandó, de enyhe napsütése sose fogja így kiemelni innen, a nagy emlékek nyomasztó terhe alól. És szórakozottan járta tekintete vadaskertjeit, amelyekből az irtás, tisztogatás, rendezés munkájának fejsze-kopácsolása, keréknyikorgása, hajhózása ide hozzá is elhatott.
Hangos beszéd zavarta fel ábrándozásából. Cosimo páter szaladt feléje, amennyire tudott, mögötte a beborozott várnagy ingadozó alakja tűnt föl, s egészen eltakarta a nyomukban pipeskedve lépegető vékony kis Forstallt.
- Nagyságos uram - böködte ki lihegve magából a szavakat Cosimo -, röttenetös hírek. Az svécusok serege Siléziában!... pfüh...
- Mi! - riadt föl Zrínyi.
- Kis üdeje, éppen, hogy utolsó kártyámat vetem az asztalra páterkám elejben - mondja bajuszát pödörgetve a várnagy -, ajtóstul dül bé reánk Mila, méltóztatik tudni, az az kerek farú szógáló, hogy ihon barát jüve Szent-Ilonárul, hírei vagynak. Mondom néki: Mila, te, Milica, ördög bújjék az lábad köz...
- Nyelvét zabolára fogja kegyelmed! - esik szavába csöndesen Forstall.
A várnagy dohogva rántja föl nadrágját:
- Egyszóval, bejün az barát, mondja, hogy az kalastromban mulat kevés napok ulta az gárgyán egy attyafia, kit kivertek házábul az svécusok, hogy az ménkű lődörögjön az bugyogójukban! Igen szorongatják királ urunk seregét, kiben sokat levágának, még többet foglyul ejtének. Beste kurafia huszárjaik az Vág mentén száguldoznak immár. Hejh! megnehezült k az üdők fölöttünk, török rágja sarkunkat, svécus koronánkba kapott!
- Tyüh! - folytatja Cosimo -, az gárgyán attyafia beszélli svécusok kegyetlenségit. Templomok keresztit letöretik, az szentek írott képeinek fejeket veszik, megfertézik az asszonynépeket, arany, ezüst, lábas marhában szeméremtelenül zsákmányolnak. Az gárgyán attyafia tétova szaladó, földönfutó lén miattak!
- Osztán el löhessen-é indulni amaz szalajtott sléziai szaván? - kérdi némi kétkedéssel Zrínyi.
- Bizonyosan el! Nagy böcsülletes, szavahihető főfő kalmár hazájában - bizonygatja hévvel Cosimo.
- Nem zörög az haraszt, ha nem fú az szél - jegyzi meg bölcselkedve a várnagy.
- Háborús üdőkben sokszor hallásra leghihetetlenb az igaz - csöndeskedi hozzá Frostall.
- Haramják alkapitánnya, Patachich Péter uram az könyvesházban keressen kevés üdő telésével. Isten velek! - szól hirtelen, hangosan Zrínyi, s a lépcsők felé indul.
A három férfi egyedül marad. A várnagy szemmel vág Forstall felé:
- Ember ez, nem gatyában vizellő nímöt!
- Derék fi, igaz Brebiri fi! Sarka alatt dönög az főd! - tódítja Cosimo.
- Mars bellicosus in persona! - fejezi be költői lendülettel Forstall.
Azzal elvonultak mind a hárman kártyázni.
Zrínyi, mire a hosszú palotához ért, amelynek boltozatos szobáiban álltak a falak mellett a család leveles, kincses ládái, készen volt tervvel, folyamodni fog a felséghez, adjon neki felhatalmazást, jelöljön ki toborzó helyet, hogy öt horvát zászlóaljhoz még öt német századot fogadhasson, ezer emberével, aztán ura, királya segítségére siet a svédek ellen hadakozó táborba. S míg Forstall megérkezett, akiért hamarosan utánaküldött, emelkedő önérzettel sétált föl és alá a tatár puzdrákkal, kézíjakkal, hosszú, cifrált janicsár puskákkal és mindenféle fegyverrel díszes falú csarnokokban. Igen, hálára fogja maga iránt kötelezni a királyt, aki önfeláldozását jutalmazandó bizonyára nem fog késni nagyobb, vezetőbb állásba emelésével. Öntudatos határozottsággal ömlöttek ajkáról a szavak, amelyeket secretáriusa, Forstall apró, kerek, kalligrafikus betűkkel vetett papírra. Hajnalban már lovas szolga vágtatott a levéllel Bécs felé.
Patachich Péter alig győzte kivárni a diktálás végét. Nézegetve ődöngött a harci jelvényekkel rakott folyosón. Sokáig elálldogált egy kép előtt, amely Zrínyi első hadi tettét örökítette meg. Egy török hátulról balkézzel elkapja a fiatal gróf mentéjét, és jobbjában görbe kardot emel halálos sújtásra, de Zrínyi megelőzi, széles kardjával hátrakanyarítva csapja el támadója fejét. Végre jött Forstall a sok írásban meggémberedett ujjait nyomogatva, s beküldte Patachichot főkapitányához, maga pedig a várnagy toronyszobája felé irányozta lépteit, hátha sikerülni fog visszanyernie elvesztett kerek tallérjait.
- No, Péter, mint vannak az fiúk? - kérdi a belépőtől Zrínyi.
- Nagyságos főkapitány uram, unakozás bántja üket, mikéntha geleszta marná fenekeket, alég hogy helyben ülhetnek. Folyik az luttenbergi torkokon le özönnel, kivált estvére kelve, s mihent jó bor fejeket melegíté, némely dávoriát nagy torokkal kezd, némely hajdú fegyverrel táncot szökdös, miként az éh farkas, harcot, harcot kéván szüvük.
- No, Péter, nem sok üdőn feküsztök mán téli szálláson, légyen gondviselésed emberre, lóra, prófontra, abrakra, mezőben szállunk, úgy löhet.
- Igen is - vágta rá keményen Patachich, és örömtől ragyogott a szeme.
Zrínyi egyedül maradva elővette Tacitusnak, kedves történetírójának Annales-eit, s elgondolkozva lapozgatott bennük, egy helyen szemébe ötlött ez a mondás: Unam esse in armis salutem, sed ea consilio temperanda. Hamar följegyezte egy darab papírra. Aztán kemény, gőgös mosoly jelent meg ajkai körül, beleütötte a pennát a kalamárisba, és erős vonásokkal írt:
Taurus fortis est et occiditur,
Elefas grandis est et occiditur,
Leo ferus est et occiditur.
Az ember mivel erősb az bikánál, mivel nagyobb az elefántnál, mivel fenébb az oroszlánnál? és ha az esze nem volna, az többi egyiknek sem állhatna ellene, de ésszel uralkodik ez világon és az embereken is, az kinek több van. Mikor vis et consilium egy emberbe szerkezik: boldog az és böcsülletes, hatalmas és röttenetes.
A pontot odavágva eldobta a tollat, s meg volt elégedve magával.