Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 4. szám
Móricz Zsigmond művészete a legkülönb feladat elé állítja a kritikust, az essayistát. Aki az ő munkáját - ezt a csaknem balzaci arányokat öltő oeuvre-t - egész nagyságában értékelni akarja, annak lehetetlen megállania egyes műveinek esztétikai méltatásánál. Témában nagyobbszerűt senki sem markolt nála a magyar elbeszélő irodalomban. Talán az egyetlen Kemény Zsigmond, kinek művéből történelmi múltunk egész megrázó komorságában bontakozik ki, Jókai a fantáziának ragyogó regényvilágából meríti témáit, Mikszáth Kálmán a fura, különös, bogaras emberekhez, derűs anekdotákhoz fordul: azt a társadalmat, mely lényegében ma az országot jelenti - gabonáját érleli, ökrét felhizlalja -, a parasztságot, a kisbirtokosságot, a vidéki városok kispolgárságát egész jelentőségében Móricz Zsigmond elbeszélő művészete hozta elénk. Rátermett erre a nagyszerű feladatra. A területet, mely művészetének kínálkozott, minden szögletében felkutatta, amit tapasztalt, amit látott, a jelenségeknek gyökeréig hatolt el éles szemmel, mely előtt semmi sem maradhat rejtve, eleven képzelettel, mely életet ad, és azzal az igazi, megértő szeretettel, mely átizzik minden impassibilitáson. "Emberi dokumentum, mondotta Hauptman "A takácsok"-ról - és semmi esetre sem az emberi társaság kritikája." Így valahogy kell fölfognunk Móricz művészetét is. Csak éppen hogy az igazi nagy művész nem adhat úgy emberi dokumentumokat, hogy egyúttal a társadalom kritikája ne nyilatkozzon meg művében. Nem állíthat úgy elénk egyéneket, hogy ezeken keresztül az a társadalmi réteg, amelyből lettek - tehát egyúttal a típus is, ne rajzolódjon ki. Ami nyugtalansága, ami problémája ennek a soktagozottságú osztálynak - az igazi nemzetfenntartó osztálynak van, ami forrongás e hatalmas testet megrázkódtatja, ami baj sorvasztja: mindez revelálódik Móricz Zsigmond elbeszélő művészetében. S ha ebből a szempontból nézzük, akkor nem fogadhatjuk el Schöpflin Aladárnak azt az elmés megállapítását, mellyel Móricz Zsigmondot morális forradalmárnak mondja, szemben Adyval, kit politikai forradalmárnak nevez. [*] Politikai forradalmár Móricz is, ami emberi dokumentumot az ő művészete szolgáltat, mind megannyi fényes igazolása a politikai forradalomnak. S amikor "minden írónk közt ő mondja a leglesújtóbb kritikát a mai magyar társadalomra, ő mutatja fel legvérzőbb sebeinket, mégpedig éppen azokon a társadalmi rétegeken, melyeket eddig az egészség, az érintetlen épség illúzióival vettünk körül", férfias, tudatos, istenáldott művészetével akaratlanul is a forradalom ügyét szolgálja.
A témája... És a művészi eszközök teljessége, melyekkel a témát ellenállhatatlanul magáévá teszi. Az a nagyszerű hév, mellyel úgyszólván tárgyára veti magát. (Vannak fejezetei a Sáraranynak, melyeket csak lélegzetvisszafojtva tudok olvasni.) Sainte Beuve-nek a megjegyzése jut eszembe: Je ne demande pas qu'on soit precisément comme Goethe et qu'on ait tousjours son front de marbre au-dessus de l'ardent nuage, mai lui M. de Balzac, il voulait (et il l'a écrit) que l'artiste se précipitât dans son oeuvre tęte baissée, comme Curtius dans le gouffre... A szeretetreméltó fabulatortól embereket és emberieket drámai erővel formáló művészig minden tehetség a tollát szolgálja... Móricz Zsigmond művészete a legkülönb feladat elé állítja a kritikust.
*
Ez az írásom nem vállalkozik erre a nagy feladatra. Azt a boldog megelégedést, azt a hangtalan gyönyörűséget óhajtaná csupán éreztetni, melyet bennem Móricz Zsigmond novelláskötetének, a "Magyarok"-nak olvasása keltett. Nem mintha meglepetés lett volna számomra, hiszen alig tudok példát a magyar irodalomban - Arany Jánost kivéve -, hogy író készebben, hódítóbban, gazdagabban jött volna, mint Móricz Zsigmond. Első kötetének, a "Hét krajcár"-nak érett és megragadó művészete, a Sáraranynak legmélyebb mélységeket felkavaró drámaisága - nem tudok magyar regényt, vagy talán csak a Zord idők-et, melyben nagyobb feszültségek lennének -, "Az isten háta mögött"-nek s tán méginkább az "Árvalányok"-nak művészi megkomponáltsága... mindez a legnagyobbakra hivatott írót revelálta. A Magyarok kötete mintha még érettebb, dúsabb, őszi nedvekkel teljesebb művészetet hozott volna. Az író halkabb lett és mélyebb, csendes nevetésű emberi bölcsességek vannak könyvében, Keller Gottfried Seldwyla kötetének legjavára emlékeztető remekek, melyeket öröm újra és újra olvasni. Szeretetreméltóbban, mint ahogy hétköznapi embereknek hétköznapi dolgairól ír - az Éjjeli szállásra gondolok, A vizit-re meg a "Füsti fecskék"-re - és több szeretettel emberei iránt, művészien rejtett, legnemesebb humorba olvadt szeretettel senki sem ír. Mily kedves barátunkká válik "A vizit"-ben Buchta úr, a suszterájt folytató derék iparos, aki leánykérőbe megy a nemesember-bányamunkáshoz. És Máté története, az alföldi kéményseprőlegényé, aki társának, a csöndes tót fiúnak, Kubónak szőke menyasszonyát akarná elcsalni, és a sodronykötélpálya vastargoncájába kapaszkodik fel, hogy előbb érjen a lány falujába, a targoncák hirtelen megállanak - pünkösd ünnepe köszöntött be -, és Máté fönn lógáz a magasban, nótára kezd, hogy magát vigasztalja, alatta a völgyben pedig Kubo megy szapora léptekkel, aki "mikor útrakelt, boldogabban lépkedett, szinte röpködött, kacagott, fütyörészett, mint a madarak. Tizennégy év óta az éjjel gondolt legelőször arra, hogy olyan eset is eshetik, hogy valaki elhódítja tőle az Evelinkát..." Művészibbet, szentimentalizmus nélkül szeretőbbet - ez az, amit oly kevesen tudnak - hiába keresnénk. És ez a szeretet és szeretetreméltóság valahogy szervesen hozzátartozik művészi kvalitásaihoz, testvéri közelségből nézi embereit, egész emberi mivoltukban látja őket, lelkük legtitkosabb rezdülését, kísértetiesen, csalhatatlan biztossággal.
És alakítja őket igaz művészettel. Ahogy valami minden színt elfojtó komorság vesz erőt rajta, mikor az életnek egy szörnyű tragédiája előtt áll, melyben sorsok merülnek el, emberek roppannak derékon - A Végvacsora borzasztó nagyszerűségére gondolok -, ahogy orgonás egyszerűséggel a legmélyebbről jövő hangok szólalnak meg, búgók és megrázóak, és ahogy minden az alakító kemény kéz alatt mesteri kompozícióba kovácsolódik: ebben utolérhetetlen Móricz elbeszélő művészete. És lyra s dráma, muskátlis gyöngédség és nemes acélosság, jókedv és komorság, szeszély és bölcsesség, látás és elnézés... a legkülönb irodalmi eszközök érvényesítik művészetét. És mindenekfölött pedig pompás elbeszélőképessége. Füst Milán barátom figyelmeztet a Hét krajcár egyik darabjának, a Judith és Eszter-nek a befejező mondataira: "szoborba önteni lehetne", mondotta. Valóban, Móricz Zsigmond prózája a szobrászatnak a legkülönbözőbb ágaira emlékeztet, faragott, vésett művekre, márványba lehelt reliefekre, bronzból öntött remekekre. Nem ír meg semmit, szavai, mondatai szorosan hozzátartoznak elbeszélésének eseményeihez, embereihez, mintegy belőlük nőnek ki s általuk élnek igazi életet, szükségszerűek és semmi mással nem helyettesíthetők.
*
A "Tavaszi szél" című kötetében Móricz Zsigmond azokat az elbeszéléseket gyűjtötte egybe, melyeket élete különböző időszakában írt, és eddig kötetben még nem gyűjtött össze. A "Tavaszi szél" mintegy hosszmetszetben mutatja be Móricz művészetét: az első ígéretes s fejlődésének minden lehetőségét magukban foglaló kísérletektől a Magyarok kötetének érett művészetéig. Értékes kötet és élvezetes olvasmány.
[+]
[*]