Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 3. szám · / · Ignotus: A politika mögül
M. Raymond Poincaré van olyan író, mint Apponyi, van olyan szónok, mint Berzeviczy, van olyan fináncember, mint Wekerle, van olyan ügyvéd, mint Pollák Illés és diplomatának is van, bizony isten, akkora, mint Berchtold Leopold gróf. Van, egyszóval, akkora ember, mint például III. Napoleon volt, kivel különben az a hasonlatossága is megvan, hogy a felesége sokkal csinosabb asszony, mint amilyet államfőnek megbocsátanak. A veszedelem azonban éppen ebben van: a III. Napoleonnal való hasonlatosságban. Van egy francia közmondás, hogy ha a paraszt tyúkot eszik, akkor vagy a paraszt beteg, vagy a tyúk. Franciaország is, mikor külügyi politikát csinál: akkor vagy a külügyi politika beteg, vagy Franciaország. Erőskezű elnök: contradictio in adjecto, erőskezű elnök: az császár, legfeljebb másképp híják. Ha azt mondják, hogy a francia köztársaságnak erőskezű elnök kell, akkor azt is mondják, hogy a francia társadalomban megint egy kicsit szét kell ütni - vagy, ha ezt nem merik, akkor elkeseredésükben nagyot kell ütni a külföld fejére. III. Napoleon volt az, ki egy alulról felfelé meghasonlott társadalmat elébb ráncba akart szedni, s mikor ez nem sikerült neki, próbálta Franciaországot minden lében kanállá tenni, s a külső dicsőséggel megigézett társadalomnak úgy elvonni a figyelmét a belső nyavalyáktól, mint ahogy a lónak, ha patkolják, pipába szorítják a száját, hogy ott még jobban fájjon neki. M. Poincaré, az erős kezű elnök, akkor jut uralomra, mikor a francia államot gyökerestül megrendítette a katonai és hivatali fegyelmetlenség, mikor a képviselők mindenhatóak, de a parlament tehetetlen, mikor a társadalom reformok után kiált, de egy reformot sem lehet nyélbeütni, mikor diktátor után esengnek, de senki sem akar engedelmeskedni, M. Poincaré meg fog próbálkozni az ő erős kezével, de ha egypárszor megütötte, bölcsen abba fogja hagyni a szétütést, s amit befelé tekintélyt megszerezni nem tud, azt pótolja majd kívülről szerzett presztízzsel, s Franciaország nevében fog kifelé hetvenkedni, miután Franciaországba befelé nem mer. L'empire c'est la paix, szólt III. Napoleon, s lett belőle krími háború, meg olasz háború, meg porosz háború. M. Poincaré is addig köti majd a békét a karóhoz, amíg harapni kezd. Az ifjú-török forradalom miatt még nem hinnék világháborúban, de M. Poincaré miatt hiszek. Nem azért, mert erős ember, hanem azért, mert nem elég erős.
Ami az ifjú-török forradalmat illeti: hogy amit mondanak, a német császár keze benne volt-e az ifjú-török forradalomban, azt nem tudom, de azt kezdem sejteni, hogy az öreg Kiamilnak a keze benne volt. Mert nagyobb szolgálatot még alig tettek lehetetlen alatt tehetetlenkedőknek, mint tett Enver bey vagy Mahmud Sefket az öreg Kiamilnak, mikor lelökte a - tisztesség nem esik szólván - hatalomról, s e váltotta abban, hogy neki kelljen a világ legnyomorultabb békéjét aláírnia. Mert hogy az lesz a vége, hogy az ifjú-törökök éppúgy aláírják majd, mint aláírták volna az öreg törökök, abban alig lehet kétség. Nyilván - bár, ilyesmiben kockázatos a jóslat - arra sem kerül majd sor, hogy Csataldzsánál újra ne találjanak a török shrapnelek, annyira hiába hisznek a törökök abban, hogy miattuk világháború üt ki. Ha először nem ütött ki, mért ütne ki másodszorra? Ha valakinek lett volna oka a háború kezdetén háborút kezdeni, úgy a mi monarchiánk lett volna az, aminthogy - mint azóta a be nem avatottaknak is látniok kellett - készült volt is a téli háborúra. De nem foghatott bele, s nyelnie kellett szégyent, veszteséget s megaláztatást szégyen, veszteség, megaláztatás után, mert a német cserben hagyta, s nem akarta megvívni az ő háborúját. Mi változott meg ebben azzal, hogy az öreg törökök helyett ifjú-törökök lopnak? A német nem lesz komoly segítsége a töröknek, mert a német Baltisportban eladta a törököt éppúgy, mint a mi monarchiánkat, az orosznak, s ha mimiattunk nem veszett vele össze: az örményekért sem fog vele összeveszni. Viszont az orosz nem fog annyira menni, hogy össze kelljen vesznie az angollal... és így tovább - a nagy háborúnak ugyan jóval több most a lehetősége, mint volt karácsony előtt, de ok semmivel sincs rá több, mint akkor volt, ok nélkül pedig nemigen szokás háborúskodni. Az oroszoknak nincs okuk háborúra, mert mikor lehetnek ők háború után olyan hatalmasak és mindenekfelett urak, mint - a német-angol vetélkedés kegyelméből - most? Mi annyira mindent elvesztettünk, az oroszok annyira mindent megnyertek, hogy ezen vérrel és vassal sem lehet változtatni.