Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 3. szám
Mit lehet megtudni egy építész leendő műve felől egy vázlatos és hozzávetőleges tervpályázat alapján, feltéve, hogy minden elfogultság nélkül, teljes pártatlansággal nézzük terveit - ami felől a magyar bírálókat illetőleg nem mindig lehetünk bizonyosak? Meg lehet tudni annyit, van-e tehetsége és tudása, foglalkozott-e a szóban lévő problémával, gyűjtött-e hozzá ismereteket, módjában lesz-e az építés közben kialakuló művészi és gyakorlati kívánságokat teljesíteni? Legjobb esetben is csupán egy bizalmi kérdésre kapunk feleletet. Arról van szó, melyik művésznek a pályázaton tanúsított képességeiben bízunk annyira, hogy nyugodtan adjuk át neki a szerszámokat. A zsűri kijelölt négyet a pályázó építészek sorából, s ezek közül kettőt, Medgyaszay Istvánt meg Tőryt és Pogányt - akik együtt dolgoztak - mi is olyanoknak tartunk, akik ezen a pályázaton is, előbb is tanúságot tettek artisztikus képességeikről. Lajta Béla - aki szintén a kiválasztottak között van, ugyancsak művész-ember, de éppen a szóban lévő pályázatnál olyan munkát produkált, amelyet nyilván teljesen újra kellene kezdeni, míg előbb említett társai mindenesetre hoztak annyit, amennyiből már, ha nagy változtatásokkal is, de a megjelölt irányban el lehet indulni.
Arról, hogy ez az irány milyen, melyik legyen, bizonyára túlságosan sokat fognak beszélni, ezt a beszédet szaporítani kár volna. Annál kevesebbet hallunk ellenben az aktuális színházprobléma egy nevezetes részletéről, az interiőr, a belső művészi megoldás módjáról. Ez a kérdés szorosan összefügg persze az úgynevezett külső megoldással, s a színház kijelölt helyének ügyével, ami ellen annyi kifogás vetődött fel.
A Rákóczi út és a Múzeum körút sarkán - így hangzottak az ellenvetések - nincs mód egy szabadon álló és monumentális épület érvényesítésére. Csakugyan: hatalmas perspektívákat nyújtani, óriási tömegekkel feltűnni itt nem lehet. Csakhogy a modern nagyváros nincs is abban a helyzetben, hogy minden középületét impozáns tér közepén helyezhesse el. Aki tudja, hogy más nyugati városokban a nagyobb takarékosság, az utcavonalak tradícióinak nagyobb tisztelete még gyakoribb s még nehezebbeknek tetsző megszorításokat eredményez, az előtt már eleve nem volt sok jelentősége a hely miatt emelt - szerencsésen túlhaladott - panasznak, amely különben az emlékekhez való túlságos ragaszkodásban gyökeredzik. Az építészet iskolája ma is a klasszikus kor, s amilyen kitűnő lehet ennek nevelő hatása, olyan végzetes tévedésekre adhat okot, mihelyt valaki egy pillanatra is szem elől téveszti a viszonyokban beállott óriási változásokat. A görög templom bizonyára mindig a tér közepén állott, sőt dombon állott, de a görögök sokkal kevésbé ismerhették a telekspekulációt, az aszfaltozás költségeit, a közlekedés igényeit. Általában a modern színház nem görög templom és nem római amfiteátrum. Mihelyt az építész a rendkívül becses, de nem szolgai utánzás céljaira szolgáló emlékek nyomása alól felszabadítja magát, a kisebb tér, a kevésbé szabadon bontható utcavonal által adódó kereteket éppoly természeteseknek látja, mint például az anyagok tulajdonságait, amelyekkel szintén számolni kell. Hiszen vannak nekünk egészen klasszikus mintára épült, pazarlóan elhelyezett épületeink, amelyek éppen arra figyelmeztetnek, hogy sem a legszigorúbb klasszicizmus, sem a hatalmas perspektíva egymagukban nem biztosítékai a művészi értéknek. Az akadály, amely sokakat egyenesen kétségbeejtett, amikor a nemzeti színházról volt szó, nem véletlen, és nem kivételes. Bírósági palotákat, minisztériumokat még csak el tudnak helyezni olyan városrészekben, amelyek formáját és fejlődését ezek az intézmények szabják meg. Nem valami előnyös megoldás ez sem: a kihalt területek számát szaporítja. Színházakat azonban lehetetlen kivinni a város szélére. Meg kell tehát elégedni annyi szabad térrel, amennyit a közlekedés meg a tűzbiztonság megkövetel, és meg kell érteni, hogy amilyen fölösleges egy ilyen beszorított, teljes egészében nem mutatkozó épület tömeghatásait erőszakolni, éppoly nagyszerű tér nyílik a művész számára a belső architektúra, az interiőr megoldásában.
Maga a város is, amikor nincs munkában, nem siet üzlet után, akkor mindinkább befelé él, szereti az igénytelen külső mögött meghúzódó tökéletes kényelmet, luxust. Az új nemzeti színház különös körülményei egyenesen utalnak, kényszerítenek arra, hogy a befelé élésnek ezek a princípiumai érvényesüljenek megcsinálásánál. A zajos, forgalmas utcasarok, amely Budapestnek egyik legveszedelmesebb átkelőhelye, ahol senkinek sincs módja, nincs ideje megállani, hosszasan, zavartalanul szemlélődni, teljesen elhibázott dolog volna pompázó, cifra vagy erőszakosan feltűnést kereső építkezéssel kísérletezni. A járókelők itt általában nincsenek nyugodt művészi élvezésre diszponálva. Ha igen - akkor megtalálják ezt az artisztikus élvezetet a legegyszerűbb homlokzaton is. A színházlátogatók kocsija pedig pontosan a bejárathoz robog - úgy, hogy a külsőnek egy pillantás se jut -, az estélyi ruhás néző kiszáll, a foyer-ba jut, ahol először áll meg. Itt s végig, ahol megy, a folyosón, a nézőtéren, a páholyban a lépcsőn, itt aztán megvan rá az igazi alkalom, hogy megadjunk a szemének, az ízlésének minden gyönyörűséget. A színház belseje: itt kell élnie, dolgoznia, érvényesülnie a művésznek, itt kell megformálni, kiegyensúlyozni, pompás ruhába öltöztetni a teret. A modern interiőr-művészet nagyon helyesen a célszerűség elve szerint igazodik, és van olyan művész meg esztétikus, aki a dekorálást egyenesen bűnnek tartja. A színházi interiőr csak látszólag kivétel a szabály alól. A színház ünnepi hely, amely tudatosan nyújt fantáziát gyújtó meséket, színes, tüzes hazugságokat, csillogó szavakat. A színpad káprázatos légvárakat mutat, a legszerényebb karzati néző is, ruhájában, nagy elméjében, nagy színében valami ünnepiességgel jön: lehetetlen, hogy szürke környezet fogadja. A színház bizonyára az a hely, ahol indokolt még az önmagáért való pompa, a halmozás is, ahol nem elégít ki bennünket az imponáló, rideg tartózkodás, ahol dúsnak s melegnek akarunk látni mindent. A színház igazi próbája lehet a művészi fantázia termékenységének, feltéve persze - s az új nemzeti színháznál ez nem lehet kétséges -, hogy az építtető minden szükséges eszközt, valódi nemes anyagot rendelkezésére bocsát. Ilyen értelemben rég nem építettek Budapesten színházat - talán az operaház elkészülte óta nem. Most, amikor hasonló körülmények között, hasonló célokra tervezik az új nemzeti színházat, nagyon jó volna figyelembe venni, hogy még az operaház tökéletesen megkomponált külseje, a maga aránytalanul jobb helyén sem tud érvényesülni, míg nézőterének nemes pompája szinte páratlanul áll. Sok hibája van ennek a nézőtérnek, s ezeket éppúgy nem szeretnők viszontlátni, amint elhibázottnak tartanók, ha valaki az utánzás alapjára helyezkedve a helyes és értékes részleteket illetőleg. De igenis szükségesnek tartjuk, hogy az elhelyezés, alaprajzi beosztás, technikai megoldás mellett és azzal együtt az új színház interiőrje legyen úgyszólván alapja a problémának, s ne építhesse fel ezt a házat olyan művész, aki bizonyságot nem tud tenni arról, hogy valami nemeset, szépet, imponálót fog adni nekünk a színház belső architektúrájában.