Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 3. szám · / · Lengyel Géza: Kis házak között

Lengyel Géza: Kis házak között
Regény
IV.

Császi meg se mozdult a kanapén, mikor az ajtó kinyílt, csak felnézett. Röviden köszönt:

- Szervusz, Jenő.

Gyurácz megbarnult és kissé meggömbölyödött arccal állt előtte.

- Csakhogy látlak végre. Tegnapelőtt összekerestem a várost utánad, benéztem minden kávéházba, vendéglőbe, a cukrászdába, nem találtalak. Tegnap is itt voltam, a segéded azt mondta, a Turner-gyárban vagy. A múlt héten is azt mondta, hogy ott vagy.

- Ostobaság! - pattant ki a Császi száján.

Gyurácz megriadt. Sohasem beszélt így vele Császi. Nem volt ő a legügyesebb, a legtapintatosabb fiú, és ezért voltak is másokkal apró súrlódásai, de Császi mindig elnézően, szinte gyöngéden bánt vele, talán némi kicsinyléssel, de mindig lágyan, mintegy viszonzásul a nagy, szinte hódoló, rajongó szeretetért, amivel ez az egyedül álló érdes fiú körülvette, amióta újra összekerültek. Most ridegen és egyúttal visszautasítóan, minden további feszegetést lehetetlenné tevően hangzott el a szó. Hallgattak. Gyurácz előbb fájdalmas ütést érzett, aztán egy pillanat alatt világosság gyúlt a fejében. Az ember megfigyel apró dolgokat, észrevesz elejtett szavakat, és eszébe se jut, hogy ezek összetartozhatnak. De jön egy szó, amely mint vékony áramvezető drót összefűzi a szétszórt telepeket, amelynek fellobbanó fénye aztán az összefüggéseket megvilágítja. Gyurácznak is voltak ilyen apró megfigyelései. A legutolsó ez volt.

Sétált az utcán a csípős nyelvű Reiner bácsival, akivel hamar összebarátkozott. Még szép őszi este volt, de már kissé csípős. A "Bárány" előtt egyetlen társaság ült: Császi, Turner és a csinos szőke nő, akiről Gyurácz még mindig azt hitte, hogy a gyáros leánya. Gyurácz tréfálkozva mondta:

- Mennyit látom együtt ezeket. Laci végül még el fogja venni azt a nőt.

Reiner bácsi ekkor ránézett és kissé epésen felelt:

- El fogja venni? Nem fogja elvenni.

És mind a kétszer nyomatékosan hangsúlyozta ezt a szót.

Néhány nap múlva, véletlenül, meghallotta valakitől, hogy a szőke nő a Turner felesége, lánya egyáltalában nincs. Most pedig egyetlen, fölösleges ridegséggel hangoztatott szó világossá tett előtte mindent, mégpedig úgy, hogy Császinak is észre kellett vennie: ez a fiú is tudja már, amiről városszerte éppen elegen pletykáznak. Nagyon rosszul érezte magát, meg volt döbbenve, és egyúttal kíváncsisága is feltámadt. Regényekben, válópörökben olvasott már ilyesmiről, de az életben most állott először közel családi drámák magvához, és ez egyszerre izgatta, megfélemlítette és aggódással töltötte el a barátja miatt.

Nyomasztó csend volt, aztán Gyurácz szólalt meg lassan, lehetőleg lágyan formálva a hangot:

- Fáradtnak látszol.

- Fáradt vagyok.

- Sokat dolgoztál?

- Nem is annyira sokat. De nagyon igénybe vette ez a munka minden idegszálamat.

- Mi volt ez a munka?

- Nem is tudsz róla? Megcsináltam az ajánlatomat, beadtam a városhoz, bejártam még egyszer az embereket, kértem, ígértem, fenyegetőztem, mit beszéljek neked?

- És most?

- Most el fog dőlni, ez a jobb eset, vagy el fog húzódni, és ez nagyon meg fog gyötörni.

- Ugyan. Hát legfeljebb néhány évvel később leszel gazdag ember. Vagy nem leszel egyelőre. Dolgozol, elég pénzt kereshetsz, nem mindegy az?

- Nem úgy van. Mindent feltettem erre a lapra, és ennek sikerülnie kell. Muszáj sikerülnie. Csak most, e pillanatban, néhány napig talán nem tudok semmit se tenni érte. Most pihennem kell.

- Egyedül akarsz maradni?

- Nem, Jenő, csak maradj. Majd aztán elmegyünk.

- Tulajdonképpen azért jöttem, hogy elvigyelek Gábrielékhez.

- Azt már nem. Nem megyek emberek közé.

- Tegnapelőtt, vagy mikor, találkoztam velük az utcán, az asszonnyal meg Arankával, és meghívtak ma délutánra, de lelkemre kötötték, hogy téged is elvigyelek. Néhány fiatal lány lesz ott.

- Én most nem tudok zsúrra menni.

- Nem zsúr lesz, csak úgy... én nem is tudom, mi lesz, szóval én megígértem, hogy elmegyek, és őszintén szólva, szívesen megyek. Mit csináljak? Az ember rossz kölykökkel vesződik délelőtt, délután kószál az utcán, aztán hazamegy, vagy valami kávéházba bevetődik, aztán megint kószál... Hát nem szívesebben ülök valami rendes lakásban, kellemes emberek között?

- Jenőkém, te megszeretted vagy megkívántad a családi életet. Én nem vagyok nagyon elragadtatva tőle, ennyi az egész.

- Hát ettől a heveréstől el vagy ragadtatva? Hát a rendőrkapitány böffenéseitől meg a Hetyei siránkozó megjegyzéseitől, meg a többiektől, az egész mindennapi társaságodtól el vagy ragadtatva? Közéjük mégy és megint benne vagy a malomban, megint arról beszéltek, vitatkoztok, amit egy ideig jobb volna nem hallanod. Itt legalább jó helyen leszel, ahol szívesen látnak, az öreg Gábriel valóságos elragadtatással beszélt rólad a múltkor, az asszony is.

- És a lány?

- A lány semmit se szólt. Hanem, ahogyan én téged ismerlek, nem kell félned a nők véleményétől. Bár, hogy valamennyire szerelmes legyen beléd, azt magad se kívánhatod.

- És meddig akarsz ottmaradni?

- Ameddig kedved van. Nem sokáig. Félóra hosszat, két óra hosszat - ahogyan neked jólesik.

Császi vállat vont.

- Ha olyan nagyon akarod...

- Igen, csak gyere. Mindjárt jobb kedved lesz.

Az ég borús volt, hűvös őszi szél fújt, és néhány apró, éles esőszemet vágott az arcukba. Fázósan, összehúzódva mentek, szótlanul, és fellélegzettek, amikor végre benyitottak a Gábriel-ház kapuján. A rendes kis vidéki családi ház volt ez, amilyen még sok állott Révparton, emeletes, nagy és zsúfolt bérházak között. A bejárat fölött nagy ablak színes üvegekből, az udvaron egy kis kert. A hosszú üveges folyosó azonban már-már hallhoz kezdett hasonlítani. Néhány fonott bútordarab volt benne és egy terebélyes pálma. A mosolygó, kövér arcú szobalány, aki a kabátjukat elvette, nem viselte a fekete-fehér uniformist, és bóbitája sem volt, a szalon, ahová bementek, valamiben különbözött ezektől a mindenütt egyforma helyiségektől. Nem mintha művészi ízlés nyilatkozott volna meg a berendezésében - ilyesmiről keveset hallottak még a Gábriel-házban -, de valami természetes, helyes érzés. Bútorokkal nem volt megtömve. Kézimunkáknak, párnácskáknak nem volt nyoma, az ablakok nehéz függönyök nélkül szabadon eresztették be a világosságot, a levegő tiszta, még parfümöktől mentes volt. Az emberek itt - ezt az impressziót adta az egész környezet - a maguk módja szerint és minden filozofálás nélkül, de egészen okosan élnek.

Aranka jött eléjük, egybeszabott kék háziruhában - a kék színt szerette, mert jól megmutatta, milyen arányos a karcsú, telt alakja, meg az anyja, egy piros arcú, de otthon már öreges kényelemmel öltözködő asszony. A szalon már lármás volt, pedig csak három vendég ült, járt, ugrált és főképpen fecsegett: az Eisenhut doktor három lánya. Egy magas, fehér bőrű, fekete leány, egy piszeorrú, vöröshajú és a legkisebb, egy vékony, örökké mozgó, nevető, nem szép, mozdulataiban kissé groteszk, de eszes és elfogulatlan bakfis.

- Rég nem láttuk magát - mondta Császinak az asszony. Aranka csak kezet nyújtott, barátságos házikisasszonyi mosollyal.

Manci, a legkisebb Eisenhut-lány sebesen vágott közbe:

- Nagyszerű! Mindenütt azt hallom, hogy: rég nem láttuk Császit. Én különben azt is mondhatnám, hogy még nem is láttam. Egyszer találkoztunk egy nagy tömeg-zsúron, aztán a gyermekbarát-bazáron megígérte Fridának - ez volt a legidősebb -, hogy eljön hozzánk, és azóta nyoma veszett.

- De Manci! - utasította rendre a nénje.

Manci egymásra rakta furcsa formájú, feltűnően hosszú cipőkbe bújtatott lábait és hadart tovább. A vöröshajú mosolygott. Gyurácz már letelepedett egy karosszékbe, Császi Arankával beszélt közömbös dolgokról, és közben gyors, hozzáértő pillantásokkal nézegette és szépnek, ingerlőnek, egyúttal pedig finomnak találta, olyannak, aki tudja, hogy csinos, de nem tudja, mennyi kedves báj van a hangjában, a még szögletes mozdulatában.

Az ajtó nyílt újra. Egy kerek, nevetőképű, kövér szőke lány jött, Crausz Emmi, a rendőrkapitány lánya. Alig estek át az üdvözléseken, megint újak tűntek fel. Balog Ida az anyjával. Az asszony ráncos arcán vastagon ült a rózsaszín, egyúttal festéket helyettesítő rizspor, pedig egyébként nem tagadta, hogy öreg, avult, húsz esztendeje divatjukat múlt ruhákat hordott, meghajolva, tipegve járt. A lánya veszedelmesen emlékeztetett reá. Az ő arca fehérre volt porozva, a szeme körül gyenge karikák, jó alakú, de túlságosan csontos, lehetetlen volt észre nem venni rajta, milyen régen és milyen reménytelenül vár a megváltó férjre. A ruhájában is volt valami excentrikus, valami erőlködés, hogy az avultat, a kopottat különös díszekkel tegye egyénivé.

Mikor ez a sajátságos pár megérkezett, Gyurácz felállt és melegen, bizalmasan üdvözölte a két nőt. Császi csudálkozva nézett rájuk, Eisenhut Manci észrevette a meglepetést, és egy grimasszal adta tudtára, hogy számára ez nem újság, a grimaszra hangosan felkacagott Császi, és mielőtt nagyobb zavar lett volna, őszintén megmondta, hogy azért nevetett, mert Manci elfintorította az arcát. Ezen napirendre tértek, Mancinak minden szabad volt, tőle megszokták a legfurcsább és látszólag a legértelmetlenebb dolgokat.

Több vendéget nem vártak. Sirokinak kellett volna még érkeznie, de telefonált, hogy nem jöhet. Elhelyezkedtek, és hamarosan felverte a szobát a hangos beszéd. Gábriel-mama azt indítványozta, hogy hagyják magukra a fiatalokat.

- Én ugyan jobb szeretek az én Idám mellett maradni - kényeskedett Balogné -, de itt, azt hiszem, jó helyen van.

A lányok egy része Császit vette körül, akinek alig volt más dolga, mint mosolyogva hallgatni és egy-egy kedves mondatot elhelyezni néha. Közben volt ideje nézni és figyelni Arankát, aki csak most kezdte észrevenni a szemeknek ezt az állandó kíséretét, előbb csudálkozott, aztán bántónak és bosszantónak találta, és végül apró, nevetve fogadott vágásokkal elégítette ki bosszúságát.

Gyurácz Balog Ida és a vörös Eisenhut-lány között ült. A vöröshajú hallgatott és mosolygott, annál szaporábban beszélt Ida, aki elmondotta legújabb, a révparti helyi újság vasárnapi számában megjelent verse keletkezésének történetét.

Manci folyton járt az egyes csoportok közt, és minden percben volt egy nevetséges, groteszk és lehetőleg csípős ötlete.

Az uzsonnát nem hozták be, hanem régi módon az ebédlőben terítettek, ahová átvonult az egész társaság. Nem volt egyéb, mint tea és apró édes sütemények, amiből mindnyájan, a két férfi és a lányok, hallatlan tömeget fogyasztottak el.

Mikor a szalonba visszatértek, a közfigyelem Gyurácz felé fordult, aki mint gyorsrajzoló szerepelt. Balog Ida fedezte fel ebbeli tehetségét - a többiek egészen természetesnek találták, hogy aki rajztanár, az egyúttal művész -, hoztak néhány ív fehér papirost neki, és Gyurácz felrajzolt néhány figurát, előtte név szerint ismeretlen embereket, akiket az utcán látott, és nagy volt a diadal, amikor a lányok némi fejtörés után, némi jóindulattal, egyenként ráismertek az alakjaira, és őt is felvilágosították:

- Ez a gyerekarcú öreg ember Lehóczi, a boltos.

- Ez a monoklis itt a hintópárnán a főispán. (Talán egyetlen más ember se viselt monoklit egész Révparton.)

- Ez a nagyszakállú itt Friedmann, a zsidó pap.

Császi Arankával beszélt, vagy inkább kötekedett.

- Nem elbizakodott maga egy kicsit? - kérdezte hirtelen a lány, miután ügyesen és egyszerűen hárította el a támadásokat.

- Bizony Isten nem vagyok - felelte Császi. - Miért is gondolja?

- Csak úgy, a modorából. Különben volna is rá oka, úgy hallom - nem tudom, hogy igaz-e -, elkényeztetik, mindenesetre joggal, maga fölényesebb és bizonyosan értékesebb a többieknél, és vannak egészen értéktelen emberek, akik szintén így, kicsinylően intézik el a nőket általában és a lányokat különösen. No, ne gondolja, hogy nekem fáj.

- Egészen félreértett, Aranka. Hát mit csináljak? Lehet uzsonna közben, előtt, vagy után a lét céljairól értekezni? Vagy talán az újabb energiaelméletről? Mert maga azt is tudja, és én tudom, hogy tudja.

- Nem, nem is tudom, nem is akarom tudni, azért még nagyon kitűnő asszony lehet belőlem.

- Lesz is...

- Én is remélem, de nem erről van szó, nem vágyódom én felfelé, a felhők régiójába, viszont azt a bizonyos pajtáskodást se nagyon szeretem. De hát ez mindegy, rendben van minden - nem is szóltam.

- De. Most már mondja meg. Ez nagyon érdekes. Hát mit vár? Mit kíván?

- Higgye el, hogy nem tudom. Sose gondolkodtam rajta. Azt mondanám, hogy őszinteséget, de ez nem igaz, én általában elég őszinte vagyok, de szó sincs róla, hogy mindent elmondanék, ami a szívemen van.

- Én elbírom az őszinteséget. Most elbírom.

- Csakhogy én nem tudok több rosszat magáról, mint amennyit elmondtam. És ha rosszabb volna, mint amilyennek látszik - nekem, ugye, az se árthat.

- Nem, magának nem árthat - felelte akaratlan nyomatékkal Császi.

Akaratlan volt az is, hogy meleg, lágy pillantásával nézett a szemébe, azzal, amelyet tudatosan szokott használni máshol, és csak akkor vette észre magát, amikor gyönge, futó pírt látott megjelenni a lány arcán.

Az Eisenhut-lányok búcsúzni jöttek. Egyszerre mindenki indult.

- Mi is megyünk, ugye - fordult Császi Gyuráczhoz.

- Igen - hebegte Gyurácz -, de... Balogék voltak szívesek meghívni vacsorára.

Néhány perc alatt kiürült a ház. Az ebédlőben az uzsonna maradványait rakták el. A nagy csendben csak az edénycsörgés és a cselédlány nehéz cipőjének hangos kopogása hallatszott. Aranka egyhelyben állt, úgy tett, mintha segítene valamit. Megvárta, míg kimegy a lány, aztán az anyjához fordult.

- Anyuskám, hány éves voltál te, mikor férjhez mentél?

- Tizennyolc, fiam.

- No látod, én már elmúltam tizenkilenc.

- Hidd el nekem, hogy nem baj.

- Miért? Te talán megbántad?

- Nem bántam meg, de mi az a néhány év? Azt se bánja meg az ember. Különben megkért már valaki?

- Jaj, ne csúfolódj te is! Ha megígéred, hogy komolyan veszed, hogy nem nevetsz ki, hát megmondok neked valamit.

- Megígérem.

Aranka közelebb húzódott.

- Hát nézd, de ezt ne mondd meg senkinek a világon, apának se. Én mindig azt mondtam, amíg kislány voltam, hogy csak szerelemből megyek férjhez. Csak akkor, ha halálosan szerelmes leszek, és ahhoz az egyhez, és másról tudni se akarok. És most rájöttem, hogy én nagyon kevés embert tartok igazi embernek, de mégis van néhány, aki rendes, tisztességes, kellemes, és ha arra gondolok, hogy valamelyik, mondjuk, azt mondaná, hogy szeret, mondjuk, ha megkérne - hát én nem tudnék nemet mondani, és még azt is el tudom képzelni, hogy holnap vagy holnapután, vagy egy év múlva megismerek valakit, aki ellen szintén nem lehetne kifogásom, hát annak se... Nem borzasztó ez?

- No, nem éppen borzasztó...

- De érted, mit akarok mondani? Azt, hogy ha én asszony akarok, vagy szeretnék lenni, hát nem mindegy ugyan, hogy ki lesz az uram, nem mennék egy rút emberhez, egy tehetetlen emberhez, egy senkihez, de bizonyos szűkebb körön belül, azt hiszem, az egyiket is éppúgy meg tudnám szeretni, mint a másikat, vagy a harmadikat, ha ő nagyon akarná. És ezért nagyon szégyellem magam. De ne mondd meg senkinek.

- Jó, csak te el ne mondd. Nem muszáj elmondani. De azért nem szégyen.

- Hát mi nők annyira ki vagyunk szolgáltatva? Hát csak ki kell nyújtani utánunk a kezét valakinek és vége?

- Nagyon is sokat gondolkodol ezen, kislányom. Nem is kell törődni vele.

- Ó, ne mondj ilyet. Mindenki gondolkodik ezen, minden más lány, mindig erről beszélnek, és ezt nagyon jól tudjátok. Hát te nem törődsz vele? Nem bánod, akármi lesz velem?

- Az én számomra, tudod, nem olyan sürgős a dolog. Nekem nem olyan nagy öröm lesz az, ha elmégy és egyedül maradunk. Te már nagyon türelmetlen vagy! Nagyon unsz bennünket?

Mit lehet erre válaszolni? A világ kezdete óta ugyanaz volt a felelet. A két nő egymás nyakába borult és sírtak, azután letörölték könnyeiket, mert megérkezett Gábriel, és mosolyogva titkos pillantásokat váltottak, hogy nem vett észre semmit, mert a férfiak mind egyformán oly vakok, hogy az kimondhatatlan.