Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 3. szám

Elek Artúr: Lala néném

Tőlem kapta ezt a nevét, még amikor csöpp gyerek voltam, és az emberi hangokat csak tökéletlenül tudtam utánozni. Utóbb mások is így hítták, talán mert könnyű, testetlen, dalmódra hajlékony, dalmódra röpködő lényéhez nemcsak névnek illett ez a két szótag, hanem szinte szövegül is.

Valami nagy bánat érte egyszer, és meggyógyulni hozzánk küldték szülei föl, a magas hegyek közé felejtett kicsi faluba. Egészen fiatal leány lehetett még akkor, akármilyen meglett embernek is tetszett nekem. Nagyon szerettem, ő volt az egyetlen emberi teremtés, aki puszta szóval is boldogult velem, ha taplósan puha kezével, melynek bársonyosságát és édes melegét most is érzem, megérintett, az olyan hatású volt reám, mint a mesében a tündérek érintése. Játszópajtásom volt és egyben néném, pártfogóm, aki a szülei szigorúságot enyhítette, aki büntetéseimben megosztozott velem. Ma is emlékszem még vidám felkacagásaira, és dallamos hahotáira. Ha nagyon megerőltetem emlékezetemet, akkor fölrémlik sírásának hangja is. Abban az időben akárhányszor nevetés közben sírva fakadt, kifutott a szobából, és sokáig nem mutatkozott. Mesét mondani nagyon szépen tudott akkor is, évek múltán is. Meséit maga költötte, és az volt bennök a legvonzóbb, hogy mesélés közben alakítgatta őket ismert emberek ismert sorsából. De meleg kezében a történet gyurmája megfinomodott, könnyebbé lett, áttetszővé, szivárványossá.

Igen, igen rég volt mindez. Olyan rég, hogy mindabból, ami akkoriban történt velem, semmiről nem tudnék ma, ha Lala néném később, mikor diáknak fölkerültem az ő házukba, viselt dolgaimat rendre el nem mesélte volna. Ő volt az én hőskorom krónikása, nélküle bizony el se hinném ma, hogy én is voltam valamikor utcarossza, ostorpattogtató, állatnyomorgató, rontó-bontó vadember.

- Emlékszel?...

Ezzel a kérdéssel kezdte Lala néném mindig a mesét, hogy azután belemerüljön egy-egy kicsi esetbe és kitágítsa, megnövessze nagy és jelentős történetté. Nagyon élénken beszélt, mese közben újra végigélte az apró eseteket, utánozta az én gyermeki hangomat, sírásomat, nevetésemet, a fintoraimat, közben ő maga is újra elkacagta hajdani kacagásait, vagy szörnyülködött és rémüldözött, s olyankor a szeme nagyon kitágult és dús, bolyhos szemöldöke magasra felhúzódott.

- Emlékszel, mikor egyszer télnek idején elszöktél hazulról, aztán a parasztgyerekekkel kimentél a fagyos rétre, aztán a patak partján, ott a füzesnél, lerántottad a csizmádat és mezítláb pacskoltál a vízben, rákot akartál fogni benne, mint nyáron. Istenem, hogy meg voltunk mi rémülve otthon, mikor kékre-zöldre fagyva hazavetődtél. Azt hittem, megöl a bánat...

A szíve is mindig gyönge volt Lala nénémnek. Mese közben, ha izgalmas jelenetre került a sor, mindjárt ahhoz kapott.

- Megöl a bánat...

Sokat hallottam tőle, kedves szavajárása volt ez, de voltak egyéb szólásmondásai is, amik éppúgy hozzátartoztak alakjához, lelke kifejezéséhez, az egész mivoltához.

- Emlékszel?...

Nem, nem emlékeztem én semmire. Nem is igen akartam emlékezni, inkább tízszer, inkább többször is elbeszéltettem ugyanazt a kalandomat. Büszkén hallgattam vitézi tetteimet. Lala néném valami szemrehányó hangot igyekezett elbeszélésébe vegyíteni, de könnyű volt kiéreznem belőle, hogy alapjában ő is örült az elmúlt dolgoknak. Akárhányszor elmesélte ugyanazt az esetemet, mindig újnak tetszett a történet, mintha először hallanám, és mindannyiszor nekiújult lelkesedéssel néztem vissza hajdani enmagamra. Hogyne. Mikor fakardosan azzal fordultam ki a kapun, hogy addig haza se várjanak, míg a világ minden gyíkját és békáját ki nem irtottam, mivelhogy belőlük lesznek, ha megnőnek, a sárkányok és egyéb szörnyetegek. Kis falunkat a szomszéd falutól egy magas hegy választotta el. A hegy oldalán kanyarogva vitt az ösvény, amígnem egy helyütt két ágra vált: az egyik - a régi ösvény - egyenesen ment előre, de nem messzire juthatott, mert hajdanában egy nagy felhőszakadás kimosta alóla a hegyet, és rengeteg szakadékot nyitott a közepén. Úgy megkeskenyedett a mélység mentén az ösvény, hogy istenkísértés lett volna végigmenni rajta. Nagy fakereszt figyelmeztette a veszedelemre már messziről az idegen falubélieket. A babonás nép kísérteties történeteket tudott a mélységről, azt beszélte róla, hogy egy gonosz manók lakta feneketlen barlangnak a gádora. Gyíklesés közben egyszer bekanyarodtam a vakösvényre, a szakadék széléig mentem rajta, legurítottam belé egy nagy követ, fennen szólítottam a barlang gazdáját, a hétfejű sárkányt, bújjon elő, ha olyan nagy legény. Valami megzörrenhetett, mert egyszerre elfogyott a bátorságom, vad futásnak eredtem és meg sem álltam hazáig. Micsoda rémüldözés volt az otthon, mikor kivallottam, hogy miben jártam. Lala néném soha el nem tudta felejteni azt a jelenetet, az én ijedt gyermeki arcomat, meg a maga nagy felindulását.

De gyermekkorom történetének egyéb jeleneteit sem tudta elfelejteni. Lúdbőrözve beszélt arról a nyári napról, amelyen néhány falubéli ember hírül hozta, hogy a határban az aratók megtámadták az uraság tiszttartóját, és azóta alighanem agyon is szabdalták már kaszával. Apám puskához kapott, és néhány vasvillás emberrel rohant ki a faluból. Én észrevétlenül utánok. Akkor értem a csatatérre, mikor apám a vérbeborult tiszttartó elé állva, ráfogta puskáját a vad kaszásokra. Vérfagyasztó jelenet volt az - beszélte Lala néném -, mert a kaszások meg nem ijedtek ám az apám puskájától. És a jó Isten a tudója, hogy mi történik, ha én, a csöpp ember, valami szent sugallatra apám meg a kaszások közé nem ugrom. Nagy bátran lekaptam fapuskámat a vállamról, és a marcona embereknek szegeztem. Egy ideig farkasszemet néztünk egymással, akkor valaki elnevette magát, utána a többi, és végezetül mindenki nevetett. Csak az apám maradt meg komolynak. Hazamenet egész úton egy szót sem szólt hozzám, de otthon egy aranyereklyét akasztott a nyakamba.

Még sok, sok egyéb történetkéjét tudta Lala néném a gyermekkoromnak. Egyszer a vödörbe akartam ülni, hogy leereszkedem a kútba, mint a mesebeli róka koma. Hosszan tudott beszélni azután két halálos betegségemről, amikből csodamódra láboltam ki. Nagyon mulatságos történetek voltak, mulatságos nekem még a siralmas is, nem tudtam betelni velök.

- Te ugyan könnyen nevetsz - mondogatta tréfás nehezteléssel Lala néném -, de lettél volna a mi helyünkön. Jó Istenkém, hányszor voltam úgy, azt hittem, no most mindjárt véged van! Mennyit sírtunk miattad, az anyád, meg én. Mert hiába volt minden, hiában őriztünk, mint a szemünk fényét, míg az ember egyet fordult, eltűntél, mint a kámfor. És ha eltűntél, az már veszedelmet jelentett. Olyankor már összeszorult a szívünk, és imádságra tettük össze kezünket. Így tűntél el egyszer egy ebéd után is, miközben anyád meg én ledűltünk egy kicsit. A házunkkal szemben emelkedett egy igen, igen magas hegy. A csúcsa egy magános, roppantul meredek kőszál volt. Ahogy gyanútlanul kinézek az ablakon, hát egy pici fekete pontot látok az oldalán mozogni . De igazán olyan picike volt, mint egy gombostű feje. Gondolom magamban, talán nem jól látok, tán a szemem káprázik. Lehetetlen, hogy arra a meredek szirtre teremtett lélek felkapaszkodjék. Onnan még a zerge is leszédülne. Ahogy nézem, nézem a mozgó pontocskát és töröm a fejemet, egyszer csak a szívembe nyilall valami. Szempillantás alatt eszembe jutsz te. "De nem, az nem lehet" - mondogatom váltig -, "hogy juthatna fel oda ember is, hát még egy ügyefogyott kicsi gyerek." Addig, addig bátorítom magamat, amígnem csak befutok a messzelátóért, fölnézek a hegyre, és akkor a csúcsán, annak a rettenetes sziklaszálnak a hegyén, ott látlak téged. Nem is tudom, mi történt azután velem, de ájultan szedtek föl az ablak alól. Mire magamhoz tértem, már te is otthon voltál. Észre sem vette senki, hogy eltűntél volt, s hogy hol jártál, azt csak én tudtam. Én azután kérdőre fogtalak és kivallattalak. Soha el nem felejtem, ahogy ott álltál előttem durcásan és haragosan. "Jaj, te szerencsétlen kisember! - támadtam rád. - Minek mentél föl a hegyre? Hogy is juthatott eszedbe az olyan istenkísértés?" Te haragosat dobbantottál és sírva fakadtál. Azt hitted, hogy az a mi hegyünk a világnak legmagasabb hegye. Azért akartál fölmenni rája. Mikor azután a tetején voltál, azt láttad, hogy mögötte még magasabb hegyek is vannak. Ezen nagyon elkeseredtél. Hát ezt már meg nem állhattam nevetés nélkül. No csak ez kellett neked. Olyan veres lettél, mint a pulyka. Forgolódtál, ugráltál, táncoltál mérgedben és végre kijelentetted, hogy megvárod, amíg nagy leszel, s akkor azért is fölmászol a világ legmagasabb hegyére... Ilyen bolondos egy kisfiú voltál te.

Lala néném mosolyogva nézett a szemem közé, azután így folytatta:

- Istenem, milyen boldog is voltam, hogy baj nélkül kerültél vissza a hegyről. Annyiszor láttalak veszedelemben, hogy arra kellett gondolnom, valami gonosz szellem hajt a halál felé. El akar pusztítani fiatalon: de a jó Isten nem akarja, hogy bajod essék. És ekkor azt gondoltam, hogy a jó Isten talán tartogat valamire, talán szüksége van rád, talán arra szánt, hogy az embereknek hasznára légy...

Így mesélgetett Lala néném, ha együtt voltunk ketten. Mindig a gyermekkoromról mesélt, annak is arról a bizonyos részéről, amelynek egy kicsit ő is szereplője volt. Azóta sokszor elgondoltam, hogy bizonyára a maga életének nevezetes emlékei húzták vissza abba az időbe. Hisz említettem, hogy nehéz bánattal került hozzánk, egy egész életre való csalódással. Akkor búcsúzhatott el a jövőjétől, akkor mondhatott le mindörökre arról a reménységről, hogy asszony, hogy anya lesz belőle valaha. Szegény gyönge szíve is akkortájt eshetett abba a betegségbe, amelyből soha többé kigyógyulni nem tudott. Attól fogva vigyázott mindenki, aki szerette, arra, hogy sem ijedtség, se hirtelen öröm vagy fájdalom ne érje. Egyszeriben megölhette volna. De Lala nénémre nem volt könnyű vigyázni. Eleven, nyughatatlan, jókedvében pajkos és féktelen teremtés volt. Olyankor azután nem bírt magával, kacagott, kacagott, egyre vékonyabb és magasabb, csukló, szívéből fuldokló hangon. Hozzátartozói rettegtek az ilyen jókedvétől, és kérlelve csitítgatták:

- Az Istenért, ne nevess már!

- Azt akarjátok tán, hogy sírjak? - kérdezte Lala néném, és a következő pillanatban csupa könny volt a szeme. Azután halkan, visszaszítt lélegzettel zokogni kezdett, s attólfogva nem látszott szemében könny, mert egy-egy felcsukló hanggal elnyelte őket. Később beláttam, hogy a kacagás csak egyik módja volt a sírásnak.

Lala nénémmel a barátságom még szép néhány esztendeig eltartott. De azután levetettem a diákgúnyát, és messzire elkerültem tőle is, mindenkitől is, aki az ifjúkororomhoz tartozott. Nagy szelek fújtak akkoriban, keresztül-kasul jártak rajtam, és kivittek belőlem minden játszi emléket. Eleivel sokat gondoltam Lala nénémre, de azután mind kevesebbet. Eleinte írni is készültem neki gyakran, de utóbb már mind ritkábban. Akkor már valami nyugtalansággal gondoltam rá, lelkifurdalással. Úgy tetszett, hogy tartozom valamijével, valami soha ki nem mondott ígéretféle beváltásával, és hogy hűtlen adósa vagyok. Nagyon nyomasztó érzés volt ez, úgy igyekeztem elfojtani, hogy lassanként beködösítettem magamban Lala néném emlékét. Nem is volt ez olyan nehéz, csak lassú egy kicsit. Azzal vigasztalgattam magamat, hogy bizonyára megharagudott rám, s ha jelentkezném is, nem akarna most már rólam tudni. De ezt magammal sem tudtam elhitetni. Hogy Lala néném, gyermekéveimnek drága osztályosa, hogy Lala néném, lelkemnek puhakezű simogatója, haragudnék énrám! Nem. Azt nem hihetem. De hátha elfeledett, mint én őt. Hisz olyan könnyű elfelejteni azokat, akiket a földön legjobban szeretünk. Ki tudja, mennyire megöregedett, amióta nem láttam. Mindig is beteges volt, talán... talán nem is él már. Oly messze vagyok mindenkitől, aki ismeri és szereti, oly réges-régen nem hallottam hírét... hátha meghalt már... Így temetgettem magamban Lala néném emlékét, és idővel valóban úgy éreztem, hogy nő, nő fölötte a sírdomb, ahogy gereblyézem reá a hantokat.

Ekkor egész váratlanul levelet kaptam hazulról. Arról értesítettek benne, hogy Lala néném halálán van, és hogy látni szeretne. Elfacsarodott a szívem, és egyszerre tele lettem emlékkel. Egyszerre mindenre, mindenre emlékeztem, a legapróbb, a legjelentéktelenebb részletecskékre is. Egyszerre megjelent előttem Lala néném karcsú és elegáns alakja, mindig takaros, mindig választékos személye. Fülem megtelt simogató hangjával, trilláival, amik oly jól kifejezték lényét. Megkerestem leveleit, és elnézegettem puhán gömbölyű betűit.

Azután hirtelen elhatározással vasútra kaptam, és hipp-hopp, ágya előtt termettem. Előbb a lelkemre kötötték, hogy csínján bánjak a beteggel. Úgy meggyöngült a szíve, hogy minden, a legparányibb izgalom is, örökre elállíthatná verését. Lala néném lankadtan feküdt hófehér ágyán. Takaros, csinos volt most is, mint mindig. Bronzosan derengő sötét haja habosan, pajzánul ült meg fején, a kék szalag, ami keresztül volt kötve rajta, egészen fiatalossá tette a beteget.

Mikor benyitottam, fölemelte karját, és vékony ujjaival intett, hogy menjek hozzá közelebb. Mosolygott, mint régen, valami szemérmetesen lányos mosolygással. Lehajoltam hozzá, és megcsókoltam kezét. Ő fejemre tette másik kezét, és simogatta a hajamat, a homlokomat, arcomat, mint hajdan, mint gyermekkoromban. Még mindig taplósan, foszlósan puha volt a keze.

Megszólalt. Hangja, az az édes, dallamos hang már csak suttogás volt. Azt mondta, hogy üljek le az ágya szélére, és én leültem, mint hajdan ő az enyimre.

Szótlanul rám mosolygott, de jól láttam, mosolyán keresztül mily aggódva fürkészi barna szeme az arcomat. ("Mennyire megöregedtél", mondta rám mindenki, aki annyi ideje nem látott, mint ő.) Visszamosolyogtam, mert lesoványodott arcának abban a mozdulatában ráismertem hajdani mosolyára, vidám felkacagásaira, egész leányos üdeségére. És ahogy emlékeimet rendezgetve, egyiket alábuktattam a feledésbe, a másikat kihúztam belőle, ahogy az álmok, az emlékek, a való között a jelent keresgéltem, lassan visszasüllyedtem az időben, s úgy tetszett, mintha innen sohasem is távoztam volna, mintha számlálatlan esztendők óta ülnék egyhelyt, egy beteg gyermeknek ágya szélén én, az öregember, és mesélnék, mesélnék hosszú meséket, amiknek végére nem tudok érni, mert tele velök a tarsolyom, s az élet oly rövid. Olyan könnyűnek, olyan vidámnak éreztem magamat, amilyennek már nagyon régideje nem. Lala néném mosolygó arcán szívemből tudtam nevetni, száz bohóság jutott eszembe, és mind elmondtam, mint ahogy beteg gyermekeknek szokás.

- Emlékszel?... - kérdeztem Lala nénémtől minduntalan, mint ahogy valamikor ő kérdezte tőlem. - Emlékszel, milyen jókedvű tudtál lenni, hogy szökdécseltél, hogy énekeltél, utánoztad a kanárimadarunk nótázását:

Lala, lala, lallala, lallala

- Azért is híttalak Lalának, Lala nénémnek, madár nénémnek, dalos nénémnek? Emlékszel?

Lala néném azonban semmire sem emlékezett. Nem mondta ugyan, de mosolyogva imbolygatta gyöngén a fejét. Úgy tett, mint mesehallgató koromban én: nem akart emlékezni a régi kis történetekre, hogy újra meg újra elmondjam őket. És én mondtam a mesét készségesen, fáradhatatlanul. Csodálatos módon minden eszembe jutott annak a fehér nyoszolyának partján. Végtelen mulatságos eseteket tudtam. Mikor Lala néném apám puskaporát keverte Sanyi bácsi dohányába, hogy a jámbor öreg nem győzött prüszkölni pipázás közben. Meg mikor a Ridli Mariska tánclépését utánozta, a vénkisasszonyét, aki oly vigyázatosan illegette lábát, mintha tojások között tipegne. Hát a jó Hoják bácsi, aki olyan furcsán énekelte föl minden reggel a verandánk felé, hogy: "Hát ma hová lesz a séta?"

- Emlékszel? Mikor egyszer a Ridli Károly nagy bokor virággal lepett meg, másnap este pedig éjjeli zenével? Harmadnap úgy vitték haza a korcsmából, mert a maga lábán nem bírt volna. És egész úton azt hajtotta, hogy neki már kámpec ez az élet, merthogy nem szereti őt egy kisleány. Emlékszel, Lala néném? Az a kisleány alighanem te voltál...

Lala néném csöndesen, szégyenlősen mosolygott. De egyszerre szívéhez szorította kezét és kinyitotta száját, mint aki mélyet, nagyon mélyet akar lélegzeni. Szegénykében alig-alig járt már a levegő, sovány kis arca kivörösödött, majd belesápadt az erőlködésbe. Csak lassan, sokára könnyült meg. Akkor, mintha az előbb mi sem történt volna vele, mosolyogni kezdett, és halkan, bársonyosan mondta:

- Emlékszel? Volt egyszer egy kisfiú, az majd meghalt egy szép macskaszemes kövű gyűrűért. Hogyisne! mondta neki a nénje, mikor a nyakába csimpajkózott és a gyűrűt kérte rimánkodva. Emlékszel? Nézd, megvan még. Most neked adom, viseld az én emlékemre, ha már nem leszek majd...

Azzal lehúzta a gyűrűt, megfogta a kezemet, és ráhúzta ujjamra. Félrefordítottam fejemet, és behunytam szememet.

- Emlékszel? - kérdeztem aztán én. - Volt egyszer egy kisfiú és volt egyszer egy szép nagy lány. Az a szép nagy lány nénje volt a kisfiúnak. A kisfiú nagyon szerette Lala nénjét, és így szólt hozzá egyszer: ha én egyszer akkora leszek, mint te, akkor minden legényt megverek, még a Tornyai Pistát is, ha téged kerülget, és akkor téged elveszlek feleségül.

Nevetve néztem Lala nénémre. Gyönge pirosság futotta el szűzies arcát, lehunyta a szemét és mosolygott. Mosolygott, és egyszer csak egy nagy könnycsepp buggyant ki a szeme szögletéből, utána még egy, azután a harmadik. Arra felnyitotta szemét és mosolygott, mintha nem is sírt volna az imént.

Nem is tudom, meddig enyelegtünk így. Lala néném csak szótlanul mosolygott, mint akiben fáj a hang, én helyette is kacagtam. Egyszer csak ismét megszólalt Lala néném. Azt akarta, hogy hajtsam le egészen hozzá a fejemet. És akkor a szemembe nézett hosszan, mélyen, mint kicsi gyermekkoromban, mikor tudta, hogy hazudok, és az igazat akarta szememből kiolvasni.

- Kisfiam - suttogta -, kisfiam, engem megöl a bánat, hogy olyan szerencsétlennek látlak.

És mosolygó szeme nedvességben úszott. De én bátran visszaadtam a nézését és elnevettem magamat, mint hajdanában, mikor tréfásan farkasszemet néztünk Lala nénémmel, és mindig ő volt a győző.

Lala néném nem ellenkezett, csak mosolygott nagy csöndesen:

- Emlékszel? - kezdte kis idő múltán. - Volt egyszer egy kisfiú, az fölmászott egy magas hegynek a tetejére...

Mohón vágtam a szavába:

- Emlékszem-e? De nagyon emlékszem. Hogy is felejthettem volna el, mikor az volt a legkedvesebb mesém. Hadd mondom csak tovább: ... fölmászott egy magas hegynek a tetejére, mivel azt hitte, hogy az a legmagasabb hegy a világon. Csakhogy nem az volt ám a világ legmagasabb hegye, mert mögötte még nála is magasabb hegyek álltak. Mikor a kisfiú ezt meglátta, sírva fakadt haragjában és azt mondta, hogyha majd nagy lesz, csak azért is fölkapaszkodik a világ legmagasabb hegyére.

És nevetve néztem Lala néném szemébe. Az a szem már akkor nem nevetett, kitágultan, ijedten nézett vissza reám. De én azután is nevettem és folytattam a mesét:

- A kisfiúból azóta nagyfiú lett. Sok hegyet megmászott, egyik magasabb volt a másiknál. Még nem talált el a világ legmagasabb hegyéig, de ne félj, Lala néném, eljut még oda is. Még nem hagyta abba a mászást, még birkózik a hegyekkel, még fölkapaszkodik a legmagasabbikra...

Sokáig tudtam volna még mondani a mesét, de Lala néném gyönge két kezével lehúzta a fejemet magához, halkan csergedező beteg szívéhez, és akkor végre meghallottam a nevetését, csukló, fölfelé szívott fuldokló kacagását, ami csak egyik módja volt a sírásának.