Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 3. szám · / · Ady Endre: Levelek Madame Preteritehoz

Ady Endre: Levelek Madame Preteritehoz
II.

Valami szoborról beszélgettem egykoron Múltságoddal, Madame, ha nem álmodtam az egész dolgot, s e szobor szegény, lármás, ostoba és az enyém lett lenne akkor, mert bízó-bolond voltam akkor és vidám. Akkor még úgy mertünk beszélni a megkapandó szoborról, mint a gyermekről, kit csókjaink köteleznek eljövésre, s mert vagy fiatalnak vagy túl-egészségesnek vagy gazdagnak muszáj lennünk és mi: minden voltunk. Azóta már századszor újból nem hiszem már azt sem, természetesen, amit hiszek s ha a régi, kino-litteraturát nem ismerő harctéren áttör a szemem: mennyi új ember és programos gyomor. Ha olyan bizonyos volna a szobrom, mint amilyen bizonyos, hogy holnapra még előkerül esetleg a mindig szükséges húsz forint, ezt a szobrot már előre becsúfítanám. Embereim, kik tudják, mit csináltam, maguk csomócskáit bogozgatják s akik általam s jelenésemből lettek valakik vagy lenni indultak, fiatalok, felejtkezők, éhesek és tudatlanok. Emlékszik-e, Zavartságod, Madame, hogy ezt a piaci szituációt előre és jól meg tudtam jósolni a prófétaság zöld köpenyege s lelkemnek elszíntelenedése nélkül? S az ember nem hiheti magát büntetlenül sokáig fajtája géniuszának: ma utálom a szajkóimat, s mert az új, rajtam-bátorult sereg nálam nélkül akar Magyarországot csinálni, már kezdek félni, hogy a jó Magyarország nem is olyan fontos. Szeretném, mint halott ember, a kezemben hitt Sorsot átadni valakinek, persze nem egy tébolyodott Cézárnak s persze a magyarság sorsát. Szeretném, ha valaki egy piciny kegyeléssel volna hozzám, s reménykedve megvárná a hálátlanságomat, a szabálytalan rosszaságomat s még szabálytalanabb jóságomat. Szeretném, ha valaki meglátná, hogy legtöbb s igaz krédókkal e nyomorék s csak gazoknak s Jókai-palántáknak nyitott országocskában én tudtam megmutatni legbátrabban a kíméletlenség útját. Nem érdemek ezek, ugye, Madame Preterite, mert az ember olykor kénytelen, hogy nemesebb, több legyen, mint amilyen, vagy sokkal gonoszabbnak látszó.

Ha óhajtja, Óhajtottságod, fordítsuk el szívünktől a keserű belüktetést, s beszéljünk talán megint a szoborról, melynél hazugabb, butábban furcsa kitalálás nincsen. Tetszeném magamnak, ha hihetném, hogy valakije voltam egy vagy-vagyos náció sorsfordulásának, de ma nekem borzasztó elgondolnom, hogy az ember, ha végez, szobrot kap, mint Irányi Dániel. Igen, igen, ez a halott név az, melyet az aktuális nevek közül kiválasztottam, s merek e gyáva, nevektől félő írás soraiba léptetni. S azután mindegy, hogy okosabb kartársaim nálamnál szebben alkusznak meg az okossággal, a korral s legfőképpen a társulással.

Hát most már kezdek unalmas és buta lenni: Elnézőséged lássa meg az én kripta alatti magasságomat, s legyen hozzám, habár nő, jó, úgy csókolom, ahogyan akarja, és úgy csókolom, hogy a csókunk híre átszaladván minden vámhatáron, azt a téves hitet kelthetné, hogy szerelmes vagyok Magába, de Maga tudja legjobban, hogy: nem: csók és kézcsók.