Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 2. szám · / · Figyelő
Somló Emma szerződött tagja a Nemzeti Színháznak. Lehet-e másutt helye, mint a színpadon, annak, ki az első angol operettet s az első Hauptmann-darabot kreálta Budapesten, s ezt is, azt is úgy, hogy lázba esett tőle, aki vele nevetett és vele sírt? Amilyen magától értetődően oda való a Nemzeti Színházba, annyira nem egészen világos, miért kellett előszörre úgy kiállatni, mint valami újonnan szerződött szépreményű akadémia végzett növendéket, vizsgadarabban: a Csiky Gergely Buborékjaiban. Mi köze a mai nézőnek ilyen darabhoz, mi köze a mai Nemzeti Színháznak, mi köze Somló Emmának? Ez csak nem keret olyan valakinek, akivel akarnak valamit, olyan valakinek, aki hoz valamit? Természetes, hogy Somló Emma ebben a darabban is ő volt - kedves volt, megható volt, jóleső volt, s megtöltötte a színpadot, amint rálépett. De ővele végre is: nem sokat ígértetni kell, mert ő már sokkal többet beváltott - neki feladatokat és alkalmakat kell adni, kemény diókat, amiket feltörjön, örvényeket, amik előtt megtorpanjon, lehetetlenségeket, amiket valóra váltson, asszonyivá nehezedett Hannele figurákat, kispolgári meggyötröttségeket, pincei sápadtságokat, élettől való megtapostatásokat, hauptmanni, ibseni megpróbáltatásokat, amikben két gyenge asszonyi vállnak világokat kell emelgetnie. Mi értelme volna színésznek lenni, ha nem ezért? Somló Emma nem arra való, hogy kíméljék, hanem arra, hogy hasznát vegyék.