Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 2. szám · / · Figyelő
Blahánénak darabot írni! Blahánénak Biedermeier-darabot írni! - gondolta Pásztor. Nem a színdarab-iparosok üzleti pedánsságával tartotta nyilván ezt az ötletet. Talán inkább jóleső, meleg örömmel dédelgette magában, mint egy szép utazás tervét szoktuk, vagy egy kedves meglepetés tervét, amit az édesanyánknak szántunk. Az ötlet megvalósításával Pásztor Árpád csaknem félévszázados írói hagyomány örökébe lépett. Színdarabot szabni Blaháné mosolya, hangja, bájossága, csodás originalitása köré: hányan próbálták, hányan csinálták ezt azalatt a pár évtized alatt, amióta ez a kiváltságosan hosszú és gazdag színésznői pálya tart. Az a rendkívüli varázs, amelyet Blahánénak - mosolya? hangja? - nem: egyszerűen és mindent magában foglalóan a jelenléte áraszt a színpadról - igen, ez az a nemzeti tradíció, amiről Móricz Zsigmond zengett egy alkalommal ditirambust. Ám kérdezzünk meg akárki harmincéven fölüli magyart, kivált ha férfiember, legyen bármilyen rendű és foglalkozású: nem fog-e csodákat regélni izgalomban és lelkesedésben végigszorongott Blaha-estékről a régi Népszínház kakasülőjén. Mi, a három X-en aluliak, hálásak lehetünk Pásztor Árpádnak, amiért segít tovább adni egy-két nemzedékkel a Blaha-legendát, a közvetlen, személyes asszonyi varázs legendáját, ami ma még élő, ebben a "csodaöreg"-ben újra és újra fölelevenedő valóság.
Ma persze már tisztesebb szerep való az egykori híres Szép Galatheának és Finum Rózsinak. Pásztor Árpád ízléssel és gonddal rótta össze ennek a szerepnek a szövegét olyan mondásokból és fordulatokból, melyek Blaháné ajkán legszebben gömbölyödnek. Ízléssel és gonddal szerkesztett köréje helyzeteket és miliőt. Pozsonyi Biedermeier a század elejéről, kedves professzoros, magyari maradiság, kis bécsi szellő, dilizsánc-hangulat, spinét és zenélőóra: csupa jól kipróbált, stílszerű rekvizituma a hatásnak, melyeket Pásztor ügyesen és jóhiszeműen alkalmaz. De ennél az ügyességnél több és jelentékenyebb: határozott talentum az, ahogy a dialógusokkal levegőt tud teremteni a színpadon. A darab - "A lányom" a címe - kétfelvonásos és ez a döntő hibája. Az első felvonás teljesen kiformált és zárt egység, tökéletes, bár kissé konvenciós kadenciában hangzik ki. A második erőszakolt, fölösleges, zavaró függelék. Olyan benyomást tesz ez a különös technikai tévedés, mint hogyha Pásztor a darab (az első felvonás) megírása után jött volna rá, hogy Blaháné egyéniségének evidenciában tartott jellemző vonásai közül egyről: a furfangról megfeledkezett. A második felvonás a furfangot tartalmazza...
Savitri, vagy a hitvesi hűség diadala című egyfelvonásos dráma előzi meg a Blahánénak írt vígjátékot. Pásztor Árpád a hindu eposz kincséből emelt ki egy emberi és néplélektani mélységű témát. Drámai formát keresett neki, talált is módot a színpadi megjelenítésére, de dráma nem lett a dologból. Az intermezzóig tiszta epika a darab, csak a krónikás hiányzott - és ez a hiány érződött is -, aki a lírai szólamokat történéssel kösse össze. A továbbiak és az előzmény közt nincs meg a belső kapcsolat, és a végén a nagy lírai lélegzetvétel egy buddhista tanulságú parabolává zsugorodik. A tömör és egységes drámai hatást tehát nélkülöznünk kell a darabban, és be kell érnünk néhány szépen megverselt tirádával, melyek a szavalásra amúgy is hajlamos Nemzeti Színház művészektől egészen jól hangzottak. A színház egyébként, tagadhatatlan jóakarat mellett, nagy hibákat követett el a darab kárára. Giccsesen föstött és világított perspektíva szolgálta a couleur localt, ügyetlenül stilizált előtér adott szimbolikus keretet a mítosznak. A szerző zenei dekorációt is kívánt a darabhoz. A nagyon is kívánatos muzsikai aláfestést túlzott óvatossággal alkalmazták, s a zeneszerző, Molnár Antal a másodpercekre kiszabott keretek közt alig mozoghatott. Hozzá még a hátsó színpad misztikus mélységeibe rejtették a zenekart, úgyhogy csak értelmetlen neszek hallatszottak ki a háromszoros tompító függönyök mögül. Különös az is, hogy nem engedtek alkalmat a beszéd és a zene egyidejű szereplésére, holott a versek természete sok helyütt követelte a melodrámát. Még így is ki lehetett venni invencióra valló taktusokat. Molnár Antalnak keresnie kell az alkalmat, hogy érdekes tehetsége a színpaddal szorosabb és termékenyítőbb viszonyba jusson.
A Savitriban Márkus Emma és Jászai Mari nemesen és tradíciósan meleg beszédmódjára érdemes figyelni. Tízszavas szerepben föltűnt egy merész szépségű, érzéki hangú fiatal leány: Kálmán Mária.